Egy magyar élménytervező a Philipsnél
”Számomra a legfontosabb tapasztalat a valóság kontrolált szimulálása a design oktatásában formatervezők, illetve „interakció-tervezők” (interaction designers) számára. Ez az oktatási forma felkészít a valóságos szakmai kihívásokra, olyan tudást ad, amit a fiatal designer már első munkanapján is alkalmazni tud.”
Szentpéteri Márton interjúja Herczegh Lászlóval
Szentpéteri Márton interjúja Herczegh Lászlóval
A Philips Design eindhoveni központjában dolgozó Herczegh László alighanem ma a világ egyik legsikeresebb magyar designere. Kimagasló szerepet játszott a Philips Stefano Marzano-féle élménytervezési koncepciójának kidolgozásában (2003), és meghatározó szereplője a Simplicity és Next Simplicity programjainak is. A beszélgetés Eindhovenben készült.
SzeM: Miért, és milyen körülmények között hagytad el Magyarországot?
Herczegh László: A diploma után egy évig multimédia- illetve webdesignerként próbáltam érvényesülni magánvállalkozóként.1 Ez alatt az egy év alatt az egyetlen formatervezéssel kapcsolatos projektet a Moholy-Nagy László–ösztöndíjra történő felkészülés jelentette számomra. A pályázati munkám tárgya a városi információs terminálok illetve utcabútorok integrációs tervezése volt, az akkori Matáv-fejlesztésekbe tudtam volna bekapcsolódni mindezzel. Az ösztöndíjat azonban nem nyertem el, így tudtam, hogy nem lesz könnyű formatervezéssel foglalkoznom otthon. Már csak ezért is rettentően megörültem a Magyar Iparművészeti Egyetem, a Philips Magyarország, és a Philips Design által közösen kiírt pályázat hallatán. A pályázat tárgya egy egyéves, az eindhoveni Philips Design-központban eltöltendő ösztöndíj volt. A pályázatot megnyertem. Rövid ideig még arról is szó volt, hogy a Philips Design Budapesten nyitandó regionális irodáját vezethetem majd. Ez azonban az iroda létrehozásának meghiúsulása miatt nem történt meg végül. 2001. szeptember 11-e tragédiája áttételesen a Philips Design anyagi helyzetére is kihatott. Ekkor még a milánói irodát is bezárták!
SzeM: Meddig szándékozol külhonban dolgozni?
HL: Nincs határozott tervem a hazatérésre, egyelőre, ám a kint maradásra sem. Természetesen, ha úgy látom, hogy szakmailag lesz mód fejlődésre otthon, akkor elképzelhető, hogy hazamegyek.
SzeM: Ebből logikusan következik, hogy most erre egyáltalán nem látsz esélyt?
HL: Hogy őszinte legyek, nemigen.
SzeM: Mit gondolsz, a hazai idősebb designer generációk mennyire becsülik meg az új tehetségeket, mennyiben támogatják őket abban, hogy elindulhassanak a pályán?
HL: Az idősebb generációból nekem főként az engem a Magyar Iparművészeti Egyetemen tanítókat volt alkalmam jobban megismerni. Tanáraim közül természetesen voltak olyanok, akik nagyban támogatták a diákok fejlődését. Olyanok viszont sajnálatos módon sokkal kevesebben voltak, akikre mint aktív formatervezőkre tudtunk felnézi, és akik az időszerű tervezői tapasztalataikat, avagy az aktuális piaci trendeket tudták volna megismertetni velünk. Az elmúlt majdnem nyolc évben természetesen történtek változások, úgy tudom, biztató irányban.
SzeM: Milyen mozgástere van megítélésed szerint a hazai fiatalabb designer generációnak itthon és a nagyvilágban? Melyek a főbb különbségek?
HL: Először is, szerintem tudás illetve tehetség alapján a magyar formatervezők mindenütt a világban meg tudnák, és meg is tudják állni a helyüket. Ezt a potenciált csak az idegen nyelvek ismeretének hiánya korlátozhatja, semmi más. Valami furcsa oknál fogva ugyanakkor nemigen látok fiatal magyar tervezőket átlépni saját, illetve országunk határát egy ösztöndíj, vagy egy nyári gyakorlat erejéig...
