Egy beszélgetés margójára – Az építészet jövője, Makovecz Imre és az utókor

Január 22-én "Makovecz Imre és az utókor" címen tartottak vitaestet a Walter Rózsi villában. Wesselényi-Garay Andor a beszélgetés kapcsán írt eszmefuttatásában kifejti, hogy "Makovecz Imre olyan a magyar építészetben, mint Ady az irodalomban," tanítványai és követői pedig "sorra nyitják kiállításaikat a Vigadóban, munkásságukat könyvek dokumentálják. Evidens helyen szerepelnek az MMA elnökségében, tagságában, a tagozat vezetésben, és az MCC-n folyó építészeti képzésben, továbbá az MMA Alkotó Ösztöndíj Programjában." Ha pedig vannak fórumok és intézmények, amelyek ápolják és továbbviszik az örökséget, akkor mi kell még?

Ritkán olvasni olyan bicskanyitogató elmeszüleményt, mint amellyel Katona Vilmos az Orcán harangozta a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének (MMA MMKI) új beszélgetéssorozatát. Talán ezért, talán másért, szerencsére kifejezetten sokan voltak kíváncsiak a január 22-i eseményre, amelyet a Walter Rózsi-villában szerveztek Dósa Pappp Tamás, Martinkó József, Salamin Ferenc és Schreck Ákos részvételével. A csevely Makovecz Imre örökségéről szólt, arról, mennyiben képezi vagy nem képezi részét a közbeszédnek, mennyiben kulturális evidencia ma az életműve, miképp lehetne viszonyulni hagyatékához, elhallgatják-e, tiltják-e Makoveczet az építészképzésben vagy a médiában. Nehéz volt viszont elfogulatlanul közelíteni ehhez a beszélgetéshez, és erről a házigazda, Katona Vilmos tehetett.

Egyrészt
Reklámbejegyzése így kezdődött: "ez a nap is eljött, amikor nem csak a könyvtár és a digitális felhő számára írok azt remélve, hogy felfedeznek tőlem néhány értékesebb gondolatot." Ha voltak is eddig Katona Vilmosnak jó meglátásai, nem ezen a napon lehetett azokat meghallani. És ebben az általa keltett fehér zaj volt a ludas.

Október végén az Építészfórumon megjelent egy elmélkedése az építészetről, mint kutatási területről. Az írás második része avval foglalkozott, hogyan tudjuk megkülönböztetni a "műkedvelő tudóst a valóditól." A szempontok között szerepelt a moderátorkodás is. "A moderátori szerep betöltése is – hangzik az ítélet – egy gyakori módszer a tudományos kiválóság színlelésére. Egyesek úgy válnak elismert személyekké az akadémiai közegben, hogy kerekasztal-beszélgetések vezetőjeként vesznek részt fórumokon, vitákon vagy konferenciákon." Egyrészt mélységesen undorodom a határozatlan alanyoktól és "egyesek" inszinuáló gyávaságától. Azzal, hogy Katona Vilmos elvállalta ezt a sorozatot, épp saját koordinátarendszerben tette magát zárójelbe "valódi" tudósként. És hiteltelenítette magát kompetens házigazdaként is, hisz – folytatódik a verdikt – "a moderátor számára nem szükséges, hogy szakértője legyen a témának." Ő tényleg nem volt az.

Ennek ellenére
Mégis sikerült nyitott maradnom. A formátum szerint az este a négy vendég öt-öt perces expozéjával indult, ezt háromnegyedórás vita követte, a melyet a közönség soraiból érkező kérdések, megjegyzések zártak.

Schreck Ákos
Hozzászólásában Makovecz Imre egy olyan posztmodern művészként kelt életre, aki inkább a képzőművészet, semmint a rendeltetés irányából közelített az építészethez. Miközben az életművétől elválaszthatatlan az elmélet, Schreck hangsúlyozta, hogy a gondolatok olvashatók, a tézisházak mindegyike megismerhető, látogatható, és arra tett javaslatot, hogy ezek felfedezése után mindenki szubjektíve döntse el, mit és miképp hasznosít a saját munkásságában.

