Egy lépés a nyilvánosság felé – konferencia a Hauszmann Tervről – záró rész

Kétnapos konferencia zajlott le a Nemzeti Hauszmann Tervről a Várkert Bazárban. Az elképzelésekhez kritikusan álló, OSA Archívumban tartott „gyorskonferencia” előadásait követően a támogatók is összegyűltek – gondolhatnánk. A kép azonban ennél árnyaltabb volt a Miniszterelnökség által rendezett konferencián. Kelecsényi Kristóf beszámolója.

A konferencia második napja valamivel több olyan előadót tartogatott, aki a Palota és környezete felújítása-megújítása kapcsán véleményt is megfogalmazott. A napot az I. kerület polgármestere, Dr. Nagy Gábor Tamás összefoglaló prezentációja nyitotta, aki beszámolt a Várban lezajlott, zajló és tervezett fejlesztésekről.

A szakmai program három külföldi előadóval indult, Fejlesztések Európában - módszertan címmel. Az első eladó Gabor Mester de Parajd (Parajdi Mester Gábor) magyar származású, Franciaországban élő és dolgozó állami műemléki főépítész volt. Párhuzamként a francia gótikus-neogótikus katedrálisokat hozta, melyeket a 19. század folyamán Viollet-le-Duc restaurált. Most jutottak el odáig, hogy „restaurálni kell a restaurációkat”. Miközben a 19. század gyakran túlzónak tartott kiépítéseinek visszabontása akár jót is tehetne szerinte a műemlékeknek, a régebbi formához mégsem térhetnek vissza, hiszen a Velencei Charta nyomán meg kell tartani ezeket is. A szakember szerint Varsó, a drezdai Frauenkirche, vagy a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyház újraépítése elfogadható. Franciaországban viszont az ilyesmi elképzelhetetlen, bármiféle részleges visszaépítésre is csak funkcionális, vagy biztonsági okokból kerülhet sor. Esetleg akkor, ha katasztrófa pusztít el valamit.

A francia szakembertől Zoboki Gábor kérdezte meg, hogy mit szól a budai helyzethez. Válaszában hangsúlyozta, hogy a palota és a Várnegyed a főváros akropolisza és mint ilyen jelképértékű, szimbolikus hely. Éppen ezért furcsa, hogy mára „egyáltalán nincs palotajellege az épületnek”. Furcsa az is, hogy semmi sem maradt az egykori térsorából. Ezt szerinte fontos lenne valami módon megidézni és néhányat ezek közül helyre lehetne állítani múzeumi térként és rendezvénytérként. A Budapesti Történeti Múzeum fontos és jó múzeum, de frissíteni kellene. A Szent György tér sorsát firtató kérdésre válaszolva ő is annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a nyugati oldalt okvetlenül be kell építeni, de nem szabad a 19. század végi állapotát rekonstruálni. A Sándor-palota léptéke kéne, hogy mérvadó legyen, amibe szerinte beleférne akár a Teleki-palota újraépítése is, ugyanakkor fontos volna a Palota térre néző kapuját is helyreállítani.

Ezt követően Rudolf Zunke tartott előadást, aki Bécs belvárosának UNESCO-védettséget élvező magjával és a magasház-kérdéssel foglalkozik az ottani városházán. Előadásában bemutatott pár jellemző problémát, amely az óvárosi mag városképe megóvásának és az ingatlanfejlesztések mederben tartása közti ellentmondásból fakad. Mint mondta, Bécs belvárosában az a könnyedség, hogy a védettség indokolásában benne van az is, hogy minden korszak megjelenik e területen az ókortól a modern építészetig. Épp ezért evidens, hogy ez a korszak is a maga építészetével járuljon hozzá. Erre lesz példa a bécsi városi múzeum új épületszárnya. Kiemelte, hogy a magasházak kérdését is több szakterület együttműködésében, valamint a lakossággal együtt tárgyalják. Az új főpályaudvar melletti toronyházaknál megvolt az a veszély, hogy magasságukkal megzavarják a Belvedere látképét, de hosszas helyszíni vizsgálódások nyomán megállapították azt a határt, amíg a megfelelő nézőpontokból nem zavarják meg a kastély megszokott látványát. Zunke röviden bemutatta a Hofburg együttesét is, azonban a budapesti helyszínre vonatkozó konkrétumokat nem fogalmazta meg.

