Egy falusi iskola építésének és működésének anatómiája

1994-ben adták át Vecsésen a 16 tantermes iskolát és tornacsarnokot, melyet Laczkovics László, Potzner Ferenc, Járomi Irén, Fejérdy Péter és Kerecsényi Zsuzsa belsőépítész tervezett. Az akkor kevés visszhangot kapott épület építéséről, utóéletéről Rubóczki Erzsébet Poztner Ferenccel és az iskola igazgatónőjével, Gyurákiné Sárdi Krisztinával beszélgetett. 

Ráhangolódó építészet

Előzmények

Az 1990-es évek elején, az akkor még nagyközségi státuszban lévő Vecsés önkormányzata pályázatot írt ki falusi iskola és tornacsarnok építésére. ¹ A pályázat nyertese Laczkovics László és munkatársai, azaz Potzner Ferenc, Járomi Irén és Fejérdy Péter lettek, és a tervezésbe bevonták Kerecsényi Zsuzsa belsőépítészt is. Az 1994-ben átadott 16 tantermes iskolára és tornacsarnokra akkoriban nem irányult különösebb figyelem, az új iskolaegyüttes jobbára a falu belügye maradt (és ez annak ellenére is igaz, hogy épület és az építészek öt évvel később, 1999-ben Pro Architektura-díjat kaptak).

Jelen írásunkban ennek a „visszhangtalan” épületnek az életét vizsgáltuk meg: arra voltunk kíváncsiak, milyen építészeti minőséget képviselt anno és milyet napjainkban, továbbá, hogy építésének körülményei, tervezésének metódusa és kivitelezése mennyire voltak a korra jellemzőek, vagy éppen kivételesek. Az épület kiválasztása véletlenszerűen történt; az elmúlt év végén megjelent KÖZTI 66 című kiadványban figyeltünk fel a néhány sorral és pár fotóval bemutatott épületre. ²

Elindultunk hát Vecsésre…

Írásunk, a helyszíni bejáráson túli reflexiók mellett alapvetően két forrásból táplálkozik: a tervezés folyamatáról és szempontjairól Potzner Ferencet kérdeztük – a beszélgetés során a 2012-ben elhunyt Laczkovics László előtt is tisztelegve –, míg az iskolaépület jelenlegi működéséről a tanári pályafutását ebben az intézményben kezdő, harminc éve tanító és az utóbbi tíz évben az irányítási feladatokat is ellátó Gyurákiné Sárdi Krisztina igazgató asszonyt. Az egymástól függetlenül készült interjúk időnként oly annyira egybecsengtek, illetve kiegészítették egymást, hogy írásunk végül mintegy egymásnak felelgető, egymás gondolataira önkéntelenül is reflektáló mozaikokból állt össze.

Vissza a gyökerekhez

Az iskolaépület telepítésének, utcaképi megjelenésének, tömegformálásának vizsgálatakor érdemes visszanyúlni Vecsés 18. század végi múltjához. A török hódoltság idején elnéptelenedő területre annak tulajdonosa, II. Grassalkovich Antal herceg telepített be Rajna-melléki német telepeseket 1783–1787 között, illetve Grassalkovich további birtokairól is – így Soroksárról, Nagykovácsiból, Taksonyból és Solymárról – érkeztek családok, köszönhetően a herceg birtokolta területeken 1785. augusztus 22-én életbe lépő, a jobbágyok szabad költözési jogáról szóló rendeletnek. A Vecsésre vonatkozó, 1786. június 14-én kelt telepítési hirdetmény pedig arról tudósít, hogy a herceg ötven darab 12 öl széles (kb. 23 méter) és 100 öl hosszú (kb. 189 méter) házhelyet mérettetett fel az akkor betelepülők számára. Az iratokból az is kiderül, hogy 29 német, 15 magyar és 5 szlovák család telepedett le ekkor Vecsés területén, a pesti országút két oldalán. ³ 

Az akkor kiosztott telekméretre és -formára, illetve az azokon megépült tornácos, nyeregtetős, a telkekre mélyen benyúló, keskeny épületekre reflektál Laczkovics és munkatársai pályázatának az egykori „pesti országútra”, a települést nyugat-kelet irányban átszelő 400-as útra (Fő utcára) néző épületegyüttese. A három épületből álló 16 tantermes, szaktantermekkel, irodákkal, tanári szobával, ebédlővel, könyvtárakkal, közösségi térrel, tornacsarnokkal, öltözőkkel, pedagógusok számára szolgáló két garzon- és egy gondnoki lakással tervezett tömbök, mint önálló családi házak jelennek meg és simulnak bele az utcaképbe.

