Dél-Alföldtől Spanyolországig
”Jó tudni, hogy azért van olyan hely, nem is messze, ahol megbecsülik az épített környezetet, és büszkék arra hogy a jó és érdekes alkotások sora kulturális értelemben is gazdagítja az országot. Ahol az építészet nem költség, hanem busásan megtérülő befektetés a jövőbe.”
Borvendég Béla írása (két részben) a dél-alföldi építészettől spanyolországi példákig kanyarodik
Kezdeményezésnek természetesen megörültem. Szegeden születtem, de Budán nőttem fel és csak 1954.-ben kerültem vissza—valójában véletlenül—ebbe a városba. És itt éltem, ügyködtem egészen idén tavaszig. Ez a kettős kötődés a biztosíték arra, hogy nem vagyok elfogult.
A vidéken élők gyakorta panaszkodnak arra, hogy ez az ország vízfejű. Hogy a fővárosiak a vidéken élőt gyakran megvető ajakbiggyesztéssel provinciálisnak minősítik. Tanúsíthatom, hogy ebben sok az igazság. És azt is, hogy e mögött valójában jó adag restség és eltitkolt félelem is lapul. Restség a megismerésre, beképzeltséggel leplezett félelem az ismeretlentől. A tervezett publikáció segíthet tehát szűkíteni ezt a hasadékot, de a vidék-vidék köztit is—gondoltam.
A hetvenes-nyolcvanas években mondhatni a legtöbb szakmabelit ismertem Szegeden és nagyon sokat a Dél-Alföldön is. Ma Szegeden a Kamarának tán másfélszáz tagja van és két kezemen meg tudom számolni, hogy hányat ismerek személyesen. A legtöbbről azt sem tudom, hogy mit csinál. Csak remélni tudom, hogy semmi közük ahhoz a meglehetősen sok rémséghez, ami társasház, vagy családi ház címén manapság épül.
Nagy munka az ilyen-olyan építészetileg minősíthetetlen plázákat leszámítva nincsen. Bár ezeket a záptojásokat is általában fővárosiak tojják. (v.ö. Malom Center Kecskemét!) Ha mégis akad néhány igényes, nagy munka, szegediek ritkán jutnak hozzá. És ennek nem a tehetség hiány az oka!
Vajon ma nem ugyanez a helyzet az építészetünkkel és különösen a vidékivel?
Jó tudni, hogy azért van olyan hely nem is messze, ahol megbecsülik az épített környezetet, és büszkék arra hogy a jó és érdekes alkotások sora kulturális értelemben is gazdagítja az országot. Ahol az építészet nem költség, hanem búsásan megtérülő befektetés a jövőbe. Ez az ország Spanyolország.
Ybl Miklós, vagy Hauszman Alajos a saját korukban mai fogalmaink szerint sztárépítészek voltak. Vagy még olyanabbak. Mert ők még maguk csinálták meg magukat. Kitűnő építészként és ügyes építési vállalkozóként. Ahhoz hogy valaki akkoriban sikeres építész legyen, a tehetségét meg kellett támassza azzal a formálási tudással is, amit fiatalkori külföldi utazások során gyűjtögetett. Ők is ezt tették.
Magán megbízókhoz azonban már akkor is a jó kapcsolatok segítették az építészt. Aligha véletlen, hogy például Hauszman a Pilisben vadban gazdag pompás vadászterületet bérelt, ahol aztán a legfelsőbb körök tagjait is vendégül láthatta. A középületek tervezéséhez vezető út pedig az elismert magán munkákkal volt kicövekelve.
Olyan házakat terveztek, építettek tehát, ami tetszett a megrendelőnek, az ő barátainak, és irigyeinek. Abban az időben az eklektika járta. Ami lehetővé tette az építész számára, hogy igény szerint kevergesse ki forma-koktéljait. Az tehát, hogy az épület valamiként a sajátos helyi kultúra kivirágzása is legyen nem igen játszott szerepet. Elég volt, hogy a ház míves, és európai. Egészen addig, míg Lechnerék nem léptek a színre.
A legmesszebbre ezen az úton Kós Károly jutott. A Wekerle telep ugyanis nem csak egyes épületeiben, de városépítészeti értelemben is megvalósított valami olyasmit, aminek a gyökerei az erdélyi építészeti kultúrába nyúlnak vissza.
Trianon és számos más ok miatt az ő kezdeményük nálunk — mondhatni — megszakadt ugyan, de maga a szellemiség koránt sem. Megjelent az a generáció, amelyik ismerte a Bauhaus tanításait, de talán annak baloldali elkötelezettsége és persze a klébelsbergi művelődés politika hatására is az érzelmesebb olasz novecento irányában tájékozódott.
Bármiként is történt, ez a korszak utolsó fénykora a magyar építészet történetnek Ez ugyanis egyszerre volt immár európai és magyar. Tragikus, hogy a sokat ígérő korszak már csak kérész életű lehetett. Eltaposta a háború és az azt követő kommunista diktatúra. Az utóbbi legnagyobb bűne pedig nem is a hazug szocreál kalodája volt, hanem az amibe torkollott: az építészet kiebrudalása mind a művészet, mind a tudomány hajlékából. A vak is láthatja, hogy ez a kitaszítottság máig tart. Ha akkor a diktatúra az építészetet odadobta az építőiparnak, előrelátóan harácsoló örökösei most a zsandár szerepet a gátlástalan magánérdekre osztották.
A mai magyar építészet tehát a befektetői tőke, az ingatlan spekuláció, az ezeknek kiszolgáltatott szabályozás és a közérdekre gyakorlatilag fittyet hányó kormányzat darálójában vergődik, amit már a kádárizmus létszükséglete szerint a hetvenes évektől kezdve módszeresen elbutított alattvalók abszurd bólogatása szentesít. Nem csoda hát, hogy az építészetről—mint a kultúra semmi mással nem pótolható részéről—nálunk hivatalosan szó sem esik, és a nemzeti identitásról is alig. Helyébe a PNI (Portable National Identity –szerk) került (L! Görög falu a Balaton partján)
Borvendég Béla írása
Holnap folytatjuk... (szerk.)