A szekció harmadik előadója Franco Stella olasz építész volt, aki Barokk előírások mentén – a Berlin Schloss újjépítése címmel adott elő mint a projekt vezető építész tervezője. Az 1443-tól évszázadokon keresztül fejlődött épületegyüttest a második világháborús pusztítást követően az NDK-s időkben törölték el a földfelszínről. A kastély azonban nem tűnhetett el nyomtalanul, mivel Berlin egész városfejlődésére hatással volt. A kapuk iránya alakította Berlin úthálózatát, annak fő tengelyeit. „Nem a kastély van Berlinben, hanem Berlin a kastélyban” – idézte Stella egy kortárs szavait. A feladat nem kicsi, hiszen Berlin belvárosi térrendszerét kell újraalkotni. Mivel az épület barokk részei remekül dokumentáltak, Stella kiemelte, hogy ugyanazokból az anyagokból dolgozhatnak ők most, mint anno az építők. A kastélyból a barokk korszak előttről származott részeket nem építik újjá, ezeknek a helyére kortárs megformálású szárnyak és homlokzatok kerülnek. A régi-új homlokzat felső rétege eredeti technika szerint épül, csak a falmag készül vasbetonból. A Spree folyó felé kortárs homlokzattal néz majd az épület. Nem titkolta, hogy a projekt – bár többpárti megegyezés van mögötte – társadalmi viták kereszttüzében áll. És, hogy milyenek a kilátásaink itthon egy gyors konszenzusra? Ezek a viták Berlinben a fal leomlása óta, negyedszázada zajlanak…

„Miért megy fel a turista a várba?” – tette fel a kérdést Sárváry István a Miniszterelnökség helyettes államtitkára, a vár turisztikai lehetőségeivel foglalkozó blokk nyitásaként, melyet Sztojanovits Kristóf, a Magyar Turizmus Zrt. regionális igazgatója előadása nyitott meg. Szerinte a fő kérdés itt, hogy a „tudatos fejlesztéssel tudunk-e tudatos kultúrafogyasztó turistákat is a Várba vonzani?” Budapest turisztikai mutatói kedvezőek és ez alól a kerület sem kivétel, tavalyi évben 5,3%-al bővült a vendégéjszakák száma, 640.000 körüli értékre. Az viszont aggodalomra ad okot és valamiféle problémára utal, hogy a turisztikai szakmában egészségesnek tekintett 50-50%-os kül- és belföldi látogatóarány helyett a területen megszállók 94,3%-a nem Magyarországról érkezik.

Őt követte Hertzka András, a Magyar Beutazók Szövetségének turisztikai szakembere, aki a Várról mint turisztikai attrakcióról beszélt. Elmondása szerint bár a terület 1987-ben elnyerte az UNESCO védettséget, a Vár még mindig nincs definiálva, mint attrakció. Pedig vannak nagyon jó példák, amikért nem is kell messzire menni, csupán a Duna túloldalára. A pest belvárosában az elmúlt időszakban lezajlott köztérmegújítások – például a Kossuth tér, vagy a Március 15. tér -, valamint magánszektorból érkező fejlesztésként valósult meg a Gozsdu-udvar rekonstrukció. Mint mondta, ezek mind eladható turisztikai termékek, amelyből aztán nem csak a turisztikai szakma, de sokan mások is profitálnak. A Várban szerinte olyan fejlesztéseket volna érdemes véghezvinni, melyekkel a sokat költő turistákat is meg tudja fogni a város. A Várnegyed problémájaként a nehéz megközelíthetőséget nevezte meg, valamint a buszos turisták fogadásának megoldatlanságát. Szerinte jó lenne a turisztikai attrakciókat közelebb hozni egymáshoz, amelynek megoldása lehetne egy gyalogoshíd a Duna felett. Jó iránynak tartja a Várkert Bazár megújulását, és örül a Lovarda újraépítésének is. Mint mondta, minden fejlesztés bevételt hoz, amelyeket aztán a kerület vagy a magánszféra visszaforgathat újabb fejlesztésekbe.

