Egy félig visszatérő – A hildesheimi dóm
"A hildesheimi dóm határeset: nem lehet igazán eldönteni, hogy egy rég megszűnt állapot művészettörténeti és régészeti leletek alapján történt rekonstrukciójával, vagy noha súlyosan sérült, de mégis történelmileg hiteles épület restaurálásával találkozunk-e" – írja Brenner János az 1945-ben súlyosan megsérült német katedrális 2010-es években lezajlott megújítása kapcsán, mintegy kiegészítésül Szende András korábban megjelent, a város háború utáni rekonstrukcióját bemutató cikkéhez.
Szende András az Építészfórumon a "Visszatérők" sorozatban Hildesheim kiemelkedő favázas ("Fachwerk") műemlékeinek második világháborús elpusztításáról és visszatéréséről írt érdekes cikket. A téma jellegénél fogva a szerző nem tudott kitérni Hildesheim egy másik, nem kevésbé fontos, de mintegy csak félig visszatérő műemlékére: a dómra, amely súlyos, de nem totális pusztulást szenvedett. A hildesheimi dóm határeset: nem lehet igazán eldönteni, hogy egy rég megszűnt állapot művészettörténeti és régészeti leletek alapján történt rekonstrukciójával, vagy noha súlyosan sérült, de mégis történelmileg hiteles épület restaurálásával találkozunk-e. De menjünk végig sorjában.
A legendák szerint a környéken vadászó Jámbor Lajos császár 815-ben rögtönzött misén értékes ereklyét akasztott egy rózsabokorba, majd, miután azt ottfelejtette, visszatért, de az ereklyét már nem tudta leválasztani a rózsabokorról, amely hirtelen megnőtt és magához ölelte az ereklyét. Lajos császár ezt jelnek vette és megalapította a hildesheimi egyházmegyét, a rózsatő a mai dóm apszisa mögött nő. (Valójában a rózsabokor "csak" mintegy 700 éves, de ez mit sem von le a legenda szépségéből.) A helyi hagyomány szerint Hildesheim mindaddig nem tűnik el a föld színéről, amíg a rózsabokor is él és virul. 1945 tavaszán ezért szinte további csodának számított és reményt keltett, hogy a romok alá került és részben megégett rózsatő ismét kihajtott.
A Mária-dóm kezdete egy szerény kápolna után egy kortárs szász krónikás tanúsága szerint már Gunthar, az első püspök alatt "két nagyon magas toronnyal" épült templom volt. 872-ben új dómot szenteltek, majd annak nyugati előépítményét ("Westwerk") Godehard püspök (1022-38, aki magyarul szentté avatása óta Szent Gotthárd néven ismert) átépíttette. 1015 körül Bernward püspök jóvoltából a dómot gazdagon feldíszítették műkincsekkel, amelyek jó része – köztük a bronzkapu – szerencsére megúszta az 1046. évi tűzvészt. Azelin (1044-54), majd Hezilo (1054-79) püspök alatt folyt az újjáépítés. A 12. század elején új főapszist építettek, nagyobb szabású építkezés ezután csak 1321-ben volt, amikor a kerengő közepébe építették a Szent Anna-kápolnát. Gótikus és reneszánsz kiegészítések után 1708-31 között barokk stílusban alakították át a dómot, gazdag stukkó-mennyezettel díszítve. A püspök világi hatalma 1802-ben szűnt meg. A dómon nagyobb építészeti beavatkozás 1841-50 között történt, amikor a középkori nyugati előépítményt neorománra cserélték fel, a közeli Szent Gotthárd-templom mintájára – ez utóbbi, valamint a ma már evangélikus Szent Mihály-templom külön méltatást igényelne, de ez messze túllépné a cikk kereteit.
1945-ben a katasztrófa a dómot sem kímélte meg – ez volt az egyetlen olyan német székesegyház, amelyet az újjáépítés után ismét fel kellett szentelni. Az 1960-ban befejezett újjáépítés során igen erős beavatkozással visszaforgatták az épület külső és belső megjelenését a Hezilo püspök alatt elnyert románkori alakjára: rekonstruálták a "Westwerk"-et, feladva az 1850-ben befejezett kéttornyos homlokzatot, visszaállították a négyezeti tornyot és sík födémmel látták el a főhajót. 2010-ben négy évre bezárták a dómot, mert az immár 50 éves újjáépítés újabb felújítást igényelt. A belső tér sokkal világosabb lett, az eredetileg sötétbarna mennyezetet fehérre festették, mint ahogy gyakorlatilag az egész templombelsőt. A koncepciót a kölni Schilling építésziroda a székeskáptalannal együtt dolgozta ki, akik szerint a dóm felbecsülhetetlen műkincsei így jobban érvényesülnek. Az egyházmegye honlapja szerint a koncepciónak három fő eleme van: "a tér tisztázása", "a liturgia rendezése" és "a dolgok láthatóvá tétele". Későbbi hozzátételeket, köztük az orgonakarzatot eltávolították, a padlót az eredeti szintre süllyesztették, amely az újjáépítés során csaknem fél méterrel magasabbra került és rontotta az arányokat. A főoltárt pontosan Szent Gotthárd ereklyetartója fölé helyezték, amely a kripta központi helyét foglalja el.
