A Le Monde csoport 1600 munkatársa számára új, a külvilággal is intenzív kapcsolatba lépő székházat épített a dinamikusan fejlődő Rive Gauche városrészben. A dán Snøhetta feladata nem csak egy jól működő szerkesztőségi épület tervezése volt, hanem a negyed számára egyfajta városkaput is kellett teremtenie. Bán Dávid írása.
Párizs 13. kerületének Szajna felőli sávja bő három évtizede, a Rive Gauche (azaz Bal-parti) nagyszabású városrendezési projekt keretében jelentős átalakulásokon megy keresztül. Jelenleg a város legnagyobb volumenű építési területének számít, a változás mértéke az 1970-es években, szintén a folyó bal partján, az Eiffel-toronytól nyugatra megvalósult Front de Seine projekthez mérhető.
Néhány évtizeddel ezelőtt, a város keleti szélén a folyópartot még mindkét oldalon különböző funkciójú raktárnegyedek szegélyezték, ahol a városba szánt élelmiszert, gabonát, hűtött árut és bort tárolták. A terület érthető módon nem tartozott Párizs előkelő negyedei közé, rendszeresen írja le például sötét tónussal George Simenon közkedvelt Maigret-regényeiben. A raktárváros kialakulását az a logika vezérelte, hogy mindkét oldalon a folyóparttal párhuzamosan, ahhoz közel, nagy forgalmú vasútvonalak működnek, így ez a terület a vasúti, vízi és közúti áruszállítás számára egyaránt jó lokáció volt.
Az 1990-es években azonban mindkét parton jelentős változások indultak el: a jobb parton a borraktárak felszámolásával, az eredeti épületek nagy részének felújításával új, kisebb üzleteket magába foglaló, hangulatos bevásárló-, vendéglátó- és szórakozó negyed jött létre Court Saint-Émilion névvel, körülötte kellemes parkkal és lendületes lakásfejlesztésekkel. A túlparton pedig beindult a nagyjából 130 hektáros Rive Gauche fejlesztési projekt, amelynek rendezési tervét és számos épületét neves francia és nemzetközi építészek, urbanisták jegyzik. Első és máig meghatározó darabja az 1996-ban Dominique Perrault tervei alapján megépült új Nemzeti Könyvtár épülete (BNF François-Mitterrand). A két területet az 1998-ban átadott 14-es metró és a könyvtárat a szemközti Bercy parkkal összekötő Simone de Beauvoir gyalogoshíd fűzi egybe.
A Rive Gauche projekt során a bezárt raktárakat, gabonatárolókat felszámolták, illetve az arra érdemesnek tartott ipari épületeket átalakították. A területen és az Austerlitz pályaudvar egyes vágányainak befedésével nyert térségen új utcahálózatot rajzoltak fel, ahol nem csak egy új lakónegyed, hanem a könyvtár katalizálta szellemi központ is létesült, egyetemi karokkal, kutatóintézetekkel, start-up cégekkel.
Tavaly decemberben a városrészbe költözött az elsőszámú francia napilapként számontartott Le Monde szerkesztősége és a cégcsoport kiadóirodái is. A terület egyik újonnan megrajzolt, a vasúti pályák lefedésével létrejött és lényegében azok ívét követő, 2002-ben kijelölt főútvonalát, az Avenue Pierre-Mendès-France-t mindkét oldalán nemrég épült irodaházak, intézmények határolják. Mostantól az útvonal elejét a pályaudvar mellé felhúzott új szerkesztőségi székház indítja. A méretes szerkesztőségi- és irodaépületet tervező dán Snøhetta jól megértette, hogy itt, a számos kapcsolódást figyelembe véve, egyfajta kaput kell alkotnia.
Az 1867-ben átadott, Pierre-Louis Renaud tervezte Gare d’Austerlitz-et sokan tartják a budapesti Nyugati pályaudvar stiláris előképnek. A párizsi fejpályaudvar az évek során számos, nem feltétlenül szerencsés átalakuláson esett át – 1906-ban a csarnok emeletét szabályosan átmetszette az akkor kiépült 5-ös metróvonal magas vezetésű vágánypárja és állomása –, míves utasfogadó terét pedig egyre jobban körbeépítették. A Snøhetta feladata annak a problémának a feloldása volt, hogy a sugárút szoros szövete egy domináns kezdőépületet kapjon, ami részben a Szajna felé is kitárulkozik, ugyanakkor mindez ne nyomja agyon a pályaudvar egyre inkább eltörpülőnek ható épületét. Távolabbi kapcsolódásként pedig a folyóparti sziluettet is meghatározó Jardin des Plants (botanikus kert) is szerepet játszott a tervek felvázolásakor.
