Csák Máté országa

A MÉK új vezetése, miután lesújtó helyzetképet festett a kamara helyzetéről és felvázolta ambiciózus terveit, a küldöttektől pénzt kért és végül nem kapott. Beszámoló a Magyar Építész Kamara március 19-én lezajlott tavaszi küldöttgyűléséről.

Felfokozott közérdeklődés jellemezte a MÉK tavaszi küldöttgyűlését, amelyet március 19-én rendeztek meg a BME-n. Nem általános dolog, hogy a küldöttgyűlés már az első meghirdetett időpontra határozatképes létszámú. Most ez történt. Mégsem teljesen meglepő a dolog: a megjelent küldöttek magas száma nemcsak az új elnökség debütálásának, hanem az általuk tervezett szervezeti és pénzügyi reformoknak is szólt. Noll Tamás elnök bevezetőjében – talán nem véletlenül – a közelmúltban történt svédországi és ausztriai útjáról, és az ottani tapasztalatairól számolt be. Az elnök által „rendkívül tanulságos”-nak értékelt svéd és osztrák példák mintegy elővetítették azt, amit az új elnökség szervezeti reformok terén maga is meg szeretne indítani. Legalábbis ezt lehetett érzékelni a később megismert elnökségi program küldöttgyűlésen is elhangzott kiemeléseiből.

Autonóm svédek, hatékony osztrákok
Noll beszámolója szerint Svédországban nincs kötelező kamarai tagság, mégis tíz és félezer tagot számlál az ottani építész szervezet. Bárki benyújthat építési engedélyezési tervet, nincs kötve végzettséghez, az azonban más kérdés, hogy az engedélyezési terv műszaki tartalma olyan mélységű, amelyet csak szakember képes elkészíteni. Nem csoda ezért, hogy az építési engedélyt szerző tervek 99%-át a szervezet tagjai jegyzik. A svédek ügyeit egy 26 fős központi apparátus bonyolítja, ezek mellett működik az országban 15 helyi építészeti központ. Azaz az adminisztráció központosított, a szakmai munka decentralizált. A svédek egyenesen büszkék arra, hogy semmiféle anyagi támogatást nem kapnak az államtól: ebben látják függetlenségük megőrzésének zálogát.
Az osztrákok négy regionális (tartományi) kamarával és egy országossal rendelkeznek. Az országos kamara rendelkezik a kamarai bevételek 40%-a felett. Szintén tagdíjból tartják fenn magukat, ők teljes mértékben meg tudták valósítani a jövedelemarányos tagdíjfizetés rendszerét. Kamarájuk nemcsak az építészeket, hanem minden mérnöki szakágat tömörít (azaz a mi rendszerünkkel ellentétben nincs külön Építész és Mérnöki Kamara.), nagyjából hétezres tagságot számlál. A vidéki, tartományi kamarai tagsági díj 150 euronál kezdődik, Bécsben az alsó plafon 500 euro, de a fővárosi kamarai tagok között nem ritka a 2000 euros (azaz félmillió Ft feletti) éves tagsági díj sem. Ausztriában azonban csak az lehet kamarai tag, aki főállásban tervezői munkát végez, cégek esetében pedig az, ahol a tulajdonosoknak legalább 51%-a kamarai tagsággal rendelkezik.

Kamara pénzügyi pengeélen
A 2009 november 20-i elnökségváltáskor „nem jó állapotban” került átvételre a gazdálkodás. Mindössze 271.000 Ft maradt a kasszában, a jelentős kintlévőséggel és a Gazdasági Versenyhivatal által jelentős összegű bírsággal fenyegetve, az új elnökség befagyasztotta a kifizetéseket, a bizottságok tagjainak, valamint az elnökség és a tagozatvezetők tiszteletdíjai sem kerültek kiegyenlítésre, a titkárságot is átszervezték (létszámcsökkentést is végrehajtva). Eltér István ex-elnök a rossz pénzügyi helyzetet öt fő tényezővel indokolta a küldöttek előtt. Az utóbbi nyolc év legrosszabb gazdasági éve, a két éve nem emelt tagdíj és az infláció közötti szakadék tágulása, a 10,4 M Ft minisztériumi (NFGM) tartozás a kamara felé, a 12,3 M Ft-nyi tagdíjelmaradás, és a kilátásba helyezett GVH bírságra elkülönített 5 M Ft mind hozzájárult a már-már csődközeli állapothoz.