Salamin Ferenc
Korreferátumában elegáns tömörséggel rekonstruálta az élet(mű) kulcspontjait. Felidézte Makovecz exíliumát – "megérkeztem a hazámba" – a faluházak ügyét, ennek kapcsán az építésdráma-észrevételt. Pontosan mutatott rá, hogy Makovecz voltaképp avantgárd művész volt, filozófiai munkásságát pedig Hamvas Béláéval helyezte azonos polcra. Én egyetértek avval, hogy Makovecz építészetében elmélet és praxis oly mértékben folyt össze, hogy a házak kibújtak a metafora alól, az "olyan, mint" kategóriájából, és sokkal inkább tekintendők épített gondolatoknak. Ezek a gondolatok viszont nem a puszta "filozofálásból" eredtek, vagyis abból, hogy Makovecz a világelemek fogalmi tisztázására törekedett volna, hanem a magyar népművészet alapeleinek kutatásából, a tulipánmotívum téralakító lehetőségeiből, amely oly szépen követhető a Mogyoróhegyi büfé alaprajzán, vagy – teszem hozzá én – a hamis történelmi ráismerés-ház térszervezésén. Salamin felhívta a figyelmet arra, hogy Makovecz esetében az intuíció és az inspiráció éppoly fontos alkotástechnikai attitűd, mint az analízis, ami viszont nem jelentette azt, hogy Makovecz ne lett volna regionális. Kitért az organikus építészet fontosabb hazai követőire, említette a fontosabb nemzetközi képviselőit, szólt a Mesterről megjelent ötven kötetről, a kétezer oldalnyi szövegről, naplójegyzetről. A művek befogadásához Salamin a spiritualitást ajánlotta, egyik hozzászólását pedig azzal zárta, hogy szerinte minden egyetemre kellene egy Makovecz-tanszék. A kell és a lehet, az intézmény és az individuum, a kötelesség és a lehetőség koncepciói akképp tekeregtek gondolataiban, miképp tejszín a kávéban, a javaslatok és az elvárások olyasfajta dichotómiáját vázolva, amely – számomra – egyre élesebben láttatta az egész este szerkezeti ellentmondását. De erre még visszatérek.

Martinkó József
Egy szöveget olvasott fel, amelyben felidézte Horváth Iván irodalom-professzorát, aki egyik provokatív feladatként arra biztatta őket, hogy látogassák végig azokat a helyeket, ahol nem járt Petőfi. Martinkó ebből inspirálódva egy cáfolat-manifesztummal jelentkezett, amelynek a tagadás adta poetikus ritmusát:

"Makovecz Imre NEM közhely.
Makovecz Imre NEM hivatkozási alap.
Makovecz Imre NEM politikai termék.
Makovecz Imre NEM hiányjel.
Makovecz Imre NEM Facebook bejegyzés.
Makovecz Imre NEM épület.
Makovecz Imre NEM mítosz.
Makovecz Imre NEM kultusz.
Makovecz Imre NEM divat.
Makovecz Imre NEM szekértábor.
Makovecz Imre NEM újságcikk.
Makovecz Imre NEM életérzés.
Makovecz Imre NEM tanulmánykötet.
Makovecz Imre NEM múlt idő.
Makovecz Imre NEM templom.
Makovecz Imre NEM emlék.
Makovecz Imre NEM időtlen.
Makovecz Imre NEM egy pillanat.
Makovecz Imre NEM stílus.
Makovecz Imre NEM szekta.
Makovecz Imre NEM forma.
Makovecz Imre NEM funkció.
Makovecz Imre építész."

Katona Vilmos javára legyen írva, ezt a hozzászólást ő is megtapsolta volna.

Dósa Papp Tamás
Számomra egyszerre volt üdítő és némiképp követhetetlen. Dósa párhuzamosan végezte az Ybl mára legendássá vált Kapy Jenő-féle mesterkurzusát és a Vándoriskolát. Dósát szemmel láthatóan a megismerés-mintázatok és a szellemi fejlődés lehetősége érdekelték. A magasabb tudatszintek állapota, amit adott esetben az illusztrál, hogy "melyik ponton olvad le az ember agya, mert ahol ez megtörténik, az jelzi igazán, hogy hol is tartunk." E követői mintázat szerint, aki mondjuk Makovecz korai munkáit tartja szépnek és Százhalombattánál olvad le, az addig jutott az életmű interiorizálásában. Szavai egy olyan magas tudatszintű spirituális tanító képét föstötték Makoveczről, aki felülről lefelé eredeztette komplex vízióit. Olyan nívót teremtett, amelyet alulról ugyan megtámaszthatott a racionalitás, ám az közben fölülről is függött egy magasabb fokú tudatosság spirituális kenderfonalán. Kirúgva alóla az észt ezért a mű, a dolog, a tett, a példázat változatlanul a helyén maradt. Dósa hitet tett a személyes fejlődés vágya mellett, aminek záloga – ha jól értettem – számára egyszerre rejtezik az egyre magasabb tudatszintek elérésében és a Makovecz által generált tudásélmények feldolgozásában. Alkotásra fordítva a szót: a felismerések beépítésében és azok meghaladásában. Asszem.

