Egy száz éve lezárult pálya tanulságai - Lechner-kiállítás
Lechner Ödön munkásságának csúcspontjait, világörökségi címre pályázó épületeit bemutató kiállítás nyílt a felújítására türelmesen váró Iparművészeti Múzeumban. Az életmű becses darabjai olyan életpályát vázolnak, amely nem kevés tanulsággal szolgál az utókor számára is. Zöldi Anna írása.
Nem csupán szépen tálalt fotóalbumot lapozgatunk, a kiállítás szűkszavúsága teret hagy a gondolkodásnak, sőt éppen hogy tovább-gondolásra ingerli a látogatót.
Az építészeti kiállítások nehéz műfaján belül ennek a tárlatnak a koncentrált tálalás a legfőbb erénye. Építész szakmai portálon aligha szükséges Lechner Ödön munkáságának méltatása, elemzése pedig avatottabb kezek munkája nyomán már sokszorosan megszületett, amint azt maga a kiállítás, és a hozzá készült katalógus is bizonyítja. Ám egy mégoly értékes és széles körben ismert életmű bemutatása is zsákutcába futhat a túlzóan aprólékos, szakmai igényességgel részletező, vagy éppen felületes, csak a vizualitást előtérbe helyező előadás nyomán. Ez a tárlat mindkét csapdát elkerüli, és megtalálja a helyes egyensúlyt képek és szavak között ahhoz, hogy a képekkel és szavakkal voltaképpen meg nem ragadható, három dimenziós műfajt: az építészetet látogatóbarát módon testközelbe hozza. Ez pedig éppen egy közismert és könnyen közhelyessé váló életmű esetében igazi bravúr, hisz itt a meglepetési faktor nagy valószínűséggel előre kizárható.
Pedig a kiállítás nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik – a titok a jó válogatás és a hozzá illő tálalás. A kurátor, Sisa József egyértelműen tagolt szakaszokra bontja a kronologikus rendben bemutatott életművet, amelyben a csomópontokat egy-egy kulcsfontosságú mozzanat, épület alkotja. A Demeter Nóra (ZDA) által tervezett installáció az Iparművészeti Múzeum lineáris földszinti kiállítóterét ennek megfelelően egymásból nyíló centrális egységekre osztja. A kiállított anyag és az installáció belülről fakadó összhangjának köszönhető a tárlat sodrása, illetve hol bámészkodó andalgásra késztető, hol szemlélődni megállító, hol pedig lendületesen áramló ritmusa. A ZDA egyik alapítója, Demeter Nóra a kilencvenes években a magyar századfordulós építészet kutatása kapcsán került Kaliforniából Budapestre. Egy éves Fulbright ösztöndíja lehetővé tette, hogy Lechnert és a szecessziót kutassa, ez a kötődés vélhetően visszaköszön a visszafogott eleganciával megtervezett tereken és falakon, ahol a szecesszió csipkefinomságban felfestett díszítőmotívumai kortárs gesztusokkal ellenpontozzák a századforduló építészeti hagyatékát.
A kiállított anyag egy-egy szekciót szentel Lechner ifjúkorának és tanulmányainak, valamint az ő esetében klasszikusnak nem nevezhető historizáló korszakának. A történet a téglagyárral indul, és a 14 éves Lechner meglepően érett grafikáival folytatódik – rögtön meg is indokolva, miért viseli a kiállítás az alkotó géniusz mottóját. A továbbiakban öt UNESCO – világörökségi címre jelölt épület – a Kőbányai Szent László templom, a Kecskeméti Városháza, az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet és a Postatakarékpénztár budapesti épületei illusztrálják képek, szövegek, rajzok és az elmaradhatatlan Zsolnay díszítőelemek segítségével, hogyan alakult ki, szökkent szárba, majd egyszerűsödött le Lechner építészeti nyelve, az a sajátos magyar formanyelv, amelynek felkutatásán és megteremtésén egy életen keresztül kitartóan fáradozott. Bármit is tartson az utókor arról, hogy e téren mit talált, kétségtelen, hogy mindenképpen egyedit alkotott a magyar építészettörténet fősodra mentén, és mint általában - a fősodor az egyediséget korántsem fogadta hálával és tárt karokkal.