A turisztikai szekció utolsó előadója nem egy turisztikai szakember, hanem Dr. Hajnal Géza volt, a BME egyetemi docense volt, aki régóta foglalkozik a Várhegy hidrogeológiájával. Ez azért fontos, mert a Várhegyben található barlangrendszer állapota igencsak korlátozza a hegy terhelhetőségét. A repedező várfalak és az 5-10 évente itt-ott beszakadó úttest mutatják, hogy a föld alatt rejlő dolgokkal is foglalkozni kell. Ez a természetes úton létrejött mész-tufa üregrendszer ugyanis folyamatosan vizesedik. Javítani és karbantartani szükséges, ha nem akarunk a jelenleginél is komolyabb korlátozásokkal szembenézni. Mint kiemelte, nagy baj, hogy nincs egy kézben a rendszer. Koncepcióra lenne szükség, amely meghatározza ennek az egyébként turisztikai látványosságként is hasznosítható, eredendően természeti képződménynek a jövőjét. Hiszen a megerősítések során olyan megoldások is létrejöhetnek, amelyek később gátolni fognak bárminemű hasznosítást. A jövőre nézve fontos lenne, hogy egy nyitott és átjárható rendszert hozzanak létre. Ehhez legalább 7 új bejáratot kellene létrehozni, valamint a megközelíthetőség érdekében lifteket és mozgólépcsőket is be lehetne építeni. Fontos lenne a jogi helyzet rendezése is, valamint a rendszer teljes felmérése. A hasznosítás tehát nyitott kérdés és számos lehetőséget tartogat.

Az ebédszünetet követően Dragonits Tamás Ybl-, Forster- és Budapestért díjas építész adott elő, aki évtizedeken keresztül volt részese a budai Várnegyed második világháborút követő helyreállításának. Előadása Foghíjak, beépítések a legújabb korban címet viselte. Mint mondta az 1949-ben megkezdett munkájuk csak a polgárvárosra szorítkozott. Előadásában részletesen taglalta a Várnegyed 1945-öt követő történetét, az ismert koncepciók kialakulását, valamint azoknak a mára tananyaggá vált házaknak a létrejöttét, amelyek építésének ő még kortársa volt. Hozzátette azt is, hogy bár ők sajnálták a sok helyen elpusztított 19. századi épületeket, a középkori részletek előbukkanása némi kárpótlást jelentett.

Ezt követően Dr. Buzinkay Géza történész, a Budai Várbarátok Körének elnöke adott elő Vágyak és tervek a Várnegyedről címmel, összefoglalva azokat az elképzeléseket, melyek a 20. században láttak napvilágot. Kiemelte, hogy bár sok helyen „főúri világként” jellemezték a területet, ez a 19. században azért csak módjával volt igaz, mivel az itt tulajdonló arisztokrata réteg eleve csak télen tartózkodott életvitel szerűen a Várnegyed területén. Ráadásul ők csak töredékét tették ki az arisztokráciának, akiknek jellemzően inkább Pesten, a Nemzeti Múzeum körüli negyedben sorakoztak városi palotáik. A Várban inkább polgári lakosság élt, és egy önellátó kisvárost hoztak létre a nagyvároson belül. Egy olyan kisvárost, amelynek voltak már-már szlömösödő részei is. A fejlődő Pestet látva a Várnegyed lakói közül néhányan többször is petícióval fordultak a kormányhoz, a fővároshoz, a terület fejlesztése érdekében. A két világháború között viszont valamelyest nőtt az arisztokrácia részaránya a lakosságon belül. Ekkoriban Ney Béla építész fia, Ákos foglakozott a vár kérdéseivel és ő volt az, aki 1945 után a Műemlékek Országos Bizottsága részére vár-helyreállítási koncepciót dolgozott ki. Ennek része volt, hogy újraépítésre javasolt néhány súlyosan sérült, vagy elpusztult épületet. Ilyen volt a Sándor-palota, a Dísz téri Marczibányi-palota, a Szentháromság utca, és tér sarkán állt „donjonos-ház”, a Mária Magdolna templom, valamint a Palota őrségépülete. Ezek egy része megvalósult időközben, ami nem, annak Buzinkay szerint támogatható az esetleges megvalósítása.