A dolgok láthatóvá tételének és egyúttal a liturgiai hossztengely kiindulópontjának fontos eleme az 1015-ben öntött Bernward-ajtó visszahelyezése eredeti pozíciójába: míg a háború alatt biztonságba helyezett alkotás díszes oldala a dóm helyreállítása után hosszú ideig befelé, a templom középhajója felé nézett, most az előcsarnokban ismét kifelé nézve fogadja a híveket, látogatókat. Ha összehasonlítást keresünk: ez a hatalmas (472 cm magas), kétszárnyú keretes-betétes bronz ajtó a középkorban nagyjából ugyanolyan jelentőségű, mint a reneszánszban Lorenzo Ghiberti firenzei Paradicsom-kapuja. Bernward püspök erősen ambicionálta, hogy a szász császárok "renovatio imperii" törekvéseit olyan műalkotásokkal támogassa, amelyek révén Hildesheimnek központi kulturális szerep juthatott a megújuló római birodalomban. A bronzajtó megbízóját római látogatása alkalmából feltehetően a régi Szent Péter-templom kapuja, mint ahogy a Krisztus-oszlopnál – az első szabadon álló bronzszobor Nyugat-Európában – nyilván Trajanus és Marcus Aurelius oszlopa inspirálta. Összhatásában a dóm előcsarnokának semleges, szürke háttere előtt a Bernward-ajtó visszanyerte mintegy természetes dominanciáját. Az ikonográfiai program az ajtó bal szárnyán a Genezis (Mózes 1. könyve) jeleneteit, míg a jobb szárny Jézus életét ábrázolja, és összefüggésbe helyezi az ó- és újszövetségi jeleneteket, létrehozva a középkor egyik legszebb építészeti összefüggésű szobrászati alkotását.
A szemlélődő urbanistának különösen a szemébe szökik a főhajóban függő, az adományozójáról elnevezett Hezilo-csillár, mert a 6 méter átmérőjű, aranyozott réz abroncs a mennyei Jeruzsálem városfalát jelképezi, 12 toronnyal és 12 nyitott kapuval, melyben János Jelenései szerint már nincs szükség templomra sem, "mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma" (Jel 21, 22). A mennyei Jeruzsálem egyszerre eszkatológiai látomás és az ideális város víziója, mentes minden olyan konfliktustól, ami a reális, földi városokat jellemzi – és az urbanista nem biztos abban, hogy valóban szeretne-e ilyen városban élni, ugyanakkor az utópiáknak pontosan ez a funkciója: vajon milyen lehetne, de talán jobb, ha nem ilyen...
Mit lehet mindebből tanulni? Nem vagyok szűkebb értelemben vett műemléki szakember, de egy párhuzamot mégis megkockáztatok: a japán építészet történetéből ismerjük, hogy a Nara-, majd a Shogun-korszak reprezentatív épületeinek szerkezete fából volt és minduntalan leégett, majd újjáépítették – az anyag tehát tulajdonképpen egy csaknem tetszőleges gyakorisággal reprodukálható idea, koncepció hordozója volt. Némi korlátozással tehát az európai favázas épületekről is azt állíthatjuk, hogy rekonstrukciójuk teljes pusztulás után egyedi esetekben kiemelkedő, a hely történelmi identitása szempontjából elengedhetetlenül fontos épületek rekonstrukciója megengedhető, anélkül, hogy "Disneyland"-nek kellene azokat tekinteni – ez történt a "Knochenhaueramtshaus" épületével. Ez nem jelenti azt, hogy megsemmisült tégla, terméskő és hasonló alapanyagú épületek rekonstrukciója mintegy tiltás alá esne, de ilyen esetekben valóban nem indokolt műemléki helyreállításról beszélni, legfeljebb városképi másolatról, és természetesen csínján kell bánni ezzel is – 1900 körülinél nem régebbi épületeknél háromszor is meg kell gondolni, hogy nem indokoltabb-e a modern formanyelv. Magyarországon az utóbbi időben több, néha vitatott templomfelújítás történt – gondoljunk csak Pannonhalmára vagy Veszprémre. Úgy tűnik, a letisztult, forma- és színvilágukban minél egyszerűbb megoldások nyernek teret – ez érvényes a hildesheimi dómra is. Esztétikai szempontból a 2010-2014 közötti felújítás nyereség volt, az 1960-as helyreállítás részeseit pedig nem lehet hibáztatni azért, hogy nem akarták átengedni a végszót a pusztításnak. A "félig visszatérő" hildesheimi dóm ezen törekvés műemléke is.
Brenner János
Szerk.: Hulesch Máté