A falakon megjelenő szövegek és idézetek, a lineáris térsor töréspontjában berendezett Japán Kávéházat (ma Írók Boltja) idéző enteriőr – ahol a bohém, házi sapkás Papszi szívesen időzött hozzá hasonlóan illusztris és kiművelt fők társaságában – láthatatlanul megidézik a megvalósult nagyszabású alkotásokon túl az életút, az alkotó egyéniség sorsának törvényszerű alakulását is. A térsort végigjárva, a megvalósult művek játékos kedvvel, nagyfokú művészi elmélyüléssel kidolgozott részletei láttán irigykedő szakmabeli a sorok között, de olykor kimondva is szembesül azzal, hogy bármennyire is sajnálja magát napjaink bürokratikus és politikai hálójában vergődve, a géniusz 100 évvel ezelőtt is csak alázattal közelíthetett egy feladathoz, és ha kellett egy tervet kettőnél többször is újra rajzolt – rajzolt és nem kattintott – ha a nagyméltóságú bíráló bizottság úgy kívánta. Az időben legkorábbi kőbányai templomnak a maga korában úttörő kupolás szerkezetét habozás nélkül beáldozta, és a megbízó kérésének eleget téve a hagyományos formának adott újszerű külsőt a maga eszközeivel. Pedig az első lépés mindig az újító megnyilvánulása volt – elég, ha csak a Lechner által beadott pályázatok jeligéit vesszük számba: Versenyezve haladunk… (Földtani Intézet), Keletre Magyar… (Iparművészeti Múzeum), Sem magasság, sem mélység nem rettent… (Kecskeméti Városháza). A historizáló akadémizmus képviselői – jellemzően a mai konzervativizmus fellegvárának számító középületeink akkori tervezői, például Steindl,vagy Hauszmann– és az akkori döntéshozók azonban nem látták szívesen az idegen formákkal kísérletező elmét, és a századforduló után egyre kevésbé kapott közületi megbízást. Paradox módon a nemzeti törekvéseit viszont retrográdnak minősítették a nála fiatalabbak, akik a népművészetben nem csak ornamentikát, hanem szerkezetet és logikát is kerestek.
Élete vége felé magánmegbízásokon dolgozott, az általa kezdettől szorgalmazott „Mesteriskola” csak a köré szerveződött tisztelők és követők privát körében és a kávéházi asztalnál valósulhatott meg. Akkor még bizonyára nem így nevezték, de hatása „civil tevékenység” keretei között terjedt, ahogy száz év múltán is ez az újító elmék menedéke. Ám aki konzekvensen képes ilyen sapkát a fején hordani, nem lehet megkeseredett kívülálló – bohém és játékos, rajzai és házai alapján a szépséget élvezettel látó és láttató személyisége megóvta a mai géniuszok üldözött sorsától – hívei és tisztelői körében megbecsült mesterként működött. A tömör, lényegre törő és kifinomultan esztétikus kiállítás legfőbb érdeme, hogy az építészet mögött láttatni képes az embert, alkotót és művét egységben állítja elénk – egyformán élményt szerezve ezzel laikusnak és szakmabelinek egyaránt.
Zöldi Anna
A kiállítás közreműködői
Projektvezető: Jékely Zsombor
A kiállítás tudományos főtanácsadója: Sisa József
Tudományos tanácsadók: Csáki Tamás, Hadik András, Lichner Magdolna, Ritoók Pál
Projektasszisztens: Brunner Attila
Generál tervező: Zoboki - Demeter és Társai Építésziroda - Demeter Nóra
Koncepcióterv: Vikár és Lukács Építészstúdió - Vikár András, Lukács István
Belsőépítész tervező: dobozda - tér.design.műhely - Dobó Magdi, Fehér Ibolya, Simon Edina
Grafikai tervezés: Sipos Levente
Grafikus munkatárs: Szalka Krisztina, IMM
Adományszervezés: Schneider Erika
Kölcsönző intézmények és személyek: Budapesti Történeti Múzeum, Kiscelli Múzeum; Budapest Főváros Levéltára; Budapest – Kőbánya, Szent László plébánia; Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ; Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ – Magyar Építészeti Múzeum; Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár; Janus Pannonius Múzeum, Pécs; Magyar Földtani és Geofizikai Intézet; Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára; Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára; Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltár; Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltár; Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltár; Magyar Nemzeti Múzeum; Országos Széchényi Könyvtár; Postamúzeum; Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Kaposvár; Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria; Szmrecsányi Boldizsár