Egyre rafináltabb ügyek, egyre lehetetlenebb körülmények
Szalay Tihamér az Etikai-Fegyelmi Bizottság elmúlt évi munkájáról adott keresztmetszetet a küldötteknek. Habár az etikai-fegyelmi ügyek száma folyamatosan csökken, ebből véleménye szerint nem vonható le az a következtetés, hogy az építészek hirtelen etikusabbak lettek. Inkább az a tendencia, hogy egyre rafináltabb eszközkészletet vetnek be az etikai-fegyelmi vétségek kivédésére. Rendszeresen használt jogi eszköz például az elfogultság bejelentése az etikai bizottságokkal szemben, ami gyakran ellehetetleníti a további vizsgálódást. Kialakult sémák és receptek működnek a jogi trükkök terén – mondta Szalay -, amelyek az „internetes bohóccirkusztól” egészen addig a témakörig kiterjednek, hogy vajon egy ajánlott levél átvételekor az anyós családtagnak számít-e, vagy sem. 2009-ben 132 panasz érkezett a kamarához, amelyből 51 esetben lett eljárás. A 19 területi kamarából azonban mindössze 4 viszi az ügyek 90%-át és van olyan területi kamara, ahol a fennállás óta egyetlen egy ügy sem volt (a törvény szerint mégis fenn kell tartani, azaz működtetni kell területi kamaránként egy-egy etikai-fegyelmi bizottságot). A szervezet áttekintésénél azt is megjegyezte, hogy sok területi kamara „együgyű”, azaz csak egyetlen etikai-fegyelmi ügyet tárgyal egy évben, összességében pedig elmondható, hogy több mint 100 fő folytat le 90 eljárást. Szalay, hogy érzékeltesse az etikai ügyek anyagi vonzatait, elmondta, hogy egy másodfokra is kiterjedő eljárás fél millió forintjába kerül a kamarának átlagosan, ezzel szemben az elmarasztalt tagnak mindössze kétszer 20.000 Ft-ot kell befizetnie.

A két éve bevezetett jogszabályi változások miatt az új eljárásrend megduplázta a bizottságok munkáját. Szalay véleménye szerint a jogszabály annyira élettől elrugaszkodott, hogy annak változtatása, azaz a törvénymódosítás elkerülhetetlen. Példaként emelte ki, hogy az új jogszabály szerint ugyanabban az ügyben lehet a kamara a felperes és az alperes is egyszerre. Mindemellett a GVH szerint a kamarai etikai szabályok „versenyt és építtetőt korlátozóak”. A minisztérium véleménye is érdekes: szerintük a kamara az építész kiszolgáltatottságát etikai ügyekben nem jogosult megoldani. Sőt, az építészeti alkotás fogalma sem létezik, hiszen azt jogszabály nem rögzíti. A GVH és az NFGM közös véleménye Szalay (magyar abszurdot jól leíró) érzékletes rezüméje szerint úgy sommázható, hogy „amit jogszabály nem tartalmaz, azt a kamarának saját hatáskörben előírni tilos, amit pedig tartalmaz, azt felesleges”.

Elnökségi víziók
Az új vezetés, mint munkatervükből a küldöttgyűlésen kiderült, számos újszerű munkabizottságot állított fel, azon túlmenően, hogy meglévő bizottságainak munkáit is új tartalmakkal igyekszik feltölteni. A kamarai elnök az oktatással kezdte a programismertetést. „Az oktatási munkabizottság beindítása 12 év elmaradását akarja behozni” - mondta. A hét részre tagolt magyar képzési rendszer ugyanis erős túlképzéssel üzemel. A diplomagyárak 6-800 hallgatót vesznek fel évente, az oktatás szakmai kontroll nélkül működik, évi 4-500 fő végez, amelyből átlag 150 fő lesz végül kamarai tag, a színvonal esése pedig kézzelfogható. Ez az oka, hogy a kamara a jövőben bele kíván szólni az oktatási követelmények alakításába – kommentálta az elnökségi törekvést Noll Tamás.

