Egy tökéletes nap Rio de Janeiróban

Paár Eszter művészettörténész néhány hónappal ezelőtt járt Brazíliában, és sűrű programjának csúcspontja egy tökéletes riói nap lett – amiben nagy szerepet játszott a tervezetlenség. Brazil kirándulásunk részeként most velünk is megosztja élményeit.

2019 novemberében és októberében volt szerencsém több mint két hetet Brazíliában tölteni. Egyedül utaztam, a Rio de Janeiro – Ilha Grande – Paraty – São Paulo útvonalat jártam be. Legjobban Rióra voltam kíváncsi, nagy álmom volt, hogy egyszer eljussak ide, így itt kezdtem az utamat. Brazília korábbi fővárosa 6,5 millió lakosú, lüktető olvasztótégely, ahol annyi nép és kultúra keveredik egymással, hogy bármi lehetséges, és semmin nem szabadna meglepődnünk. Mindenki kedves és közvetlen, így hamar elfelejtjük, milyen veszélyes helyen is járunk. Hamar beszippantanak minket a gyümölcsillatú utcák, a szép emberek, és a caipirnha, mellyel vigyázni kell.

Tökéletes napom Rióban teljesen spontán volt, még az életemben nem voltam ennyire laza és szervezetlen. Ez alatt azt kell érteni, hogy reggel még fogalmam sem volt, aznap mi minden fog velem történni. A hostelben elköltött reggelim alatt épp azon morfondíroztam, mi is legyen az aznapi program, mikor egy kedves német pár a Favela Santa Marta Tour nevű vezetett túrára hívta fel a figyelmemet. 

Régóta érdekelt a favelák világa, és mint megtudtam, ez a nyomornegyed a turisták számára a legbiztonságosabb mind közül, így gyorsan lefoglaltam online a reggeli túrát, és már robogtam is a megadott találkozóhely felé. A túra általában tömve van, de szerencsémre aznap csak ketten vettünk részt rajta: én, és az aznapi riói kalandozásom alatt bajtársammá vált Mathieu. 

Fiatal vezetőnk, Felipe segítségével bevetettük magunkat a színes házak közé, és a csigalassúsággal haladó egyetlen tömegközlekedési eszközként szolgáló sikló felé vettük az irányt. Itt ne a Budavári Siklót képzeljük magunk elé, hanem egy sífelvonóra emlékeztető, ám annál sokkal kisebb szerkezetet, mely nem a gyorsaságáról híres, ám a helyiek számára annál nagyobb szolgálatot tesz. A Santa Marta ugyanis a legmeredekebb Rio favelái közül, a legrégebbi házak és a római katolikus templom a Dona Marta-hegy tetején található, melyet naponta többször megmászni nem kis kihívás lenne. 

Igen, jól olvastuk, a legrégebbi házak (inkább kunyhók) a hegy tetején találhatók. Ez az információ számomra igen meglepő volt, pont az ellenkezőjére számítottam, de mint Felipe, aki maga is „favela-gyerek" elmondta, a nyomornegyedek fentről épülnek lefelé. A dombtető ugyanis közel van a munkahelyet és élelmiszert biztosító városközponthoz, azonban távol van a lakott területtől, ezáltal a hatóságoktól is, így az illegálisan felépített házacskák lakói nyugton élhetnek. Egy darabig. Mert a gyorsan növő favelák csak lefele tudnak terjeszkedni, így általában néhány évtized alatt elérik a gazdagabb és fejlettebb környékeket, konfliktusokat generálva a jobban szituált negyedek lakói és a favelanos, vagyis favela-lakók között. 

Hasonló folyamat zajlott le az 1970-es évektől épülő Santa Marta favela esetében is. Felipétől megtudtuk, hogy a körülbelül 8000 lakost számláló nyomornegyedben 500 faház és 2000 téglaépítésű ház áll, ám arra a látványra nem számítottam, mely a sikló tetején fogadott. A korai „faházak" anyaghasználata ugyanis egészen megdöbbentő. Fából ácsolt épületek helyett éppen hogy összeszögelt fadarabokból és deszkákból álló falakat láttunk, melyeknek réseit gyakran üres konzervdobozokkal töltötték ki, de gyakori a hullámbádog és a rászögelt furnérlemez is. A tető általában szintén hullámbádog és hullámpala, melyet szögelés vagy kötőanyag helyett csak nagyobb kövek és téglák tartanak a helyén. Nem csoda tehát hogy egy erősebb szél, vagy a meredek hegyeken gyakori földcsuszamlások gyorsan a földdel egyenlővé tudnak tenni egy favelát. 

