Duna menti mozaik

Néhány XIII. kerületi fejlesztésről a helyi lakó szemével

Amikor elhatároztuk, hogy városi léptékű koncepciókról készítünk tematikus összeállítást, már sejtettük, hogy nem lesz könnyű dolgunk, de még nem mertük kimondani egyértelműen, amiről ma már, persze, bátrabban nyilatkozunk. Úgy tűnik, nem a városi léptékű beruházások korát éljük Magyarországon. Jellemző példa erre, hogy amikor egy kedves, szegedi barátnőmnek telefonoztam, ugyan mondja már meg, tud-e városi léptékű fejlesztési tervekről Szegeden, ő a legfrissebb helyi kiadványok alapján mindennemű, városi léptékben bízvást csip-csup beruházásnak minősíthető tervekről tudott csupán beszámolni, de egységes, nagyszabású fejlesztési tervekről nemigen.

Aztán itt van ugye az Európai Kulturális Főváros címének elnyeréséért folyó - ádáznak épp nem nevezhető - hazai küzdelem. Tegnapi beszámolónkból is kitűnt, Budapesten is akadnak ötletek szép számmal, de hiányzik a minden építészeti és városépítészeti tettet egységes koncepció szerint rendszerbe szervezni képes alapötlet, a nagy attrakció. Megjegyzem, ilyen lehetett volna például a Művészetek Palotája, vagy a ráköltött pénzből valami hasonló funkciójú, de szerényebb költségvetésű, ám építészeti szempontból sokkalta átgondoltabb, s ezért jelentősebb beruházás.

Ami fővárosi szinten ad hoc és egyúttal szétszórt fejlesztési rendnek mutatkozik, az alighanem kerületi - Budapesten tehát afféle kisvárosi - szinten sem igen láttatható másképpen. Pedig mindenütt történik valami, annyi szent! Ha nem is az ezredfordulós dömping erejével, de ma is nap mint nap épülnek újabb lakóparkok, irodaházak és bevásárlóközpontok. És ez még akkor is figyelemre méltó témánk szempontjából, ha a pezsgés továbbra is a fogyasztói építészet területén a leglátványosabb.

 

 

Itt van példának okáért a XIII. kerület, a maga kiterjedt rozsdazónáival, melyeket már jó ideje kiszemeltek a szemfüles befektetők, és amikért persze kíméletlen küzdelem is folyik, gondoljunk csak a MÁV telkére a West End mögött, a Ferdinánd híd tőszomszédságában. (A Demján Sándor és az ír befektetők között zajló vitáról, bár többször kértük, a MÁV egyébként mindig készséges kommunikációs igazgatósága lapzártánkig nem adott felvilágosítást, mondván, szövevényes ügyről van szó. A témára még visszatérünk.) Budapest e jeles kerülete az elmúlt években jelentős városképi erejű épületegyüttesekkel gazdagodott, kezdve Rajk László Lehel téri Gagyititanikjával. Rögvest eszünkbe juthatnak továbbá az Autóker üzleti értelemben kimondottan sikeres lakóparkjai az Újlipótvárosban (Cézár Ház, Kleopátra Ház és Római Kert), vagy a Róbert Károly körút környékének nagyszabású irodaházai a Teve utcai rendőrségi székháztól, a Center Pointon át végig a körút menti új áruházakig és irodaépületekig.

 

 

Aki a kerületben lakik, a Hírnökből, vagy a TV13-ból időnként információkhoz juthat arról, miként döntenek a kerületi képviselők a helyi ügyekről, így nem ritkán városfejlesztési kérdések is szóba kerülnek. De minden arra vall, hogy itt sem kőbe vésik a törvényeket. Az ember először elégedetten olvassa, hogy az ablakával szemközti parkot felújítják, sőt az utca végén nemsokára gyaloghíd épül a Margitszigetre, később azonban susmusokból arról értesül, hogy a kedves képviselők inkább mélygarázst szánnak az ablak alá, kivágva ezzel csodálatos jegenyéket, s elpusztítva egy amúgy kissé elvadult, de épp ezért vonzó, csupa zöld parkot, cseppet sem mellesleg a környék egyetlen nagyobb zöldterületét. Nyilván vonzóbb üzleti ajánlat érkezett - értelemszerűen magasabb baksissal -, márpedig a manapság különösen honos fiskális mentalitás nem számol mással csak a bevétellel és az egyensúllyal, az "ökológiai vonzat", s a "hozzáadott érték" mit sem számít.

 

 

Így lehet teljesen természetes, hogy műemléki értékű ipari épületek nem kulturális intézménynek - múzeumnak, kiállításoknak, művelődési központoknak, netán könyvtárnak -, de inkább lakóparkos beruházásnak adnak majd otthont, ha egyáltalán megmaradnak, s nem dózerolják el azokat végleg. Efféle történik most például a Népfürdő utca és a Révész utca sarkán emelkedő pompás ipari architektúrával, a gázgyár 1914-ben épült, védett raktárépületével is. Az egykori gyárépületből - melynek értékes, Révész utcai szárnyát legalább nem bontották el hála az égnek - nem más lesz, mint a Riverloft lakópark. (A szellemtelen márka- és háznév nyilván a közeli Dunára, s az ugyancsak közeli Riverside lakóparkra hajaz.) Az amúgy karakteres, az északi téglaépítészet jegyeit magán viselő régi szárnyat a szokásos mértékben jellegtelen lakóparkkal toldják meg, s máris kész a tömbrehabilitáció. Az már más kérdés, hogy a Riverloft tőszomszédságában is lakópark emelkedik majd a közeljövőben - erről is döntöttek már a képviselők -, s így a Duna nemsoká' köszönőviszonyban sem lesz a loftlakásokkal.