A szekció utolsó előadója Kis Péter Piranesi-díjas építész volt. Élet a Várban címet viselő előadását azzal nyitotta, hogy szerinte „történelmi lehetőség előtt vannak, akik foglalkozni fognak” a területtel, amely 1945 óta „tetszhalott állapotban van”. Nem csak arról kell azonban szerinte beszélni, hogy mit lehet visszaépíteni, hanem elsősorban azt kéne megmondani, hogy milyen életet akarunk látni itt. Egy városvízióra volna szükség. Ezt egy kissé tudathasadásos állapotnak tartja, mivel egyszerre vagyunk ostromlók és védők. Miközben „be akarjuk venni” a Várat meg is akarjuk védeni. Ez pedig azt kívánja, hogy egy törékeny egyensúlyt tartsunk fenn. „Miről szól a vár élete?” – tette fel Kis a kérdést. A lakók bujkálnak, a turisták pedig „felcaplatnak és lefényképezik Pestet”. Szerinte a vár lakosságát ápolni, gondozni és bővíteni kell, erre pedig egy nagyon jó lehetőség lenne a Vár közvetlen környezetének bekapcsolása a „falak lebontása” által. Kényelmes eszközökre volna szükség, liftekre, mozgólépcsőkre, amelyekkel a környék lakossága számára is elérhetőbbé és élhetőbbé válik a hely. Hangsúlyozta, hogy zöldterület-rekonstrukcióra van szükség a falak előtt húzódó részeken és közösségi helyszínekre, amelyek által visszatérhet a helyiek által keltett élet a várfalak közé.

A konferencia záró szekciója A Palota nevet viselte. Elsőként Sisa József művészettörténész, az MTA doktora adott elő Hauszmann Alajos építészetéről. Sisa bemutatta a hauszmanni életmű legfontosabb állomásait, melyben kiemelt helyet foglal el a királyi palota építkezése, amely „munkásságának betetőzése”. Sisa valószínűsíti, hogy abban a formájában a palota örökre eltűnt. Rekonstruálni elvileg lehetne, de erről elvi viták folynak Európa szerte, így nekünk is alaposan végig kell gondolni. Leszögezte, hogy szerinte „irreális a teljes rekonstrukció” több okból is. Először is annak költségei miatt. Érdemes szerinte végiggondolni, hogy miket kéne bontani ehhez: főfalakat, homlokzatokat és nem utolsósorban a kupolát. Másrészt praktikusság szempontjából sem volna reális teljesen rekonstruálni a századfordulós állapotokat. Harmadrészt pedig – talán a legégetőbb elvi kérdésként – a hitelességet is szem előtt kell tartani. A belső tekintetében nincs is mindenről információnk. Aztán ha lenne is, a Palota bútorzatából, berendezéséből töredékek vannak csak meg és szerinte hiába minden jó szándék, „nem lesz számottevő mennyiségben fellelhető (…), kutatni, keresni kell (…) de az eredmény nem lesz elég a berendezéshez.” Továbbá nincs meg az a szakipari tudás sem, amivel ezeket a tereket és berendezéseket egytől egyik újra lehetne alkotni.

Felmerül a kérdés, hogy mi legyen belül akkor? Sisa szerint ettől még lehet benne valamilyen múltat idéző történeti tér, amelyeket akár az állami reprezentáció szolgálatába is lehet állítani. Szerinte elfogadható és elképzelhető lenne a Hunyadi-terem, a Szent István-terem és a Trónterem rekonstrukciója. Egy javaslatot is megfogalmazott: „ha az OSZK megy, a [Magyar Nemzeti] Galéria maradjon”. Ezt, ha a dunai fronton más lesz, akár a Krisztinavárosi-szárnyban is meg lehetne oldani. Végezetül pedig kitért arra, hogy bár a Palota valóban nincs a legfényesebb állapotban, van egy sokkal súlyosabb és építészeti értelemben jelentősebb épületünk, amelyet meg kéne menteni, ez pedig Lechner Ödön Iparművészeti Múzeuma.

