Denevér az Istvánmező fölött

Az istvánmezei pályázaton valódi, nem várt, értékes és előremutató eredmény született. De ahogyan ez lenni szokott, nem pontosan úgy, ahogyan ez egy normális országban elvárható lenne. Ez az eredmény pedig szép lassan elsikkad a tervpályázati visszásságok miatt kirobbant polémián. Ne hagyjuk! Ahogy Pásztor Erika Katalina fogalmazott: „Az nem lehet!”. Bardóczi Sándor írása.

A bőregér egy, az éjjeli sötétben is kiválóan tájékozódó, röpképes állat. Azt már kevesebben tudják, hogy ismerős terepen nem pusztán a fejlett hallószervére, hanem emlékképeire is hagyatkozik. Ha egy denevér repülésének útjába azt akadályozó tárgyat teszünk, a denevér kitér a tárgy elől. Ez eddig „normális”. A furcsaság akkor következik be, ha az emlékkép denevér általi rögzítése után a tárgyat elvesszük. Ugyanis a denevér ebben az esetben is kikerüli a nagy semmit, mert emlékszik rá, hogy volt ott valami akadályozó tényező.

 

 

Nem csak a denevér viselkedik így: mi, emberek is hajlamosak vagyunk előfeltételezni akadályokról, hogy mozdíthatatlanok, nem megkerülhetőek. Így néha a problémamegoldásban eleve mozdíthatatlan tényezőnek állítunk be olyan dolgokat, amelyekről csak a zsenik, a „deviánsok”, képesek bebizonyítani, hogy az akadály a rendszerből akár el is távolítható. Többek között a nagy áttörések is így születnek valahogy a képzetem szerint a tudomány és a technika világában.

<<A „továbbsűrítés” szerencsés.>> Ez olvasható például a csonka-ötletpályázaton legmagasabbra értékelt II. díjas pályamű (Pomsár és Társai Építész Iroda) értékelésében. Meg kell hogy valljam, ez a mondat teljesen leverte volna nálam a biztosítékot, ha az „szerencsére” már nem lett volna amúgy is leverve a kizárási mizéria és a tervpályázati rendelet nyilvánvaló megsértése miatt. A zsűrivel ellentétben nem hiszem ugyanis, hogy ez a mondat helytálló és nem csak az utólagos önigazolás végett született! Már azt eleve megdöbbenéssel fogadtam, hogy a kiíró állít (két stadion kell!) és nem kérdez (átépíthető-e értékei megőrzése mellett korszerűen a Puskás vagy nem?) egy ötlet(!)pályázaton. Megvallom először arra gondoltam, az ötletpályázat be fogja bizonyítani, hogy azon a területen normálisan nem fér el egy másik stadion. A reveláció akkor jött, amikor nem csak ez tény nyert bizonyosságot, hanem az is, hogy a normális megoldást gátló akadály egyszerűen csak elvehető a „denevér útjából”.

A II. díjas, legnagyobb pontszámot kapott pályázati anyagnak van számos szimpatikus gondolata (pl. a MÁV közlekedés integrálása az Olimpiai Központ feltárásába, a Hajós Alfréd tervezte Millenáris Velodrom belső területének utcai tömegsportokat kielégíteni igyekvő gondolata), de nem írja felül az állító módot és meglehetősen pazarló módon telepít a területre fenntarthatatlan létesítményeket: bebetonozza azt a szellemvárost, ami a térség mai használatára is jellemző. Csakúgy, teszem sietve hozzá, mint megannyi versengő társa, akik sokkal inkább a stadion formai megoldásaival, látványaival, madárperspektívájával voltak elfoglalva, semmint e városrész problematikus kérdéseivel, békaperspektívából. Ezzel együtt teljesen igazságtalan lennék, ha nem írnám le minden udvariaskodási gesztus nélkül: egy csomó járulékos funkcionális ötlet remek, érdemes gondolatokat tartalmaz. De ha az Istvánmező-paradoxon megoldása ezen a főcsapáson (két stadion) folytatódik tovább, úgy a városlakói, „laikus” (ha tetszik szavazópolgári) ellenérzés – teljes joggal – fokozódni fog e kiemelt projekt kapcsán, ez pedig nem először vezetne az egyébként létező probléma megoldásának fényévekre történő elodázása felé a politikai vetésforgóban, nem először vetne rossz fényt az építész társadalom egészére még akkor is, ha pusztán végrehajtói egy központi akaratnak.