A helyszínről

Potzner Ferenc építész: 1991-ben a Vecsésen akkor tanácsadó főépítészként dolgozó Sáros László György irányításával írtak ki pályázatot egy falusi iskolára, illetve tornacsarnokra. A vecsési savanyú káposztán kívül nem sokat tudtunk a helyről, illetve csak annyit, hogy Vecsés egy gyökereiben sváb falu. Amikor megnéztük a településszerkezetét, kiderült, hogy valójában egy egyutcás, nadrágszíjparcellás település, ahol nagyon mély, viszonylag keskeny telekszerkezet alakult ki. Mindezek után úgy gondoltuk, hogy kötelességünk olyan házat tervezni, amelyik ebbe a szövetbe simul. Vagyis nem egyetlen nagy, pöffeszkedő épületben gondolkodtunk, hanem olyan konstrukcióban, amelyik valamilyen módon, leginkább külső megjelenésében, felveszi az ottani házak léptékét, és azt hiszem, ez sikerült is.

Vizsgáltuk a léptéket, gyűjtöttük a motívumokat: jellemző volt a nyeregtetővel fedett tornácos hosszú ház, olykor téglahomlokzattal, de figyeltünk apróbb dolgokra is, mint az ajtók, ablakok arányaira, a jellemző fafaragásokra, azok motívumaira. Sokat beszélgettünk a helyben lakókkal, főképpen idősebb asszonyokkal, mert napközben többnyire ők tartózkodtak otthon, a portákon… Laczkovics Laci nagyon jó kommunikátor volt, őszinte érdeklődéssel szólította meg az embereket, tudta beszéltetni őket. Ilyen előzmények után adtuk be a pályázatunkat, amit aztán meg is nyertünk.





Gyurákiné Sárdi Krisztina igazgatónő: Vecsés négy területi egységből áll, a főút mentén húzódó része a legrégebbi. Jól ismerem ezt a helyszínt, mert vecsési kisgyerekként ide jártam iskolába. Pontosabban nem ebbe az épületbe, hanem ennek a helyén állók egyikébe. Mert akkoriban, a kilencvenes évek előtt, ennek az iskolának, a főút mentén négy helyen voltak az épületei, a gyerekek napközben egyikből a másikba vándoroltak; máshol tanultak az alsó tagozatosok, és máshol a felsősök. A jelenlegi iskola helyén állt a napközi épülete, illetve tartozott hozzá egy kis gazdasági udvar is, ahol a gyerekek a kerti munkákat – kapálást, növénytermesztést- és gondozást – tanulhatták. Továbbá egy kisebb, nem tornateremnek készült régi épületben folyt a testnevelés. A település több iskolával bírt akkoriban is, idővel mindegyiket megújították, a miénkre elég későn, valójában utolsóként került sor. Lehet, hogy ez volt a szerencsénk, mert esetében egy kibővített programban gondolkodtak: nem csak oktatásra szánták, hanem kulturális célokra is, nevezetesen, hogy Vecsés ezen ősi, sváb településrészén a kulturális életet is szervezze.

Úgy tudom, hogy a tervezés során a tervezők hosszú ideig járták a településrészt, és figyelték, hogy a régi épületeken milyenek a nyílászárók, milyenek az arányok, és feltételezem, hogy az alkalmazott színeket és anyagokat is onnan merítették. Ezért is lett ennyire „stílusos”, a környezetéhez alkalmazkodó az együttes. Valójában nem is úgy néz ki, mint egy iskola, hanem mintha méretesebb régi sváb házak sorakoznának egymás mellett. Talán egyedül az iskola főépülete előtti kis tér jelzi, hogy itt nem szimpla családi házak állnak, hanem egy közintézmény emelkedik. Azt érzékelni, hogy az iskola simulni akar a környezetébe, és talán ennek is köszönhető, hogy a mai napig szerethetően működik a jelenlegi szövetben, és hogy az épület befogadása nagyon magától értetődő természetességgel történt.

A tervezésről

Potzner Ferenc építész: A településszerkezeti igazodást úgy tudtuk megvalósítani, hogy az iskola főbejárata előtt, kvázi az utca bővületeként terveztünk egy előudvart, egy courd’honneur-ös teresedést, amely azonnal a helyi léptékhez alkalmazkodó két, egyemeletes szárnyra bontotta az épületet. Ezekbe kerültek a nagyobbak osztálytermei. E két szárny között hátrahúzva alakítottuk ki az épület bejáratát és előcsarnokát, mely mögé néhány lépcsőfokkal lesüllyesztve került az aula, amely többcélú térként készült el: alapvetően gyülekezőtér, de mivel színpada is lett, iskolai ünnepségekre és egyben külső események befogadására is alkalmassá vált.