Négy pozíció
Scherck Ákos a távolságtartó szemlélődő, Salamin Ferenc a norma- és programadó, Martinkó József a dekonstruktív, és Dósa Papp a spirituális önfejlesztő. És ez csak négy irány azon a szinte beláthatatlan horizonton, amelyet az életmű kifeszít.

Nem kekeckedésként
Makovecz Imre nem posztmodern. Pont. Időben és alakilag mutathat átfedést, egyértelmű inspirációk is tetten érhetők, de művészete a német expresszionizmusból indul, annak kor-szerű folytatása. Építészettel kapcsolatos elképzelései – saját manifesztumait olvasva – gyökeres ellentétben állnak azokkal, amelyeket a pomó képviselői vetettek papírra. Tömören: a posztmodern kívülről-felülről tekint az építészetre, Makovecz pedig belülről-felfelé, az építészetből a mindenségbe. Hagynám amúgy én ezt a fenébe, ha a posztmodern a mai napig nem lenne szitokszó a kortárs hazai építészet aranygenerációjában, amit a díszletszerűség kritikájához fűzve ne arra használtak volna, hogy felfüggesszék Makoveczet mint építészt – merthogy az nem ház, csak posztmodern díszlet. A legcsekélyebb rosszindulatot sem feltételezem Schreck Ákos részéről, de ez a kifejezés a hazai kontextusban csaknem gyalázkodás.

Ha vannak fórumok…
Az imént már említettem, hogy legkésőbb Salamin Ferenc hozzászólásával vált egyértelművé az a szerkezeti ellentmondás, amely érintette az egész estét. Azt gondolom, hogy Sala látlelete pontos, amikor és ahogy Makovecz hatását idézte. Az eredményeket ráadásul még tovább is sorolhatta volna. A Kós Károly Egyesülés ugyanis működtet egy posztgraduális képzést, fenntart egy lapot, az MMA Építőművészeti Tagozatával szoros együttműködésben ápolja a szalon-esték hagyományát a Makovecz utcában. Jánosi Jánosnak nagy valószínűséggel igaza van akkor, amikor azt mondja, talán tévedünk, ha azt hisszük, ma nem zajlanak a hetvenes éveket idéző avantgarde akciók a szerves építészet kezdeményezésére – csak azért, mert nem látjuk azokat az Orcán. Az iskola képviselői sorra nyitják kiállításaikat a Vigadóban, munkásságukat könyvek dokumentálják. Evidens helyen szerepelnek az MMA elnökségében, tagságában, a tagozat vezetésben, és az MCC-n folyó építészeti képzésben, továbbá az MMA Alkotó Ösztöndíj Programjában. Mindez tükröződik a díjakban is, a legmagasabb szintű állami elismerést, a Kós Károly életműdíjat eddig két alkalommal adományozták, elsőként Dévényi Sándor kapta, másodjára Ferencz István. Én magamban mindkettőnek nagyon örültem.