Egymást követő két előadásban, egymást jól kiegészítve Dr. Farbaky Péter művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója és Dr. Rostás Péter művészettörténész, a BTM főigazgató-helyettese összefoglalta a palota történetét az újkortól napjainkig. Utóbbi előadásában érintette azokat a kényesebb kérdéseket is, hogy miként értékelhető az 1945 utáni helyreállítás.

A konferencia záró előadását Potzner Ferenc Ybl-díjas építész, a KÖZTI Vár koncepcióinak kidolgozója tartotta. „Nem lehet akárhogy viselkedni” – mondta. A Várban csakis gondos előkészítés (régészet, levéltári kutatás) után szabad bármihez is hozzányúlni, hiába tártak fel nagyon sok mindent a II. világháborút követő évtizedekben. Szerinte Ybl és Hauszmann beavatkozásai humanizálták az erődrendszert, a 19. század végi város miliőjéhez és polgári elvárásaihoz igazították azt. A háború után viszont ezt lehántották a falakról és tetézték a folyamatot a melléképületek lebontásával, amivel „sterilizálták az egészet”.

Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Egyrészt a Szent György tér északi és nyugati térfala is beépítésre szorul. Másrészt a térre néző „süket épületeket” – melyeknek nincs, vagy csak kevés bejáratuk van – meg kell nyitni, vagyis a Palota északi homlokzata is átalakításra szorul. A hatalmas méretű istállópalotát viszont „nyilvánvalóan senki sem akarja visszaépíteni”. A palotakerteket dél felől is jobban meg kell nyitni – utalt ezzel vissza a közlekedési kapcsolatok javítását szorgalmazókra is. A Palota alatt a jelenleg megmutatott középkori maradványokat meg lehetne sokszorozni, és egy újabb, körbejárható szintet lehetne létrehozni a szárazárok bevonásával, bemutatva többek között az egykori lőportárat, és az egykori Csonka-torony pincebörtönét.

A palota belsejét illetően megjegyezte, hogy a Szent István-terem helyreállítható, annak helyén jelenleg a BTM metszettára van, viszont a terem jól dokumentált. Potzner szerint evidens az A és B-épületek helyreállítása háború előtti formájukban. Ezek szolgáltathatnák az állami reprezentációt. A C- és D-épületekben óriási léptékű volt az átépítés, szerinte tudatosan darabolták fel ennyire a palotakápolna terét. Ugyanakkor feltétlenül szükségesnek tartaná a Trónterem rekonstrukcióját, azzal együtt, hogy ezen a részen kapna helyet a Palotatörténeti múzeum. Valamilyen módon pedig a dunai oldal teljes teremsorát is rekonstruálni kellene – az nem teljesen világos, hogy itt csak a terekre, vagy az építészeti részletképzésre gondolt. Az F-épületben pedig „kívánatos volna” szerinte az egykori lakosztályok visszaállítása. Azt azonban ő is hozzátette, „csak azt szabad helyreállítani, amit hitelesen lehet” és ebből következik az is, hogy „nem lehet teljesen visszaállítani” mindent a háború előtti állapotokba.

A kétnapos konferencia összességében valóban változatos képet mutatott és nem lehet azzal vádolni, hogy egyoldalúak lettek volna az itt elhangzott vélemények. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy nem sok konkrétum és állásfoglalás hangzott el a Palotával kapcsolatban, az érdemi viták és párbeszédek pedig inkább a konferencia szüneteiben zajlottak, semmint a közönség előtt. Mindezzel együtt cseppet sem volt parttalan, ami elhangzott, ugyanakkor talán éppen a kissé szerteágazó és sokszínű tematika miatt, még két napba sem fért bele több, minthogy egyes hozzászólók kijelentsék, hogy „rossz a mostani kupola”, amire mások pedig úgy reagáltak: „nem, jó!” A Hauszmann Terv részleteit tehát kevésbé vitatták meg a résztvevők, ugyanakkor egy bőséges képet kaphatott bárki az egész probléma szerteágazóságáról, ha volt ideje és energiája végighallgatni a huszonöt előadót.

Kelecsényi Kristóf