A koncepciónk része volt, hogy a beszoktatás megkönnyítésére a legkisebbeket egy önálló udvarral is rendelkező önálló (harmadik) szárnyban, közvetlen udvari kapcsolattal is bíró tantermekben helyezzük el. Ezek a tantermek a főépület hátrahúzott előcsarnokának vonalából indulva, védett udvari átjárón érhetőek el; az átjáró felett egy „sóhajok hídja” köti össze az emeleti szintet. E harmadik szárny tantermi egységei az utcától távolabb húzódnak; az utcafronti részre, a megrendelő kérésére, kívülről is megközelíthető két tanári és egy gondnoki lakás került. Ily módon alakult ki a három nyeregtetős, utcafrontra néző épület.

A tantermeken kívül készültek további szaktermek, szertárak, tanári szoba, gyerek- és felnőtt iskolai könyvtár, illetve ebédlő. E két utóbbit kívülről is megközelíthetően tervezetük, de a külső közösségek általi használat felmerült a tornacsarnok esetében is, amely a középső épületszárny folyosójának szerves folytatásaként valósult meg. Egy szabványméretű, nyitott fedélszékű kézilabdacsarnokról beszélünk, aminek a terét oszthatóan alakítottuk ki. És hogy ez az egyébként méretes tornacsarnok ne nagy tömegként jelenjen meg, az egészet lesüllyesztettük. A csarnoktér egyik hosszanti oldalán, mind a földszinten (az udvar felől megnyíló bejárattal), mind az emeleten (iskolán belüli megközelítéssel) falusi oszlopos tornácokat idéző közlekedőfolyosók alakultak ki, de a tornacsarnok udvar felőli bejáratának főmotívuma is egy lécbetét mellvédű tornác lett.





Gyurákiné Sárdi Krisztina igazgatónő: Az épület teljes magasságában megnyitott aula az iskola központja; erre néznek a két fő épületszárny tantermei. Ez az órák közötti szünetek gyülekezőtere, de próbatér, táncterem is egyben, illetve kisebb rendezvények, színházi előadások, a német nemzetiség életéhez kapcsolódó események megtartására, illetve bevonzására is alkalmas. Nagyon jó megoldás, hogy a legkisebbek teljesen különállóan foglalhatják el a méreteikhez szabott földszintes épületszárny négy tantermét és egyedül használhatják a különálló udvart, amelyben játszóteret alakítottunk ki. Úgy látjuk, hogy jó átmenetet biztosít számukra ez a kicsit intimebb, kissé még az óvodára is emlékeztető színes, miniatürizált, meseszerű környezet. A leválasztható terű, egyszerre két osztály számára is használható tornacsarnokban az iskolai órákon kívül szinte minden délután, egészen késő estig edzéseket tartanak a helyi kézilabdacsapatok, hétvégenként pedig kézilabda rangadókat játszanak benne. Nagyon fontos, hogy a tornaterem kívülről is megközelíthető, így az iskolától függetlenül is tud működni.

Az anyagválasztásról

Potzner Ferenc építész: Laczkovicsra jellemző volt a kézműves jelleget őrző téglaépítészet szeretete, amit ő talán Jánossy Györgytől tanult meg, én pedig tőle. Vecsésen az anyagválasztás többek között ebből is adódott. A homlokzaton és a belső terekben egyaránt megjelenik a tégla, amelynek változatos mintázatot adó rakása adja néhol az épület díszítését is. Ha visszatekintek erre a vecsési épületre, mindenképpen úgy gondolom, hogy fontos munka volt számomra, már csak azért is, mert akkor láttam jobban bele a téglaépítészetbe, mely egyébként sem állt tőlem távol. A hetvenes-nyolcvanas évek kortárs építészetében, főleg északon, elsősorban a protestáns országokban, a téglaépítészet nagyon népszerű volt és én már egyetemistaként vonzódtam hozzá: 1979-ben elmentünk Dánia legészakibb csücskébe, Aalborgba, hogy megnézzük az akkoriban téglából épülő egyetemi várost. És amikor együtt dolgoztam Laczkoviccsal Vecsésen, ez újra előjött.

