Deák Zoltán: Vissza Damaszkuszba!
Visszavágyunk a szinte elviselhetetlen forróságba, a tülekedő embertömegbe, a számunkra idegen környezetbe?
Visszavágyunk a szinte elviselhetetlen forróságba, a tülekedő embertömegbe, a számunkra idegen környezetbe?
Mi az ami hetekkel hazaérkezésünk után még mindig foglalkoztat? Talán az a furcsa kettősség, ellentét mely mindig jelen volt, mindig változott. Ez az állandó, az ellentétek között mozgó, vibráló változás mégis egy egyensúlyi állapotot nyújtott. És ez a tömeg szűnni nem akaró nyüzsgése az utcákon, a bazár kanyargós, zegzugos sikátoraiban, a kis üzletekben az adás vétel forgatókönyv szerű színjátéka, és az Omajád dzsámi fenséges nyugalma, a hatalmas, márvány padozatú, árkádos udvar, a meditáló vagy a hűs márványpadlón elterült szunyókáló emberek, a sajátos fény és színvilág, a csillogó aranyhátterű zöld mozaik valószínűtlenül hosszú sávja.
Bent szűrt fény, a sötétvörös, kékes szőnyeg puhasága elnyel, tompít minden zajt. Suttogó beszéd, hajlongó testek, futkározó kisgyerekek, csomóba gyűlt, beszélgető asszonyok; az egyik oszlopközben gyógyítanak, másutt tanácsokat ad az imám, hátul pedig tanítás folyik. Majdnem középen hatalmas házformájú ereklyetartóban Keresztelő Szent János földi maradványai.
Hullámzik - néha sűrűsödik néha ritkul - a tömeg. Így megy ez évszázadok óta. Mi sem változik. Ami igen - az öltözék, a meghajlás iránya, a megszólítás vagy a mozaik színe - lényegtelen. De ez a forróságban lelassult mégis nyüzsgő termékeny élet nemcsak évszázadok, hanem súlyos évezredek óta folyik hömpölygő áradatban. Krisztus vagy a Nagy Próféta előtt már évezredekkel olyan falakat, városokat, templomokat emeltek itt, melyek az első pillanattól fogva méltóak voltak az emberhez és méltó volt az istenhez. Ez az a bölcső mely visszahúz, ez az az öl, mely a legédesebb. Szinte elkábulunk a kultikus örökség, a kultúra e roppant súlya alatt. Visszazuhanunk az ősi lét kráterébe, melyből minden civilizáció származik.
Mi az, ami megváltozott több ezer éve? Talán az, hogy feltalálták a robbanómotort és most mindenki azon pöfög, vagy hogy ma már bronzkardok helyett távirányítású rakétákkal gyilkoljuk egymást, vagy hogy ékírásos agyagtáblák helyett komputerek képernyőire írva üzenünk egymásnak? Lényegtelen.
A lényeg most is ugyanaz: falakat kell emelni és városokat és templomokat, mely méltó a gondolkodó emberhez és méltó a magasságos istenhez. Öntözni kell a földeket, hogy táplálékot tudjon adni a hétköznapokra és írásokat és formákat kell létrehozni mely ünneppé teszi a pihenőnapokat.
Így volt ez Ugaritban, Mariban vagy Eblában, amikor a fém, a bronz majd a vas volt a meghatározó, vagy Petrában, a szikla hasadékába vágott városban, vagy Baalbek templomkerületében, mikor a lépcsősorokon fellépdelő papok áldozatot mutattak be, vagy Palmyra oszlopos árkádokkal szegélyezett főutcáján elegáns hölgyek sétálgatva válogattak a boltocskák messzi tájakról szerzett portékái között, vagy mikor Simeon Stylitész tiszteletére hatalmas bazilikát emeltek, vagy amikor a keresztes lovagok Krak des Chevaliersben bevehetetlen várukat építették, vagy amikor arab családok költöztek kecskéikkel juhaikkal Boszra sötét szürkéskék bazaltból faragott romjai közé.
A kövek méltósággal dacolnak az idővel, forrósággal és a sivatag homokjával. A múlt e képletszerűen lényegi maradványai megőriztek egy-egy finoman faragott akantusz levelet vagy fátylat tartó kézfejet.
A mai létnek több a salakja: évek óta félbehagyott építkezések vázai merednek, gyűlnek azok a helyiségek, lakások, ahová évek óta senki sem tette be a lábát, szaporodnak azok a holmik, melyek senkinek sem kellenek.
A múlt tiszteletet parancsoló romjai és a ma reménytelen hulladék kupacai fölé emelkedik egy gyerekhang. A kisfiú a Krak des Chevaliers egyik tornyának ablakában ülve a Korán szövegét hosszan recitálva énekelte teljes odaadással.
Szöveg és képek: Deák Zoltán
