Egy félsziget két divatszalonja
Kuala Lumpur és Szingapúr építész szemmel I.
Vargha Mihály ázsiai képes beszámolója
Kuala Lumpur és Szingapúr építész szemmeliránti hajlandóságunkat is, a modern építészet divatszalonja...”
(Orbán Ottó: Ablak a földre, Magvető 1973)
Ázsia - Eur/Amerika nyomába eredvén - számos szegletében a világ csodáját mutatja, ám ezzel együtt felhalmozott bölcseletét és hagyományait mintha inkább erősítené, a pusztítás helyett. E csodákba persze gyakran üröm is vegyül, leginkább természeti katasztrófák, s persze írtózatos háborúk formájában, de hát ez soha nem volt másképp. Első pillantásra lenyűgöző a gazdasági-építési növekedés, a természetet percenként lepipáló burjánzás, be nem látható határokkal. A turista-ipar fellendülésének nagy terepe, de nem ettől annyira izgalmas, hanem mert még így is tele van kedves és közvetlen, kiegyensúlyozott emberekkel, s persze millió rejtéllyel. Mindebben fontos szerepet játszik Malajzia fővárosa, Kuala Lumpur, és a szigetnyi város-ország Szingapúr, még akkor is, ha Ázsia fő-fontos államai mégis inkább Kína, India vagy Japán, az igazi művészeti/történelmi csoda pedig bizonyára a kambodzsai Angkor.
Politikai vagy „globalisztikai” szempontból Malajzia tűnik érdekesebbnek, már csak azért is, mert többségében iszlám ország, amely épp az elmúlt hetekben 1000 fős kontingenst ajánlott föl libanoni békefenntartói feladatokra. Fővárosában egy bő hetet volt szerencsénk eltölteni egy (nem építészeti) szakmai konferencia vendégeként (pontosabban személyemben kísérőként), majd hazatérés előtt még öt napig megfordulni a konzum-paradicsom Szingapúrban, egészen közel az egyenlítőhöz. Ennyi idő persze mindössze villanásnyi bepillantásra elegendő, de talán mégsem tanulságok nélküli. Csak a szingapúri tévé tudósítását látva értettük meg például, hogy a zenepedagógiai konferencia befejezésekor miért kezdtek fölszerelni csomag-röntgen ellenőrző-kapukat a kuala lumpuri legnagyobb és legmodernebb konferenciaközpont, a KLCC bejáratainál. Néhány nappal később ott rendezték meg az ázsia-csúcsot, amihez „kapcsolódva” volt tüntetés és USA-lobogó égetés is.
A város látványa, magasházakkal teletűzdelt, autókkal-motorokkal zsúfolt, gyalogos-ellenes belső-sztrádahálózata már önmagában magyarázat minderre. Vagy csak vegyük azt, hogy a KLCC együttesének fő attrakciója a Petronas Towers, a fémes-csillogású iker(!)-felhőkarcoló (452 méter, 88 emelet, 1998). A két torony különlegességét adja, hogy alaprajzuk sokszögű iszlám mintát követ, s a párost fele magasságban kétszintes, kilátóul is szolgáló híd köti össze. Gyanítom, hogy tervezője, a sztárépítész Cesar Pelli (USA) voltaképpen egymásra pakolt, egyre kisebb pénzérméket modellezett a két magasba törő építménnyel. Az egyik torony a malajziai olajvállalat, a Petronas cégközpontja, a másikban bérirodák vannak. Hat évig volt a világ legmagasabb épülete, lepipálva a chicagói Sears Tower-t; csak 2004-ben volt kénytelen megválni e címtől, ami Ázsiában maradt: ma a tajvani Taipei Financial Centre a csúcstartó (508 méter, 101 emelet).
(folytatjuk)
szöveg + kép: Vargha Mihály
A teljes írás megjelent az Élet és Irodalom 2006/36. számában.