…ha vannak intézmények…
Mára az organikus építészet körül kiépült az állami struktúra, amely – a megbízásokon túl – nem csak kanonizálta a Mester életművét, hanem a kultuszát is megteremtette avval, hogy törvényi kontextusba emelte nevét. Művészeti értelemben is hangsúlyozta ezt a pozíciót Ferencz Marcel is, aki a legutóbbi szalonon "a jelen keretezetlen alkotásai között" egyedül Makovecz Imre kápolnáját jelölte meg biztos kánonpontként. De az összes szalon kitüntetett helyen szerepeltette az iskola házeredményeit, Csete Györgyről konferencia szerveződött, Kóséval együtt épp legutóbb mutatták be életművét, Szegő György pedig negyedszázados főszerkesztői működésének első pillanatától teret biztosított a régi-új Magyar Építőművészet hasábjain az iskola eredményeinek, folyamatosan figyelve arra, hogy közben ismertesse a műhely történeti-teoretikai kontextusait is. És akkor még nem is beszéltem a külföldi reprezentációkról, a biennálés megjelenésekről, a nemzetközi expókról. Én magam sem tudok úgy konferenciára menni, hogy ne említsem Makovecz nevét. Most lehet, hogy felnégyelnek az irodalmárok, de Makovecz Imre olyan a magyar építészetben, mint Ady az irodalomban. Konstitutív az építészeti gondolkodásunkra nézve, említése nélkül értelmezhetetlen csaknem minden, ami a hatvanas évek után történt. És ez különösen így van azok esetében is, akik hatása ellenében szervezték életművüket. Meglehet, nem vett részt, nem akart részt venni az építészeti képzésekben, de a hatása jelentkezik, abban, hogy az összes egyetemi képzés különös hangsúlyt fektetett arra, hogy megértse, mi a szerves, mi a természetes, az organikus kapcsán felvett pozícióikat pedig Makoveczhez képest határozták meg.

…akkor mi kellene még?
Ez miért nem elég? Ha ez nem elég, akkor semmi sem lesz az. Az sem, ha a Makovecz útikalauz összes állomásából élő múzeumot varázsolunk olyan installációkkal, hogy attól még F. Kovács Attilának is könnybe lábad a szeme. Hogy legyen önálló Makovecz-tanszék az összes egyetemen? Attól többen jelentkeznének ezekre a kurzusokra? Az megoldaná a szerves építészet problémáit, ha van neki olyan egyáltalán? Tudom, ez is a részleteken a megvalósításon múlik. Lehet ipari pulykatömőnek tekinteni az oktatást – általában a tudásátadást – ahol nincs mese. Vagy torokra veszed és benyeled, vagy megfulladsz és mehetsz. És lehet szépen terített svédasztalnak. Ami mellett önszántából zabálja tele magát az ember – ugye azok a török all-inclusive utak – mert nem bír ellenállni a finomságoknak. Mert azt érzi, ha nem próbál ki még egy fogást, visszavonhatatlanul kimarad valamiből. Én ilyennek képzelném a hazai építészeti tudásátadást. Organikust és nem azt egyaránt.

Nem kulturális kérdés
A mai magyar kortárs építészet előtt álló kihívások ma a legcsekélyebb részben sem kulturális jellegűek. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az a terep, ahol a szcéna résztvevői a legkézenfekvőbb fogásokat találják egymáson, a legnagyobb sebeket tudják ejteni a másikon és a legtöbb sérelmet halmozták fel. És azt hiszem, annak miértjét is érteném, ha Makovecz Imre követői úgy vélnék, hogy van még mit törleszteni. De ha egy picit is kitekintünk és megvizsgáljuk, milyen szakmaszociológiai következményekkel is járt, hogy az építés nemzetgazdasági húzóágazat lett, és milyenekkel aktuális bedőlése, akkor könyörgöm, vihar a lavórban, hogy kik nyerik a következő Ybl-díjakat. Érzékenykedhetünk a településképen, meg a TAK-ok átkán, esetleg jótéteményein, amikor a töltés-tároló gyárak egyszerre teremtenek újipari-építészetet és programozzák át a tájat. Biztos, hogy a kulturális sértettség, a kiszorítósdi – kérdem halkan a Mesteriskola környékén kavircoló kollégáimtól is – a legnagyobb problémánk? Tényleg a Lepkeházzal esett volna el a nemzetközi szintű kortárs magyar építészet ügye? Felhántorgathatjuk a sérelmeket, miszliket lehetne aprítani velük, de tényleg ezekben az árkokban, ezeket a harcokat akarjuk vívni?