SzeM: Ez ma már hál’istennek érdemben változik. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem negyedéves formatervező hallgatóinak átlagosan majdnem a fele külföldön tanul minden évben minimum egy trimesztert, de sokan egy szemesztert is legalább.
HL: Ezt jó hallani. Egyébként, meggyőződésem, a legfőbb különbség az otthoni és a fejlett gazdaságokban kínálkozó munkalehetőségek között nem más, mint hogy mialatt otthon a designer rendre megpróbál megfelelni a piac kialakította korlátoknak, és egyszemélyben lesz webdesigner, formatervező, belsőépítész, grafikus, animátor, bármi; addig például itt, Hollandiában, abszolút egyértelműen körülírt szakmai kategóriák illetve tevékenységi körök határozzák meg a szakmát. Így itt megkülönböztetik a tervezőművészt, az ipari formatervezőt, az „interakció-tervezőt” (interaction designer), vagy az „élménytervezőt” (experience designer). Ezek a diszciplínák aztán együtt dolgoznak, s így hozzák meg a kívánt eredményt. Vagyis nem reneszánsz polihisztorok fémjelzik a szakmát Hollandiában, itt tehát semmiképp sem ezt jelenti a multi- és interdiszciplinaritás fogalma. Hollandiában ugyanis világos kategóriák szerint meghatározott képzettségű emberek türelmes és hatékony összjátékára vonatkoznak ezek a fogalmak.
SzeM: Egyetértesz-e avval, hogy a sikeres designhoz mindenképp iparra van szükség? Valóban reménytelen a Magyarországhoz hasonló félperifériális kapitalizmusok világában sikeres designer vállalkozást indítani és fenntartani?
HL: Mivel szerintem a design égető kérdései és feladatai napjainkban globális méretűek – gondolok itt például a „fenntartható tervezés” (sustainable design) feladataira, az eljövendő tizenöt-húsz évben bekövetkező gazdasági, ökológiai változások a társadalomra gyakorolt hatásaira –, úgy vélem, hogy az elkövetkező években a designfejlesztések minden további nélkül elképzelhetőek lesznek olyan országokban is, ahol nincs számottevő ipari termelés. Manapság, ha az ember globálisan közelíti meg a lokális kultúra és társadalom kérdéseit, bárhonnan képes lehet kooperációra a világ bármely más pontján élő és működő tervezőkkel, vállalatokkal, állami szervekkel vagy bármilyen társadalmi vagy piaci szereplőkkel.
SzeM: Mit változtatnál a jelenlegi hazai design-felsőoktatáson?
HL: Mint azt már korábban említettem, a nyolc évvel ezelőtti helyzettel vagyok tisztában, már ami az otthoni designoktatást illeti. Így a hollandiai helyzetet összehasonlítani csak ezzel az állapottal tudnám, aminek azonban sok értelme nemigen volna. E helyett egy nekem nagyon szimpatikus példával szolgálnék inkább, az Eindhoveni Műszaki Egyetem (Technische Universiteit Eindhoven, TUE) designszakjának oktatási rendszeréről. A TUE egy olyan programot dolgozott ki a designer hallgatók számára, melyben a valószerű formatervezési feladatokat szimulálni tudják a valós életben. Így minden projekt mögött mindig három különböző tervező, vállalat illetve oktatási intézmény található meg. A kliens, a gyártó és a projekt menedzsmentje. Kollégáim a Philips Designból legutóbb például kliensként működtek közre és a valós élet valós helyzeteit szimulálták a diákoknak. Így minden projekt más-más összetételű csoportokkal, és más-más összetételű oktatási módszerrel és stílussal fut. A tanárok ebben a folyamatban tulajdonképpen mint a folyamatot átlátó és menedzselő „vezetők” (facilitator) működnek közre. S nem úgy, mint a hagyományos konzultációs rendszerben, ahol az oktató – mindentudó korrektorként – testesíti meg egy személyben, a megrendelőt, a felhasználót és a „tervezési folyamat” (design process) minden más szereplőjét.