Véleményem szerint a következő történhetett egy I. számú képzeletbeli kormányülésen a „denevér repülése” közben. (Nem hiszem, hogy nagyon messze járnék az igazságtól, ezért engedjék meg nekem ezt az írói túlzást):

1. A miniszterelnök felveti, hogy mégiscsak tűrhetetlen, hogy egy akkora városban, mint Budapest, egyetlen csak félig használható, ráadásul balesetveszélyes lelátójú stadion van. Puskás Öcsi forog a sírjában (joggal), hogy egy fél-romot sikerült elnevezni róla. Bontsuk le, építsünk egy hozzá méltót.

2. A kinevezett kormánybiztos a kormány elé tárja az előzetes szakértői véleményt, miszerint a létesítmény „védett”, amely miatt annak korszerű átépítése „megoldhatatlan”, legalábbis olyan örökségvédelmi aknamező, amely a projekt gördülékeny lebonyolításának útjába könnyen akadályt gördíthet.

3. Jó, akkor építsünk mellé egy másik stadiont – jön a „megoldási javaslat”, és a kérdést lezárva, a jól végzett munka elégedettségével át is tér a kabinet egy másik kérdésre, mondjuk az államadósság helyzetére.

4. Igen ám, hangzik még egy félénk kormánybiztosi „okvetetlenkedés”, de félő, hogy a területen ez nem fér el megfelelő tájolással.

5. Oldjátok meg. Azért vagytok kinevezve. - zárja le a kérdést már picit ingerültebben a miniszterelnök.

6. A kormányhatározat tehát megszületik: kerüljön kiírásra egy városépítészeti ötletpályázat, amely az Istvánmező térségében a Puskás stadion védett tömbjének érintetlenül hagyása mellett egy korszerű, nagy befogadóképességű futball aréna elhelyezésére tesz javaslatot a környező funkciók rehabilitálása mellett.

A denevér útjában ott az akadály, érzékeny radarjával igyekszik azt kikerülni. Az építész társadalom persze picit húzza a száját, hogy miért ilyen lehetetlenek a feltételek, miért ennyire szűklátókörű a kiírás, miért nem bízzák a megoldást a pályázókra, miért kell ezt ennyire kötötten kezelni, miért ez most a legfontosabb kérdés, de alapvetően öröm és fény van az alagút végén, hogy végre megint van valódi tervpályázat, nem úgy, mint a Loki Stadion esetében. Aztán szépen mindenki előveszi a cipőkanalat és megpróbál beszuszakolni egy termetes monstrumot oda, ahova nem lehet. Ebben a játékban az sem számít, ha kelet-nyugati tájolású lesz a pálya, amelyben vélhetően egyetlen komolyabb nemzetközi mérkőzést sem lehetne lejátszani, az sem, ha borul a szintén védett Dromosz tengely. Az sem, ha teljes területet elborítja egy vasbeton lemez, hogy alá „OTÉK parkolók” kerüljenek ezrével egy tömegközlekedéssel állati jól megközelíthető helyen, fölé, alá meg csak a látványterveken elvegetáló zöldfelület épülhessen – talajkapcsolat nélkül. Az sem, ha bele kell gyalogolni a vasút telkébe, ahol a kisajátítás elvégzése a közismerten könnyű feladatok közé tartozik, amint azt a Kormányzati Negyed példája is bizonyítja. Születik tehát egy új stadion, amit jó esetben évi 10-szer töltene meg a nagyérdemű, de ha a tájolásról is beszélünk, akkor inkább csak 5-ször, megakoncertek alkalmával. Mert focira alkalmatlan. És megmarad egy rom: megvárjuk amíg összedől.