Nem intézményes probléma
Makovecz Imre életmű-öröksége lassan elválik a hazai szerves építészet előtt álló kihívásoktól. És ezeket csak a szerves építészet közösségéhez tartozók oldhatják meg. Nem szavakkal, hanem művészeti alkotásokkal. Nem institúciókkal, hanem házakkal. Nem rendeletekkel, hanem teremtő kreativitással. Kívülről jelenleg úgy tűnik, hogy ez a közösség egyelőre rendkívül zárt. Mintha a szerves építészet képviselőit jobban érdekelné a ki?, semmint a mi? kérdése. Gutowski Robertet egyöntetűen ölelte magához az egyesülés, mintegy evidenciának tartva azt, hogy építészete – amelyet én is a közelmúlt egyik legnagyszerűbb teljesítményének tartok – a vándoriskolás alapokból nőtt ki. Mindeközben nem látni, hogy Szederkényi Lukács és Ghyczy Dénes Emil hasonló rokonszenvre lelne könnyfakasztón szép próbálkozásaikkal, pedig, ha van az antropozófiának költői megjelenítése, akkor az náluk mindenképp megtörténik. És valóban. Smiló Dávid nem pusztán irritáló volt, hanem a suttyóságig modortalan akkor, amikor az egyik Orca-posztjában páros lábbal szállt bele Keserü Katalin Makovecz-monográfiájába. Bírom a csávót, de az tényleg menthetetlen volt. Viszont nem nagyon ismerek hármójukon kívül – Csóka Attila Róberttel és Molnár Szabolccsal – olyan fiatal magyar építészt, akik olyannyira szenvedélyesen akarnák megérteni, mi, miképp történt Makovecz nemzetközi recepciója kapcsán, hogy ennek érdekében külföldi adatbázisokkal levelezgetnének.

Megengedhető önszeretet
Jómagam rengeteget írtam annak érdekében, hogy megértsem a különbségeket a poszt- és meta-organikus építészetek között. Hogy legalább magam számára tárjam fel, milyen pontokon kapcsolódhatnak egymáshoz a regionális gyakorlatok és a szerves építészet, hol mutathatóak ki a személyektől független átfedések, hogy a vitathatatlan érzelmi traumákon túl miért tekinthető Nagy Tamás mégis organikusnak, hogy miképp jelentenek napjainkban a posztkósiánus formajegyek olyasfajta nyugvópontot, mint amelyet a kritikai regionalizmus hazai stílusinterpretációja jelentett húsz éve. Amit jelezni szeretnék: vannak olyan energiák, amelyek – karrierépítési szándékoktól mentesen – "kívülről" segítenék a hazai organikus építészet ügyét, de erre a közösség különösebben nem tűnik nyitottnak. A reakció inkább a berándulás, esetleg a kulturális félmosoly (hülye ez, nem tudja mit beszél.)

Trauma
Úgy vélem, Martinkó József szabadverse valami rendkívül fontos dologra tapintott rá, ami magyarázza, hogy a kiépült intézmény-család ellenére, az organikus építészet és Makovecz Imre kvázi hivatalossá tétele ellenére miért viselkedik a közösség még mindig szubkultúraként. Makovecz Imre halálával megszűnt az általa képviselt katartikus, fizikai megtestesültségében is jelenlévő egészlegesség. Ennek az egészlegességnek, a valaha tejes körnek birtokolják cikkeit, szeleteit legközelebbi tanítványai, érezve, hogy a kör már nem teljes. Amikor egy eseményről akképp számolnak be, hogy sikerült a mester szellemét megidézni, akkor voltaképp ezek a cikkek zárulnak, ha képzetesen és időlegesen is, egy valamelyest teljes körré. Egy ilyen kísérletként látom Kampis Miklós letaglózón szép vállalását, amikor Makovecz Imre halálának évfordulóján egy üres székkel szembe fordulva, több órás magánbeszéddel tett kísérletet az egészlegesség újraidézésére. Az üres szék szívbemarkolón utalt a vállalkozás lehetetlenségére, Kampis Miklós magányára, a hiány által teremtett traumára. Úgy vélem, hogy Makovecz Imre halála nem pusztán veszteség, hanem a jelen pillanatig ható trauma. Feldolgozására tett első lépésként tekintem azt, ahogy a követők kollektív emléktudata kívánja újraidézni a teljességet, mely emlékezés távolról sem kontemplatív, mint inkább cselekvő. Számomra ez magyarázza azt a kettősséget, amely egyszerre védi a kört – a csoport- és a teljességemlék körét – a külvilágtól és teremt belül kompetitív viszonyt a szeleteket birtoklók között. Melyik a relevánsabb? Melyik a fontosabb? Melyek válnak az üdvtörténet részévé? Melyek válnak apokriffé – hogy az iskolát elhagyók, abból kitaszíttattak "igazság-" és élménydarabjaira is utaljak? Melyik alkalmas a megigazulásra, melyik a piaci sikerre? Mennyi jut majd követők töredékeiből az újabb tanítványoknak, akik mesternek esetleg már nem Makovecz Imrét, hanem Turi Attilát, Erhardt Gábort, Dobrosi Attilát – esetleg Álmosdi Árpádot fogják tekinteni.

