Csak Eger és Fehérvár vetekedett velük – Különleges kőlelet Borosjenőről

Ma mutatták be Budapesten azokat a faragott kőmaradványokat, amelyeket nemrég a romániai Borosjenőn, az ottani várkastély felújításakor találtak, és amelyek az Árpád-korban kiépült, rég letűnt Maros-völgyi kolostorlánc egyik épületéből származnak. A leletanyag az utóbbi évtizedek legfontosabb és leggazdagabb román stílusú kőfaragvány-együttese a szűkebb régióban, de jelentősége messze túlmutat annak határain. 

A „borosjenői Szirén” majd másfél évszázada Budapesten van, és a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításának megbecsült darabjaként megtekinthető. A román kori faragott kő az 1870-es években került elő Borosjenő (ma Ineu) impozáns várkastélyából, és az egyetlen olyan emlékként tartják számon, amely a településhez közeli hajdani monostorból származhatott. 

A Szirén 2016-ban, majd idén ősz elején több társra lelt, felvillantva egy valaha jelentős, ám mára jórészt teljesen eltűnt épületállomány: a Maros-völgyi, sókereskedelemből meggazdagodott bencés és más monostorok alkotta, egyházi-gazdasági központokból álló lánc emlékét. 

De hol is kezdjük? Talán az 1000-es években. Szent István király uralkodása alatt Magyarország egyházi szervezetének kiépítése jórészt megtörtént, derül ki Koszta László Dél-Magyarország egyházi topográfiája a középkorban című tanulmányából. Az alföldi területek – ide tartozott a Maros völgye is – egyházigazgatásának megszervezésére azonban csak István uralkodásának végén, esetleg I. András uralkodásának idején került sor, Csanád központtal. A déli, délkeleti részek egyházmegyéinek felállítása 1009-től úgy 1050-ig jó négy évtizedet vett igénybe.

A területen a szerzetesség is megjelent, legnagyobb számban a bencések: Koszta László 160 és 180 közé becsüli kolostoraik számát a régióban. Ezek, mint a történész írja, jobbára kicsi, szegény szervezetek lehettek, közülük csak az a valamivel több fél tucat monostor emelkedett ki anyagi lehetőségeit tekintve, amely bekapcsolódott a sószállításba. Ezek elsősorban a Maros völgyében helyezkedtek el. Az erődszerűen felépített monostoroknak, írja Koszta, nagy szerep jutott, mert védelmi funkciókat is elláttak, vagyis korántsem csupán egyházi, hanem gazdasági-politikai központoknak is számítottak, ezenkívül pedig – más szállás- és vendéglátóhelyek híján – az utazókat, zarándokokat is kiszolgálták. 

Eperjes, Gyelid, Hódosmonostor, Egres, Bizere, Keznézmonostor és Szőreg: néhány a fontosabb és legkorábban említett szerzetesi filiálék közül. 

Földrajzilag igen, felekezetileg azonban nem ezek közé tartozott az Aradtól nem messze, a Fehér-Körös partján álló Borosjenő határában lévő Dénesmonostora, amelyet a Magyarországon nem túl erős ágostonos kanonokok, más néven karingesek alapítottak; nekik országosan talán tizenöt, ezen a vidéken pedig összesen három rendházuk volt (Dénesmonostora mellett Sólymoson és Derzsen).

Borosjenőn állt a területet birtokló Losonczi család reneszánsz várkastélya, amely az évszázadok során többször gazdát cserélt. 1566-ban török kézre került, de Báthory Zsigmond csakhamar visszaszerezte, majd az 1630-40-es években, I. Rákóczi György idején impozáns, négy sarokbástyás erődítmény épült köréje. 1658 és 1693 között újra török kézen volt, s ekkor egy mecsetet is építettek mellé, melyet az 1950-es években bontottak el. Később elvesztette katonai jelentőségét. Akkori tulajdonosa, Atzél Péter 1870 és 1872 között historizáló stílusban újjáépíttette a várromot Karl Hantelmann hamburgi építésszel, az épület ekkor nyerte a mai formáját. Atzél 1874-ben eladta a hadseregnek a várat, amely rövidesen lemondott róla, s a hatalmas épületben 1904-ben sérült gyerekek számára rendeztek be intézetet, mely 2004-ig működött.

Az 1870-es években történt újjáépítéskor találták a várfalban a szirént ábrázoló, román kori oszlopfejezetet, amelyet a közeli kolostorból származtattak, és megbecsült műkincsként Budapestre került. 

Borosjenő önkormányzata jelenleg a várkastély újjáépítésén dolgozik, amivel párhuzamosan művészettörténeti kutatások is kezdődtek. Már a 2016-os falkutatások közben kiderült, hogy az épületben építőanyagként számos, 1200 előtt készült kőfaragvány található: ekkor 9 korai faragványt váltottak ki a falakból. 2019-ben, az immár a magyar kormány által létrehozott és finanszírozott Rómer Flóris-terv keretében a Teleki László Alapítvány által végzett kutatások révén 14 kisebb-nagyobb kőelemmel bővült a leletegyüttes.

Az elsőrangú kövek közül kiemelkedik egy palmettás, valamint egy akantuszlevelekkel díszített oszlopfejezet. Most ősszel ezek mellé társult többek között egy hatszirmú virágot ábrázoló kőfaragvány, eredeti festéssel. 

Előkerült továbbá több összeillő párkányelem, illetve talán a kolostor egy nagyobb kapujának egy íves töredéke, s egy kisebb kapu szárának a részlete. Ezek mellett több olyan értékes faragványt azonosítottak be a szakemberek, amelyeket nem lehetett kiváltani: a főbejárattól északra egy hajdani kapu-lábazat (stukkó-rátétes farkasfog-frízzel), az eredeti nyugati kapu betömésében egy kötegpillér rétegköve, míg az északnyugati torony pincéjében két korabeli festést hordozó kőlap. Ezeken kívül számos kisebb-nagyobb középkori faragvány van a falakban a kolostorból, esetleg a mai vár korábbi, elbontott részeiből vagy a szintén csak említésből ismert borosjenői késő középkori ferences custodia épületeiből.

Amint arról a romániai és magyarországi művészettörténészek és régészek körében megegyezés él, a leletek, akárcsak a másfél száz évvel ezelőtt meglelt Szirén, a Szentháromságnak ajánlott dénesmonostorai kolostorból származnak. A 16. század elejére elnéptelenedett épület romjait a 19. század végén Rómer Flóris és Márki Sándor történészek még látták a szomszédos Bokszeg irányában és rajzi vázlatokat is készítettek róla. Kolozsvári régészek már megkezdték a kutatását, „földröntgen” segítségével be is azonosították egy ma szántóföldként hasznosított területen. A munkát tavasszal, elektromágneses módszerrel is folytatják. 

Az utóbbi években talált leletek rendkívül gazdag kolostort feltételeznek, amelyben olyan építészeti megoldásokat és díszítéseket alkalmaztak, melyek a maguk korában csak a legnagyobb egyházi központok – például Székesfehérvár és Eger – architektúráját jellemezték. 

Wekerle Szabolcs

A szerző újságíró, a Teleki László Alapítvány munkatársa. Az Aradi Múzeumba került faragványokat a jövőben a tervek szerint a borosjenői kastély állandó kiállításában mutatják be.