Az elnök elismerően szólt a továbbképzési rendszer beindításáról, a továbbképzési bizottság eddigi munkájáról. A szakmagyakorlás terén az elnök a jogszerűség növelését tartja alapvető fontosságúnak, felhívta a figyelmet a kamara honlapjáról már letölthető 5 kidolgozott alapszerződés mintára. Ugyancsak fontosnak tartja a jogviták rendezésére a mediátori rendszer kiépítését és egy eseti választott bíróság felállítását a Mérnöki Kamarával közösen, amelyet távlatosan törvénybe szeretnének foglalni. Mindez az építésügyi jogviták magyar bíróságoktól leválasztott – ezáltal gyorsabb és hatékonyabb – rendszerét jelentené. Az új elnökség az építész szerepének kiterjesztését is megcélozná a kivitelező kiválasztása és a művezetés terén, ezzel szemben lemondana a tervellenőri feladatokról (utóbbit az eddigi gyakorlat szerint a vezető tervezők külön jogosultság nélkül végezhették).

Noll Tamás a jelenlegi drága és lassú (ezért az önkormányzatok által nem preferált) tervpályázati rendszer helyett egyszerűsített tervpályázati rendszer kidolgozását is szorgalmazta programismertető beszédében. A közbeszerzések terén pedig esélyesnek nevezte a minőség alapú közbeszerzések bevezetését. „Nagyon vékony a jég” – utalt Noll a GVH és a Kamara között a díjszámítás kapcsán feszülő vitára is – „de ragaszkodni fogunk hozzá, hogy a tervező a munkájáért a megfelelő díjat kapja meg”. Ezek mellett felhívta a figyelmet arra, hogy április után kötelezővé válik a nemzeti értékhatárt meghaladó közbeszerzések vonatkozásában az Európai Uniótól a csatlakozással „örökölt” mintegy 1600 db építést is érintő uniós szabvány alkalmazása a tervezésben is, e téren pedig nagy az elmaradás a feldolgozásban. A bődületes mennyiségű anyagból ma mindössze 6-700 db van egyáltalán magyarra fordítva.

A szakmapolitika terén is új munkabizottság állt fel Ertsey Attila alelnök vezetésével, amelynek az a feladata, hogy megfogalmazza a kamarai álláspontokat olyan szakpolitikai ügyekben, mint a lakáspolitika, az épületenergetika, vagy a jogszabályi környezetre tett módosító indítványok (pl. OTÉK).

A küldöttek letekerték, majd kikapcsolták a gázt
Az összesen kilenc munkabizottságot (külügyek, belügyek, oktatás, szakmapolitika, szabvány ügyek, tervpályázati munkabizottság, közbeszerzési és versenyfelügyeleti munkabizottság, jogi munkabizottság, szakmagyakorlási munkabizottság) felállító elnökség programjukban vázolt többlet feladataihoz több pénzt kért a küldöttektől, amelyet a tagsági díj emelése nélkül képzelt el. Jelenleg ugyanis mintegy 300 millió Ft folyik be tagdíjakból évente a kamarához, amelyből 230 millió Ft-ot a területi kamarák, 70 milliót pedig az országos kamara kap meg. Ezt a 20%-os részesedést szerette volna 25%-ra emelni az országos elnökség olyan módon, hogy a területi kamaráktól tagonként plusz 2200 Ft-ot kért a jövőben. 2010 évi költségvetését ezért két változatban (a 20%-os és a 25%-os részesedési verziót is kidolgozva) készítette el és tárta a küldöttgyűlés elé. Noll Tamás felhívta rá a figyelmet, hogy most nyitott a politika a szakmapolitikai elvek érvényesítésére, ezért kár lenne a kínálkozó lehetőséget elszalasztani. A vitára bocsátott pénzelosztási tervezet azonban jelentősen megosztotta a küldötteket.