Laczkovics Lászlóról 

Talán most értünk el ahhoz a ponthoz, hogy felidézzük Laczkovics László (1941-2012) alakját. Sokan személyesen ismerhették, hiszen közel ötven évig dolgozott a szakmában, de a fiatalabb generációk alighanem keveset tudnak róla, annak ellenére, hogy fontos épületek fűződnek a nevéhez. 1969-ben került a KÖZTI III., Jánossy György vezette műtermébe. Sokan őt tartják Jánossy legismertebb tanítványának. Többek között társtervezőként jegyzik a budai Szentháromság téren emelt diplomata-lakóháznál (1974-1981), az akkori hazai építészet egyik fontos épületénél. Laczkovics legismertebb önálló munkája a dombóvári tűzoltólaktanya (tervezés: 1883, kivitelezés: 1985-1987; belsőépítész: Kerecsényi Zsuzsa), amelyről többek között éppen Potzner Ferenc írt méltatást 4, illetve bekerült a Szegő György–Haba Péter szerkesztette 111 év – 111 híres ház című könyvébe is, mint 1987 kiemelkedő épülete. ⁵

Potzner Ferenc Laczkovics Lászlóról és a közös munkákról: Az egyetemi éveket követően, kisebb-nagyobb kitérők után, 1986-ban kerültem a Köztibe, ahol Mányi István műtermében kezdtem dolgozni. A közös pályázatok okán Laczkovicsot tekintem a mesteremnek. Először Balaton környéki projektekre pályáztunk közösen, később indultunk iskolai pályázatokon. Ezekből nem valósult meg sok minden, de például az ELTE Múzeum körúti szárnyának a fölső szintjei, amiket az akkori növényélettani tanszék számára tervezetünk, elkészültek.

Később együtt dolgoztunk a budapesti Fazekas Mihály Gimnázium rekonstrukcióján és bővítésén, tenderterv szinten elkészültünk vele, de a munka végül nem hozzánk került. Laczkovics munkamódszere egészen rendkívüli volt: szabad kézzel rajzolt mindent, így ajtó- és ablak konszignációkat, épületszerkezeti vagy a párkányeresz csomópontokat. Maga elé tett egy papírt, arra rárajzolta a csomópontot, ráírt minden adatot, és készen is volt, minden méret helyes volt rajta. A dokumentáció kapott egy nevet, egy címet, és már gyártotta a következőt; a vecsési iskolából is rengeteg csomóponti rajzát őrzöm.

A vecsési épület nagyon emberi léptékének lett folytatása a Balatonalmádi-Vörösberény városközpontjára készült pályázatunkban, aminek szintén az volt a lényege, hogy megmaradtunk a jellemző, majdhogynem falusias léptéknél, és maximum egyemeletes épületekben gondolkodtunk. De együtt indultunk a Kneipp Biomedika Centrum badacsonylábdihegyi pályázatán, ahol például a helyi kőépületekre reflektáltunk, a helyi pinceházakat, borospincéket idéztük meg. Laczkovics László előtti tisztelgésnek gondolom a számomra egyik legfontosabb munkámat, a káposztásmegyeri református templomot és parókiát, amely szintén ezt a téglaépítészeti hagyományt folytatja.

Az alkalmazott színekről

Potzner Ferenc építész: A vecsési iskola épületében a sárga és vörös tégla mellett a türkizkékre festett fa elemek váltak meghatározóvá. Ez a derűs szín dominánsan jelenik meg belül és kívül egyaránt. Belül a tantermekben, az egyedileg készült nyílászárókon, a beépített fatárolókon és bútorokon, az aula látszó faszerkezetén; kívül az ablakok fatábláin, a tornacsarnok tornácán; Laczkovics, azon túl, hogy vezető építésze volt a háznak, a belsőépítészetében is meghatározóan együtt dolgozott Kerecsényi Zsuzsával. A tetőt az akkoriban újdonságnak számító, az ipari jelleget tompítandó, pikkelyes mintával megnyomott fémlemezzel fedtük: Lindab gabona sárga fémlemez került az iskolaépületekre, antracit sötétszürke a tornacsarnokra. Valójában ez a fedésmód különböztette meg az épületeket a környezettől.