A Le Monde szerkesztősége 1944-es alapítása után évtizedekig ugyanazon klasszikus épületben székelt, majd megépítette első, kifejezetten az újság számára kidolgozott, Pierre du Besset és Dominique Lyon tervezte székházát, amibe 1989-ben költözött. Innen másfél évtized után álltak tovább, majd 2004-ben ismét a saját igényeik szerinti székházat rendeltek, akkor Christian de Portzamparc-tól. Az ikonikus épület mellett elsuhanó magas vezetésű metró ablakaiból a kíváncsi szemek akár be is pillanthattak a szerkesztőség munkájába, hiszen annak monumentális üveghomlokzata szabad betekintést engedett az épületbe. Az üvegfelületre a Plantu névvel ismerté vált Jean Plantureux grafikus, karikaturista tervezte kinagyított újság címlap rajzolata került, amit bevallottan a New York Times székháza inspirált.
Amikor a Le Monde Group tulajdonosai 2015-ben bejelentették, hogy a média általános válsága ellenére ők nem leépítenek, hanem előre menekülve munkahelyeket szeretnének teremteni, ehhez egy új, nagyszabású székház megépítését tervezték. Olyan épületet vizionáltak, ami nem csak technikai értelemben szolgálná ki a Le Monde és a vele egy épületbe beköltöző, korábban külön működő társlapok (mint például a Courrier International, Télérama, La Vie és a l’Obs) szerkesztőségét, hanem egy bárki számára nyitott, demokratikus hely lenne, ahol mindenki hozzájuthat a kellő információhoz. Egyfajta nyilvános fórumot kívántak létrehozni, amely nem csak szellemiségében, hanem fizikailag is megjelenik az épület kialakításában. Nem sokkal a székházra kiírandó pályázat bejelentése után, a Charlie Hebdo magazin elleni támadás még jobban megerősítette a tulajdonosi elképzeléseket, hogy az új sajtóépület egyfajta városi agora szerepét is betöltse, teret adva a nyílt párbeszédnek. Az épületnek egyfajta ellenpontként kellene viselkednie az aktuális társadalmi feszültségekkel szemben – fogalmazták meg elképzelésüket a tulajdonosok.
A Snøhetta egy olyan hibrid épületet helyezett el, amely egyszerre lehet transzparens és bezárulkozó, amely szerkesztésében és szerkezetében is felfedezni való izgalmakat kínál a járókelők és a munkatársak számára. Egyszerre munkahely, de számos publikus terével nyilvános fórum, városi tér is. Próbálja eloszlatni a sajtó belterjességének, zárt ajtók mögötti készítésének rossz imázsát. A hétemeletes irodaház két pólusa között egy komplex acélszerkezetből megépített, alulról burkolt ív feszül, s ezáltal az épület valódi kapuként nyílik meg, amely rávezet a még épülés alatt álló újabb sétányra. Az épület egy új városi közteret ölel körbe. A változatos üvegfelületekből mozaikszerűen összeálló homlokzat íve több helyen megtörik, és a legfelső szint visszaléptetésével egy hosszanti teraszt is kiképeztek.
Az Archimage irodával közösen kialakított belső tereket leginkább a jól benapozott irodák uralják, de az épületben elhelyeztek hat nagyobb, független, de egymással kapcsolatban álló szerkesztőségi teret – newsroom-ot – is, illetve nemcsak az írott és az online szerkesztőség, hanem a különböző videószolgáltatások számára is kialakították a megfelelő és jól elrendezett helyiségeket. Noha az épület nagyrészt a nyitottságra törekszik, zártabb, intimebb tereket is létrehoztak benne, ahova igény szerint visszavonulhatnak a munkatársak. Így egy komplex, nem csak szellemiségében, hanem esztétikai megjelenésében is nyitott, valóban mai szerkesztőségi épület jött létre, ahol párhuzamosan, egymással akár szoros kapcsolatot is tartva működhetnek a Le Monde csoport különböző írott, nyomtatott, online és mozgóképes sajtóorgánumai, napi- és hetilapjai, magazinjai.
Bán Dávid