SzeM: Kérlek, röviden vázold a Philips Design szervezeti felépítésében betöltött szerepedet, munkaköröd sajátos kihívásait, a csoportos munka multidiszciplináris jellegzetességeit.
HL: A Philips Designon belül az egészségügyi berendezéseket tervező csoportban dolgozom szenior formatervezőként, vagyis mint „élménytervező” (experience designer). Mindennapi munkám két jól elhatárolható részre oszlik. Az egyik a hagyományos formatervezés, amikor a klienssel (Philips Medical Systems) egy meghatározott termék, vagy termékcsalád formatervi, illetve ergonómiai kivitelezését tervezzük meg – a Philips Medical Systems harmonizációs programjának figyelembe vételével. A másik terület valós designkutatások alapján új területek feltárása, vagyis a konceptuális tervezés. Ebbe a kategóriába tartozik az Ambient Experience projektje is. Ezt, mint tudod, 2003-ban indítottunk el konceptuális projektként, ám azóta a Philips Medical Systems arculatát és fejlesztéseit érdemben meghatározó programként nőtte ki magát. Ilyen a Next Simplicity nevű projekt is, amin jelenleg dolgozunk, s ami a cég „egyszerűség” (simplicity) kampányának jegyében az elkövetkező tíz-tizenöt év trendjeit, technológiai fejlesztéseit vizsgálja, mégpedig a jelenleg futó Simplicity programjának prizmáján keresztül. Az „egyszerűség vezette tervezési koncepciók” (simplicity-led design concepts) lényege, hogy meggyőződésünk szerint a digitális forradalom ahelyett, hogy egyszerűbbé tette volna az emberek életét, minden felmérés szerint tulajdonképpen inkább csak bonyolította, nehezítette azt! Az „információs írástudatlanság” (information illiteracy) mértéke rohamosan nő, mert az emberek nem tudják használni bonyolult, új eszközeiket. Ezt az egyszerűség iránti igényt ismertük fel és ezért határoztuk el, hogy olyan termékeket tervezzünk, melyeket annak ellenére, hogy magas technológiai színvonalat képviselnek, könnyű használni. A Next Simplicity ennek a projektnek a folytatása tulajdonképpen.
SzeM: Röviden értékelni tudnád a valóban nemzetközi tervező közösség jelentőségét, a nemzetköziség előnyeit és hátrányait?
HL: A hátrányait nem látom, mert szerintem nincsenek is. Előnyei a sokszínű kulturális, gondolkodásbeli megközelítések, a különböző oktatási hátterek egymást kiegészítő szerepében, illetve a globális vásárlók jobb megértésének könnyebb szimulálásában keresendőek.
SzeM: Hogyan áll ma az ambient experience design, milyen új fejlesztéseken dolgozol, milyen új irányokban haladtok előre?
HL: Az Ambient Experience jelenleg egy külön „üzleti részleg” (business unit) a Philips Medical Systemsen belül, kidolgozott üzleti stratégiával, gyártó háttérrel, globális sales force-szal és így tovább. A Philips Medical Systems portfoliójában jó néhány Ambient Experience termék található meg. Így amit 2003-ban elkezdtünk, mára már valóságos üzleti siker lett, és a Philips Medical Systems egészségügyi termékeinek eladásában jelentős hatást gyakorol. Az új fejlesztések leginkább egy az Ambient Experience megközelítésben tervezett teljes kórház, illetve kórházcsoport irányába tartanak.
SzeM: Hogyan állnak a korábban igen nagy sikert hozó MR- és CT-fejlesztések?