 

 

Ha tovább haladunk a Népfürdő úton a Dagály felé, a Riverside sikkes kulisszái után jó darabig a Vizafogó lakótelep megszokott miliője fogad bennünket. Majd egyszer csak egy már most is impozáns, és meglehetősen ijesztő nájmódi Bábel-tornya magasodik elénk, az Árpád híd új "vámszedő háza", a Duna Tower - ismét egy szép magyar név! - a maga ikertornyaival. Az épületegyüttes már szerkezetkészen is meggyőzhet bennünket arról, hogy itt egy újabb arctalan monstrum emelkedik majd, de a látványtervek ismeretében egész bátran le is szögezhetjük: ismét épül hát egy városképi jelentőségű torony, aminek éppen városképi jelentősége nem gondoltatott át kellőképp a tervezés során. Arról nem is beszélve, hogy a Duna Tower épülhetne a világ bármely pontján, arctalansága csak a globalizáció határtalanságát hirdeti, a pénz internacionalizmusát, de nem a városi szövethez való viszonyát, s nem a közvetlen környezettel folytatott párbeszédet. Na bumm, a másik oldalon meg ott magasodik majd a Europe Tower - újfent egy szép magyar megnevezés! -, s kész is az újmódi vámszedő kapu, annak az esélye pedig immár jó időre megszűnt, hogy a térség újraalkotása valóban karakteres magasházak jegyében történjen meg. Nem beszélve arról, hogy a Róbert Károly körút és a Váci út kereszteződésében szaporodó magasházakkal is közömbös e két toronycsoport viszonya.

 

 

Ha tovább haladunk légvonalban a Duna mentén, csakhamar elérkezünk a néhai FOKA-öbölbe, ahol immár gőzerővel építik az Autóker megaberuházását, a Marina Part lakóparkot. Itt szem nem marad szárazon, az biztos. Fogatolt házak pazar erdeje, jacht-kikötővel, s csupa hasonló nyalánksággal. Ki tudja, ez a mediterrán hangulat már előlegezi a katasztrofális klímaváltozásokat, s a befektetők biztosra veszik, hogy Budapest a közeljövőben Nápoly hőfokára izzik, s elmúlnak a régió szezonális ingadozásai? Mert különben mire való a jachtkikötő télen, kérdem én, s milyen benyomást kelt egy a Földközi-tenger partjaira álmodott üdülőzóna a szürke, szmogos, latyakos téli Budapesten? Az Autóker eddig minden beruházásával kaszált, biztos náluk a bölcsek köve, s tudják, a Marina Part is bombaüzlet leszen! Demszky Gábor mindenesetre már jó ideje lerakta az alapkövet, s a gépek nagy lendületesen dolgoznak e fura, fővárosi mediterrán témaparkon.

A folyami luxushajózás más helyütt is urbanisztikai szervező erővé avanzsált a térségben, nemrégen zsűrizte a Fővárosi Tervtanács Paulinyi Gergelyék Meder utcai jachtkikötőjét, amely mellesleg ugyancsak egy nagyszabású, új vízparti lakóövezet részét képezi. A klímakérdés, ha emlékszünk még rá, felvetődött a budapesti zsűriben is. Part menti sétánkat az ugyancsak nem régen zsűrizett városrendezési tervvel, Schőmer Andrásék koncepciójával zárjuk. A Palotai-sziget déli csúcsát, s Népszigetet érintő rehabilitációs program vitájának talán legizgalmasabb aspektusa éppen az volt, hogy a IV. és a XIII. kerület főépítészei nem tudnak együttműködni a térség közös szabályozásában, holott - s ezt a zsűritagok többsége is hangsúlyozta - szakmai közhely, hogy e régió nem fejleszthető mozaikszerűen. Miként egy kerület sem, egy város sem, így Budapest sem, és persze szép hazánk sem.

 

 

Egyelőre még mindig a mozaikszerűség az uralkodó, úgy tűnik a centralizáció, a kollektivizmus fogalmai - minden közmunkatanácsos mozgolódás ellenére - ma még mindig ijesztően hatnak, s be kell látnunk, ez természetes közelmúltunk miatt. De itt volna már az ideje annak, hogy felismerjük, van jó értelemben vett közösségi gondolkodás a világban, létezik szabad emberektől megteremtett társadalmi kohézió is, és persze centralizációs törekvéseket is lehet demokratikusan megvalósítani. Csak ész, munkabírás és főként jó szándék kell ehhez!

SzeM

fotó: epiteszforum.hu