Aztán ennek ellenére valaki bebizonyítja, hogy a Puskás stadion értékeit (alappilléreit) meg lehet menteni úgy, hogy közben korszerű, behúzott lelátókat kap. Bebizonyítja, hogy a jelenlegi Puskás kontúrjain belül megoldható az új Puskás. Ez olyan szintű nem várt, pimasz húzás, mint amiről egy „másik sportágban” az „Öcsi” elhíresült. A konok védelmet feltörni, kicselezni, megforgatni. Máshogy tenni fel a kérdést és aztán válaszolni. Erre építeni stratégiát. Ráadásul ez a „pimasz csapat” bebizonyítja, hogy ezt a látens negyedet, amelyből közlekedési pozíciójánál fogva nyugodtan válhatna egy a belvárost részben tehermentesítő valódi városközpont, olyan szintű élettel lehetne megtölteni, amely egy teljesen más minőséget adna a környék egészének, befoltozna tályogos sebeket, amelyeket ma az Aréna egyedül sajnos nem tud megtenni. Ha lehet, ez a momentum urbanisztikai szempontból, összvárosi érdek szempontjából sokkal, de sokkal fontosabb, mint maga a stadionépítési vágy picit mosolyogni való mozzanata (ilyen magyar foci mellett). Nem stadiont, grundokat kéne építeni! Bele a szlömbe. Oda, ahol ezrével születnek ma is olyan gyerekek, akiknek az egyetlen egzisztencális kiugrási lehetőség a mélyszegénységből az élsport. Akik ezáltal motiválhatók. A jó foci minden országban a nyomornegyedekből jön, ahol még fű sem nő. Mindegy. Vissza a tárgyhoz. A Skardelliék, Nagy Béláék, Balogh Péter Istvánék által átgondolt milliőben bizony ezek a grundok akár elő is állhatnak a nagy stadion árnyékában, a tömegsport és a városi sportok is valódi teret kapnak, sőt teret kap a sporton túli világ is: monofunkciós negyedből egy polifunkciós kisváros lehetséges képe rajzolódik ki. Egy még kidolgozatlan, de igazán jónak tűnő irány.

Ezt a pályázatot, a jó megoldást alapjaiban felvázoló, bizonyító erejű pályázatot formai okokra hivatkozva, bontás után kizárják. Ha az Építészfórum nem közli le a főszerkesztőjének éles-szemű segélykiáltásával, akkor tán ügy sem lesz belőle, maximum etikai-fegyelmi, amely jogos lehet ugyan, mégis elveszi a teljes felületet a konkrét problémakörtől, nevezetesen a denevér és a terepasztal esetéről. Mert ha a Skardelli-féle csapat benyújtott pályázatával szemben nem találtak volna formai okot, valószínűleg még megvételt sem kap, mert volt bátorsága "nem megfelelni a kiírásnak", ez pedig ma nem divat. Hozzáteszem: réges-rég nem az. Végtelenül szervilis, bürokratikus közegünkben büntetendő cselekedet. A kormánybiztos és a mögöttes apparátus olyan szinten nem mer a kiadott kormányutasításnak ellene menni, hogy ilyen észérvek nem tántorítják el. Ez a denevér effektus. Pedig talán egy II. képzelt kormányülés, ezt teljes hittel mondom, így nézne ki a véleményem szerint:

1. A kormánybiztos röviden összefoglalja az ötletpályázat eredményeit, amiben kifejti, hogy lehet új stadiont is a területen elhelyezni, de vagy csak rosszul tájolva, vagy pedig az épített örökség sérelme mellett. Felhívja azonban a figyelmet rá, hogy a pályázat bebizonyította, az előzetes szakértői vélemények ellenére lehetséges az eredeti Puskás Stadion helyben történő megújítása és korszerűsítése új stadion építése nélkül.

2. A kormányfő szeme felcsillan: nagyszerű, győzött a magyar lelemény, ismét spóroltunk az adófizetők pénzén. Azért ezek a magyar építészek – minden látszat ellenére - nem teljesen hülyék.

A probléma pusztán az, hogy az a bizonyos kormánybiztos nem merne egy ilyen tartalmú előterjesztést megfogalmazni, mert az az I. számú kormányhatározat betűjével ellentétes. Inkább kapaszkodik. A székébe. A denevér tehát szépen kikerüli a terepasztalon felállított képzeletbeli akadályt, pedig az az akadály emberek, már nincs is ott…

Bardóczi Sándor