HL: A mágneses rezonancia (MR) és a kompjúter-tomográf (CT) berendezések a Philips Medical Systems legfontosabb termékei közé tartoznak, ezen a területén a Philips valóban piacvezető. Ami a designt illeti, a „tervezőasztalon” fekvő tervek az elkövetkező három-öt évben kerülnek piacra, és átlagos használati élettartamuk elérheti a tíz-tizenöt évet. Így a tervezési szempontok – eltekintve az egészségügy környezet, és használat adta sajátosságaitól – teljesen mások, mint egy hajszárítónál, mobiltelefonnál vagy televíziónál. Itt ugyanis a trend, avagy divat helyett az ergonómia, a percepció, az emberközpontúság, az épített környezetbe történő illeszkedés a főbb szempontok a tervezési folyamatban. Természetesen, mivel a Philips Design stratégiája az emberközpontú design, és a legfontosabb célcsoport a betegeké, az egészségügy területén is egyre elterjedtebbek a „fogyasztói trendek” (consumer trends), ezeket tehát bizonyos részletmegoldásokban immár nekünk is figyelembe kell vennünk.
SzeM: Milyen szakmai terveid vannak rövid, közép és hosszú távon?
HL: Szakmai érdeklődésem középpontjában a felhasználók igényeinek minél mélyebb megértése áll, és ennek alkalmazása olyan, a design számára új területeken, ahol a design valóságos különbségeket, értékeket tud teremteni. Ilyen terület természetesen az egészségügy – úgy high tech mint low tech vonalon –, az ökodesign a tömegek számára, az oktatásügy, vagy a logisztika, hogy nagy hirtelen pár példát említsek.
SzeM: Kérlek, pár mondatot mondj nekem az eindhoveni „magyar kolóniáról”. Kik vannak kint, mit dolgoznak, hogyan kerültek ki és milyen a – szakmai – kapcsolat köztetek?
HL: Az eindhoveni magyar kolónia jelenleg rajtam kívül még két főt jelent, ugyanis Bordás Kata annak ellenére, hogy továbbra is Hollandiában él, már nem dolgozik a Philipsnél. Gál Péter formatervező szintén az egészségügyi termékeket tervező csoportban tevékenykedik, gyakran van alkalmunk közös projektben együtt részt venni. Szentpetery Melinda a vizuális kommunikáció osztályon dolgozik mint tervezőgrafikus. Péter hasonlóan egy ösztöndíj segítségével került ki először Eindhovenbe, akárcsak én, majd jó néhány év után meghívtuk a csoportunkba. Melinda nagyjából egy éve kezdett mint grafikus.2
SzeM: Mi a véleményed hét év hollandiai élet után a híres holland demokráciáról?
HL: A holland liberalizmus tapasztalataim szerint meglehetősen kétoldalú. Egyrészről a sztereotípia helytálló a multikulturális társadalomról, a másként gondolkodók elfogadásáról, másrészről azonban olyan lokális különbségek vannak régiónként – olykor szomszédos falvak között is! –, amit otthon elképzelhetetlennek tartanánk. Így a Limburg tartományából érkező és a Brabant-tartományban élők között nagyobbnak tűnő kulturális különbség van, mint otthon a nyugat- és kelet-magyarországi lakosok között. Megjegyzem, hogy e két tartomány szomszédos, és meglehetősen kis földrajzi területen terül el.
SzeM: Milyen szerepet játszik ebben a kettős kötődésű demokratikus világban a design?
HL: Hollandiában a design valóságosan a mindennapok szerves része. Az általános vizuális kultúra az általam a világban tapasztaltak közül itt a legmagasabb. Ennek számomra leginkább egyértelmű mérőeszköze nem az átgondolt, és esztétikus közlekedési eszközök, épületek, utcaképek, hanem az állami szervek – mint a rendőrség, a mentők, a tűzoltók vagy az adóhivatal – olyan kiválóan megtervezett arculata, amilyet máshol az üzleti világ intézményeiben sem láthatunk. A holland Gulden grafikai megjelenése volt a legjobb példa erre, még az Euró bevezetése előtt.
SzeM: Mi a holland design legfőbb sajátossága szerinted?