A gyűlés legfontosabb szavazása előtt felszólaló Bolberitz Henrik azon a véleményen volt, hogy a mai gazdasági helyzetben a jelszó az, hogy „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér”, és ha a programhoz az elnökség kevésnek látja a „takarót”, akkor tagdíjat kell emelni, nem pedig a területi kamaráktól elvonni a forrást. Horváth András, a Dél-Dunántúli Kamara képviseletében ezzel szemben azon a véleményen volt, hogy „egy takarónk van”, és éppen ezért a Dél-Dunántúl nevében az egységes szakmapolitikai fellépés érdekében a 25%-os támogatás melletti voksolásra szólított fel. Kovács Ferenc (Bács-Kiskun megye) elsősorban arra volt kíváncsi, hogy lehet-e szavazni külön a 25%-ról és a munkabizottságok tagjairól, mert az utóbbiak összetételével nem teljes mértékig értett egyet. Hajnóczi Péter levezető elnök azonban közölte: a munkabizottságok tagjainak kijelölése nem küldöttgyűlési hanem elnökségi hatáskör. Végh József (Szabolcs-Szatmár-Bereg) az elnökségi program számos más pontjával egyetértve öngólnak nevezte a tervellenőrzésről való lemondást, és ennek a problémának a társadalmasítására, szélesebb körű megvitatására szólította fel az elnökséget. Rudolf Mihály (B.A.Z. megye) önmagukat marginális helyzetű területi kamarának nevezve ennek ellenére szorgalmazta, hogy ne 25, hanem az eredeti elképzelés szerinti 30%-os részesedést kapjon az országos szervezet. Ertsey Attila kifejtette, hogy az egész országra kiterjedő szakmapolitikai lobbitevékenységre van szükség, amihez többletforrás szükséges. Ertsey a 30%-os részesedést tartotta ideálisnak, amelyet a területi kamarai vezetőkkel történt megbeszélés után csökkentettek 25%-ra. Bolberitz felszólalására reagálva azt mondta, hogy ő a 25%-ot tekinti a program végrehajtásában „takarékláng”-nak, a 20%-os verzió elfogadása a „gáz elzárásával” egyenlő.

Az ezt követő szavazás bohózatba illő fordulatokat vett. 96 igen, 84 nem szavazat mellett, 20 tartózkodással a teremben lévő 200 küldött végül is nemet mondott az elnökségi kérésre, azaz a 25%-os emelt részesedésre. Azonban ugyanígy járt a 20%-os határozati javaslat is, mivel a két szavazás között eltelt alig fél perc elég volt arra, hogy a teremben már csak 177 küldött legyen jelen. A 101 igennel, 30 nemmel, 46 tartózkodás mellett lezajlott szavazáson nem volt meg a döntéshez szükséges 2/3-os igenek aránya, azaz olybá tűnt, nem lesz 2010-es költségvetése a kamarának, azaz az alapszabály szerint megismételt küldöttgyűlést kellene összehívni egy későbbi időpontban. A helyzetet a kamarai jogásznő, Dr. Gáts Andrea mentette meg, aki azt javasolta, hogy a két szavazást a küldöttgyűlés tekintse ún. választó szavazásnak, és mivel a 20%-os javaslatra szavaztak többen, ezért újólag tegyék fel a kérdést arra vonatkozóan, hogy a 20%-os – vagyis az eddigi gyakorlatot követő – részesedéssel elfogadja-e a küldöttgyűlés a kamara 2010-es költségvetését. Ezt a javaslatot a küldöttek elfogadták, és másodjára 132 igen, 15 nem és 27 tartózkodás mellett a 20%-os javaslat mellett voksoltak. A bohózat azonban ezzel nem ért véget. A küldöttgyűlés ugyanis 174 tagtól határozatképes és harmadjára csak 173-an szavaztak. A jogi kiutat most Hajnóczi Péter levezető elnök találta meg, aki, mint levezető elnök, ismertette azt a jogát, hogy a szavazás után ő még leadhatja szavazatát. Így történt, hogy végül a MÉK-nek lett 2010-es költségvetése, viszont a küldöttek „kikapcsolták a gázt”. Az autonóm házak terén nagy tapasztalattal rendelkező Ertseynek (és az egész elnökségnek) így minden tudását latba kell vetnie, hogy alternatív energiaforrás után nézzen.