A kivitelezés minőségéről, az épület mai állapotáról, az iskola működéséről

Potzner Ferenc építész: Az, hogy az épület ma is jó állapotban van, köszönhető talán anyagválasztásnak is, noha ezen az alapvetően nem homlokzati téglán húsz év távlatában jelentkeznek hibák, kifagyások. De az is igaz, hogy a kivitelezőnek, az azóta megszűnt Hérosz nevű cégnek ez volt az első jelentősebb munkája, és lehet, hogy ezért lett ennyire kifogástalan. Nagyon szépen dolgoztak, nyilván volt egyfajta igényük és törekvésük arra, hogy ebből kiváló referenciaépület legyen. Másrészt nyilván a csomópontok a természetességének, Laczkovics odafigyelésének, a gyakori művezetéseknek is köszönhető, hogy az épület jó minőségben készült el. Az egész épületet nagyon egyszerűen, természetes megoldásokat alkalmazva terveztük. Ahol természetellenes megoldások vannak, gyakran jelennek meg problémák is, de ezen az épületen nincs semmi olyan „különleges”, ami ezt a hibalehetőséget hordozná. Talán az egyetlen szokatlan, hogy két nyeregtető közé került az aula tere, így ott kialakultak nagyobb vápák, de azokat sikerült úgy megoldanunk, hogy nem áznak be.

Gyurákiné Sárdi Krisztina igazgatónő: Az épület ma is jó állapotban van, igaz a karbantartását soha nem hanyagoltuk el. Most értünk el oda, hogy nagyobb munkákba kellene belekezdenünk, többek között a vizesblokkok felújításába. Tervezzük továbbá az épület energetikai felülvizsgálatát: korszerűsíteni, modernizálni kell a fűtést és szigetelni a nyílászárókat.

Akik először járnak az épületben, rácsodálkoznak, szépnek találják, meglepődnek, mert nem ilyen iskolákhoz szoktak. Valóban, nem tipikus oktatási épület: kultúrközpont és iskola szerencsés keveredése. Ennyi, benne töltött év után úgy érzem, hogy olyan, az oktatás lényegét értő és az oktatás folyamatát nagymértékben segítő tervből született, amely nem avult el a mai napig. Azt persze érzékeljük, hogy akkor viszonylag kisebb létszámra, 20-22 főre tervezték a tantermeket, ma pedig – az iskola népszerűségének köszönhetően – 28–30 gyerek jár az osztályokba, így egy kicsit szűkösen vagyunk. Bővítenünk kellene, ezért is kerestük meg néhány hónappal ezelőtt Potzner Ferencet – tudtuk, hogy Laczkovics László meghalt időközben –, arra kérve, hogy az energetikai felújítás mellett a bővítés lehetőségéről is tárgyaljunk, és úgy tűnik, lesz megoldás, lesz folytatás.

Utóirat

Ha valaki ma a 400-as úton átutazik Vecsésen, netán valamelyik keresztutcáján bekanyarodva kicsit hosszabban nézelődik, egy meglehetősen vegyes építészeti értéket mutató környezetet talál. A tervezők által még fellelt építészeti hagyományokból ma már nagyon kevés, alig valami látható: csupán néhány, épített oszloppal vagy fagerendával alátámasztott tornác, utcáról közvetlenül nyíló bejárati ajtó utal a régmúltra. Az építészek az iskolát a meglévő falusi szövetbe kívánták beilleszteni, a falu szerves részeként kezelték. Ám közben megváltozott a falusi közeg, és nagyon úgy tűnik, hogy a település építészeti hagyománya nem a családi házak építészetében, hanem ebben a falusias léptékű, kívül-belül emberközeli iskolaépületben folytatódott és őrződött meg. Nehezen lenne bizonyítható, hogy ez az értékmentő és -teremtő építészeti gondolkodás mennyiben befolyásolja a helyiek épületről alkotott véleményét, de az bizonyos, hogy a gyerekek és felnőttek egyaránt szeretik az iskolát, kihasználják az épület nyújtotta valamennyi lehetőséget, és a jövőjét is tervezik. Sikertörténet? Alighanem…


Rubóczki Erzsébet

Az írás az NKA Építőművészet és Örökségvédelem Kollégium 3232/00140 kódszámú pályázatának támogatásával készült.

Irodalom:
1., Vecsés 1970-ben lett faluból nagyközség, majd 2001-ben nyilvánították várossá.
2. KÖZTI 66 – Egy tervezőiroda története II. (1992-2015) 56. old. Vince Kiadó, 2015.
3., Gál István: Vecsés, a mi házunk (Szerkesztette: Kajos Ilona), Vecsés Város Önkormányzata, 2004.
4., Potzner Ferenc: A dombóvári tűzoltólaktanya, Új Magyar Építőművészet, 1992.
5., Szegő György–Haba Péter: 111 év – 111 híres ház, B+V Lap- és Könyvkiadó Kft, 2003.