HL: Szerintem a mai holland design legfőbb irányát az eindhoveni akadémiától (ti. a Design Academy) kitermelt poétikus designerek képviselik. A poétikus designt nem a funkció érdekli, hanem a tárgy által keltett emocionális visszhang. A sztori fontosabb, mint a tárgy fizikai jellege. Ilyen értelemben szerintem poetic design a kortárs művészetek bizonyos vonulataihoz áll a legközelebb.
SzeM: Mi a véleményed ezzel szemben a delfti egyetem (Technische Universiteit Delft, TUD) designképzéséről?
HL: A Philips Designon belül nem egy kollégám – a főnökömet is beleértve – a delfti műszaki egyetemen végzett „mérnöktervezőként” (engineering designer). Ez az oktatási rendszer a teljes ellentéte a fent említett eindhoveni poetic design alapelvű oktatásnak. A delfti egyetemen – hasonlóan az eindhoveni műszaki egyetemhez – nagy hangsúlyt fektetnek az olyan tárgyakra, mint a designmenedzsment, a „mérnöki tervezés” (engineering design) vagy a „designkutatás” (design research). Az ebből a képzési típusból kikerült tervezők kitűnően tudnak együttműködni úgy a fejlesztőmérnökökkel, mint a marketing vagy sales-szes szakemberekkel.
SzeM: Mit gondolsz tehát akkor az eindhoveni Design Academyről?
HL: Az eindhoveni Design Academy az egyik legvonzóbb designintézmény Európa- és világszerte. A diákok majdnem fele külhoni országból való. Ez a siker az akadémia vezetősége szisztematikus PR-programjának köszönhető. Mi azonban, noha egy épületben vagyunk, nem velük állunk első sorban szakmai kapcsolatban, hanem az Eindhoveni Műszaki Egyetemmel (TUE), ám ugyanakkor a delfti egyetemről (TUD) is érkeznek hozzánk diákok praktikumra. A Design Academy-n ettől függetlenül több kollégám is tanít természetesen, illetve vezeti a formatervezési tanszéket. Így, persze, jönnek át onnan is rendre diákok, hogy az eindhoveni központunkban különféle programok keretében dolgozzanak. Szerintem ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy a diákok lássák, mire is számíthatnak majd a professzionális környezetben, másrészről, a cégek számára is ez a legkézenfekvőbb módszer arra, hogy minél több fiatal tehetséget kutassanak fel, illetve próbáljanak ki.
SzeM: Mit javasolsz a hazai iskoláknak, milyen kinti mintákat kövessenek, s hogyan adaptálják a külhoni tapasztalatokat otthon?
HL: Számomra a legfontosabb tapasztalat a valóság kontrolált szimulálása a design oktatásában formatervezők, illetve „interakció-tervezők” (interaction designers) számára. Ez az oktatási forma felkészít a valóságos szakmai kihívásokra, olyan tudást ad, amit a fiatal designer már első munkanapján is alkalmazni tud. Természetesen az otthoni – artisztikus jellegű alapképzés – megfelelően kiegészíti ezt a professzionális megközelítést. Hasonlóan fontos a globális megközelítés, és a globális piacra való felkészítés, a jövő designer generációi így szerintem jóval rugalmasabbak lehetnek majd, mint a mostaniak; ott tudnak dolgozni, ahol a legmegfelelőbb számukra. A globális megközelítés a designoktatásban szerintem nemhogy ellentétes értékű a lokális értékek megismerésével, hanem éppen ellenkezően: ez utóbbi teljes mértékben alapja az előbbinek!
1. Herczegh László diplomamunkáját public design témakörben védte meg a Magyar Iparművészeti Egyetemen, úgy, hogy utasvárójának prototípusa egy nappal a védés előtt már kint állt a Moszkva téren bizonyítandó, hogy tervezői kapacitásban Magyarországon akkoriban sem álltunk éppen rosszul.
2. Mindketten a Magyar Iparművészeti Egyetem (Ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) Formatervező Tanszékén végeztek röviddel Herczegh László után.
Szentpéteri Mártont az interjú elkészültének idején munkájában az Oktatási és Kulturális Minisztérium Deák Ferenc Posztdoktori Ösztöndíjjal (DF 0027/2006) támogatta.