Sorsvers
Ha tényleg ez lenne az organikus közösség sorskönyve, csodálkoznék, ha lapjai nem lennének még mindig nyitva. És minimális csoportlélektani műveltségemmel azt gondolnám, ez addig így is lesz, míg az iskola a saját építészetén keresztül nem lel új katarzisokra, vagy míg számosságában túl nem növi a közösséget az a generáció, amelyik már egyáltalán nem ismerte Makoveczet. Én az előbbinek örülnék jobban. Martinkó József szilánkos sorsverse – jóllehet ösztönösen – ezt a cikkekből és szeletekből rakott, folyamatosan zsugorodó kört akarta szétrúgni. Nem másért, mint hogy közelebb férhessen.

Hazugság
Orcakönyvön olvasható január 13-i beharangozójában Katona Vilmos így írt: "A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetben hosszú idő óta nem esett szó az Alapítóról. Makovecz évtizedek óta tabu a felsőoktatásban, a hallgatók elégtelent kapnak, ha Makovecz követésének gyanúja merül fel velük szemben." Értem én a nagyotmondás reklámerejét, de könyörgöm. Szavak nincsenek arra, hogy mekkora egy impertinens koholmány ez már. Még egy "műkedvelőtől" is kontár álhír, a "valódi kutató" (ön)arcképét reszelgető elmésztől viszont önmegsemmisítő hazugság.

Anekdota
Eszembe juttatott viszont egy történetet, amelyet Czigány Tamás osztott meg a vele felvett életműbeszélgetésben. Nem sokkal a műteremház megnyitása után Czigány Tamásék elhívták Makoveczet, tartson ott egy előadást a hallgatóknak. Alig pár évvel a halála előtt az öreg már nem volt jó hangulatban. Morgott, nem szeretett beszélni, ezeket a felkéréseket úgy úszta meg, hogy levetített egy vele akkor még frissen forgatott dokumentumfilmet. A műteremház persze tömve volt, és ahogy mesélik, Makovecz a kezdeti zsémbeskedését elengedve feloldódott lassan az őt fogadó szeretetben és egy nagyon jó hangulatú beszélgetés sikeredett a nap végére. Az előadás után a kinti korlátnak dőlve cigizett, amikor mellé sodródott egy diák, aki elkezdett panaszkodni. Hogy Győrött szörnyű a helyzet, hogy ott nem lehet Makoveczet csinálni, mert irtják, és ő is majdnem megbukott, épp csak egy kettest kapott. Az öreg hallgatta, szívta a cigit, majd megszólalt: "ide figyelj fiacskám. Ezek itt nem azért akartak megbuktatni, mert Makoveczet csináltál, hanem azért, mert szart."

Szar
Márpedig egyetemi szinten eleve nagyon könnyű szart csinálni. Szar Liebeskindet, szar Zaha Hadidot, meg szar Ronchampot is. Azért, mert az íves – pláne, ha morfikus is – az egy nehéz műfaj. Ezek a hallgatók már nem rajzolnak úgy, mint Makovecz évfolyamából bárki, vagy mint Virág Csaba, aki avval alázta lustább hallgatóit, hogy fejjel lefelé húzott metszeteket az illető házáról anélkül, hogy felemelte volna tollát a papírról. Ez egy bonyolult formavilág, bonyolult szerkezetekkel, irgalmatlan kézügyességet és kraftmunkát feltételezve. És van úgy, hogy tizenegy hét alatt valaki nem ér a végére. És van úgy, hogy a konzulens a legjobb szándéka ellenére sem tud segíteni. Legfeljebb rokonszenvezőn biztatni. Vagy a második alkalommal szólni, hogy ebből baj lesz. Na ez az a szólás, amely a szorgalomnak, a képességeknek szól, nem pedig Makovecznek. Számomra nincs annál undorítóbb, mint mikor az üldözöttség ködmönébe rejtekezik a lustaság és a tehetségtelenség.