Minden marad a régiben?
Sem Ersey Attila, sem Noll Tamás nem titkolta csalódottságát. A programjukat ugyan helyeselte a küldöttgyűlés többsége, de a „kiváltságaikból” a területi kamarák egy jottányit sem engedtek. Ertsey ennek ellenére vázolta, hogy az elnökség szerkezeti reformra is készül, amelyet három alternatívában dolgozna ki. Az első változat szerint a későbbiekben 19 területi kamara továbbra is működne, de egy adminisztrációs központtal, bevezetnék az e-ügyintézést, összevonnák az etikai bizottságokat, a FUGA és a miskolci Kós-ház mintájára megyei építészeti központokat alakítanának. A második változat szerint 5 regionális kamara maradna saját adminisztrációval, de ebben az esetben is megvalósulna a 19 megyei szervezet területi építészeti központtá alakulása. A harmadik változatban 1 országos kamara vállalna fel minden adminisztrációs feladatot és a 19 megyei területi kamara mindegyike építészeti központtá alakulna. Mindezek szükséges, a bürokratikus túlburjánzást, a kamarai pénzek szétfolyását, a karcsúsítást, a hatékonyságot növelő intézkedések lehetnek, kérdés, hogy az őszi küldöttgyűlés, ahol mindez terítékre kerül, hogyan fog hozzájuk viszonyulni. A területi kamarák ugyanis a jelek szerint még a csekély (5%-os) többlet elvonást sem nyelték le.

A BÉK küldöttgyűlésén például a mostani küldöttgyűlés előtt komolyan felmerült (és viharos tapsot aratott) az egyik BÉK küldött elképzelése, miszerint a legjobb lenne, ha a BÉK egyenesen kiválna a MÉK-ből. A BÉK ugyanis régóta sérelmezi a nagyarányú MÉK befizetéseket. Tudni kell, hogy a 19 megyei és a budapesti kamara jelenleg a taglétszámával fordított arányosságban fizeti az általa szedett tagdíjbevételek egy meghatározott százalékát a MÉK részére. Tehát pl. a 196 tagot számláló Zala megyei Kamara a bevételei 10%-át, míg a 2895 fős Budapesti Kamara a bevételek 32%-át fizeti a központi kasszába. Nem vitás tehát, hogy a BÉK küldöttei többségükben nem akarták a még több befizetést, és amit a BÉK nem akar igazán, az nem szokott sikerülni. Úgy tűnik tehát, a forráselosztást a befizetési rendszer mélyebb reformja nélkül nem lehet átvinni a rendszeren.

De a vidéki területi kamarák vezetései is sok esetben a „leépítés” ellen vannak. Nem elsősorban anyagi, hanem személyes presztízs okokból, ugyanis a területi kamarai elnöki, alelnöki, vagy bizottsági cím adott esetben jól mutat a névjegyeken, szakmai önéletrajzokban. Néhány reformista hihette csak azt, hogy a gazdasági válság okozta racionalizálási kényszer lehet a „Caroberto”, aki felszámolja a kamarai rendszert uraló interregnum állapotot és összefogásra készteti, európai szintre emeli a széttagolt építésztársadalmat. A politika és a befektetői lobbiérdek ugyanis összefogás nélkül megeszi az építészeket reggelire, legalábbis a minisztérium és a GVH össztüze közé szorult kamara mai helyzete ezt mutatja. Nos ez a küldöttgyűlés nem arról tanúskodott, hogy az ügy kaliberét a küldöttek a helyén kezelték volna. A félhangosan elsuttogott „nem kell menni Svédországba” és az ehhez hasonló kisstílű, szemellenzős és szűk látókörű kiszólások legalábbis azt sejtetik: Csák Máté kora óta az ország állapota nem sokat változott.

Küldött barátom utólag így jellemezte a most lezajlott kamarai küldöttgyűlést: „Ha az Építész Kamara küldöttei ültek volna 1848 júniusában az első népképviseleti Országgyűlésben, ezek a küldöttek hangosan éljeneztek volna Kossuth szavaira, hogy mily nagy szükség van a nemzetőrség felállítására a ránk törő ellen visszaszorításához. Majd amikor a pénz megadására került volna sor, akkor már így szóltak volna: nono pénzügyminiszter úr, azt azért nem.”

Bardóczi Sándor