Zászló
A középszert – különösen egy oktatási környezetben – mindig is vonzotta a zászló. Annál jobban, minél magasabbra tűzték. Hisz le lehet rövidíteni az utat, meg lehet spórolni a termékeny kudarcokat, adott a siker receptúrája. Ez nem csak az organikus építészetre igaz, hanem bármely kulturális tömörülésre, amely szavakkal hirdet megváltó izmusokat. Ezért nem gondolnám azt, hogy az egyetemi Makovecz-tanszékek elérnék a hatásukat. Egészen más persze a helyzet, ha a Makovecz-tanszék mellett lenne még Ybl-, Hausmann-, Hild-, Kós- és Lechner-tanszék is, mert akkor sok zászló lenne. Ehhez viszont újra beaux arts-os alapokra kellene helyezni az oktatást – de ebbe most nem mennék bele.

Nem érdekes
Ráadásul, ma az egyetemi fiatalság egyre nagyobb hányadát nem úgy érdekli az építészet. Polikrízisek időszaka ez egyfelől, amelyben jobban foglalkoztatja a hallgatókat a klíma, a lakhatás, a pusztuló örökség, a magukra hagyott házak, vidékek és emberek sorsa. Ehhez pusztán ürügy a ház és az építészet, a cél a világ megváltoztatása és nem pedig a rendszer fenntartása – gondoljak én erről akármit is. Ennek egyik eszköze a nem-építés. A másik a megőrzés. Mert ebben a paradigmában a legnagyobb bűn a bontás. Az érdeklődés egyik fókuszában a közösség – co-housing –, a másikon pedig az abszolút magány – tóparti menedék.

Ígéret
Másfelől pedig az egyetemek kezdenek kifogyni az ígéretekből. Az olyanból, hogy dolgozz rendesen, járd végig a ranglétrát és lesz majd egy saját házad a Várban. Hogy pályázz sokat, mert egy szerencsés nyeremény sínre rakhatja a karriered. Hogy menj Vándor- vagy Mesteriskolára, mert az lesz egy igazi építész utolsó beavatása. Hogy menj a MOME-ra, mert onnan egyenes az út külföldre. Légy organikus, mert onnan egyenes út vezet a politika ízléskebelére. Az egyetem elhiteti a hallgatókkal – igen, én is –, hogy az építészet az nem pusztán ház, hanem gondolkodási forma. Elhitetjük, hogy van létjogosultsága még a lehetetlen térpoétikáknak is. Hogy van idő négy hónapot szottyogni azon, miképp telepíts tanösvényt – végén madárnézővel – egy nemzeti parkba. Hogy lesz majd valaha bárkinek pénze, szándéka arra, hogy közösségi kertet, éttermet, akármit telepítsen az állampárti modernizmus lerohadt vasbetonszerkezetébe.

Mi
Helyzeteket és attitűdöket kérünk számon. Minden egyes vonalat többezer éves tradíció eredményeként értékelünk, az építészetet pedig olyasfajta totalitásként látjuk-láttatjuk, amely már akkor megvalósul, ha a legkisebb változást is eléri a környezetben. Hogy az építészet igenis autonóm, amennyiben program nélkül, pusztán az általa képzett terekkel képes roncsolt szöveteket ép-íteni. És ezt nem azért tesszük, hogy kib*sszunk a hallgatókkal, hanem azért, mert művészetet tanítani csakis ideákon keresztül tudsz.

Márpedig ebben a magyarországi szerves közösségnek fantasztikus tapasztalatai vannak. Ahhoz viszont, hogy ezek Makovecz Imrétől függetlenül is hadra foghatók legyenek, meglehet, elébb a traumát kell feldolgozni.

Pityergés
Megengednék magamnak egy kis vekengést a végire. Tudom, hogy ez lesz, de akkor is mérhetetlenül elszomorít, hogy néhány kollégám ezt a szöveget úgy fogja olvasni, hogy az Andornak már megint nincs jobb dolga, mint hogy minket b*szogasson. Pedig még etettük is. Mások meg úgy, hogy az Andor már megint a Makoveczet legitimálja. Pedig még etettük is.

Próbáljatok meg két dolgot megérteni. Az egyik, hogy irgalmatlan így, akkora árnyék alatt dolgozni. A másik, hogy csak így tudom jelezni, hogy Makovecz az enyém is.

Wesselényi-Garay Andor
Törökvész, 2025 január 23-26.

 

Szerk.: Hulesch Máté