A római katolikus templom sem épp az volt, amire európaiként számítottunk. A megszokott tornyos és nyeregtetős épület helyett egy nagyjából téglalap alaprajzú, ám derékszögektől szinte teljesen mentes, lapostetős és teraszos épület állt előttünk. Mint vezetőnktől megtudtuk, gyakran a katolikus templomok rossz állapota az, ami miatt a hívők a klimatizált és „csilli-villi" imaházakkal rendelkező, egész Dél-Amerikában növekvő népszerűségnek örvendő új-protestáns vallásokra térnek át.

A favela legfelső házainak szomorú látványával óriási kontrasztban van a kilátás, mely nemcsak a lent elterülő modern városrészre és a tengerre, hanem a Cristo Redentor, vagyis Megváltó Krisztus szobrára is nyílik. Bevallom őszintén, fogalmam sem volt, hogy a Santa Marta a Rio jelképének számító szoborhoz ilyen közel terül el, és mivel azt gyakran felhők takarják, riói tartózkodásom alatt itt pillantottam meg először. 

Egy kis fotózás után már indultunk is tovább, lefelé a szűk, kanyargós és lépcsős, sáros utcákon. Elhaladtunk egy műfüves focipálya mellett, melyen a helyi gyerekek játszottak éppen, és élénk érdeklődést mutattak irántunk, turisták iránt. Ahogy lefele haladtunk, egyre tartósabb anyagokból épült házak között haladtunk el, némelyik téglaházon már vakolat volt. 

Egyszer csak elérkeztünk egy nagy teraszra, ahol nagy meglepetésemre Michael Jackson életnagyságú szobra fogadott minket, valamint egy őt ábrázoló, igen színes mozaik a falon. Mint már az előbb említettem, hirtelen felindulásból választottam ezt a túrát, nem néztem utána ennek a favelának, így nem tudtam, mit is látok. Filipe persze gyorsan felvilágosított, hogy az énekes 1995-ös They Don’t Care About Us című videoklipjét a Santa Martában, illetve Salvadorban vették fel, ami a favelák életében történelmi jelentőségű pillanattá vált. 

 

Ekkor a világ figyelme a brazil nyomornegyedekben élők felé fordult, aminek következtében egyfajta konszolidációs folyamat kezdődött meg, élén a Santa Marta negyeddel. Az 1990-es évekig ugyanis a mindenkori brazil kormány inkább a favelák lebontására törekedett, még nehezebb helyzetbe hozva ezzel a favelanókat, akiknek így már nem csak a faji előítéletekkel és a munkanélküliséggel, de a hajléktalansággal is meg kellett küzdeniük. 

A klip hatására a nyomornegyedekben élők életminőségének javítása került a középpontba, és először a Santa Martába, később pedig a többi favelába is bevezették az áramot és vezetékes vizet, kiépültek a csatornák (igaz, ezek nyitottak, de legalább léteznek), és még a hivatalos szemétszállítást is megszervezték. Persze a mai napig léteznek borzasztóan elmaradott nyomornegyedek, de ami a Santa Martában működik, általában szépen lassan a többiben is bevezetésre kerül. 

Továbbsétálva jutottunk el a negyed kiemelkedő jelentőségű, és szintén mintaszerű intézményéhez, az iskola- és óvodaépülethez. A helyi édesanyák saját kezdeményezésére, állami segítség nélkül létrehozott intézmény létfontosságú, nem csak az oktatás, de a gyermekmegőrzés szempontjából is. A nyomornegyedekben ugyanis általánosan magas a nagyon fiatal, 13 év körüli leányanyák száma, akik a gyerekszülés miatt sokszor kimaradnak az iskolából, megnehezítve ezzel saját jövőjüket. 

Viszont ahol van óvoda, a fiatal anyukák visszamehetnek tanulni, és így jobb esélyekkel indulnak az életben. Jó volt látni, hogy a többségében afrobrazil kisgyerek nagyon jól érezte magát a több évtizede működő intézményben, és mint vezetőnktől megtudtuk, ez annak is köszönhető, hogy a legtöbb itt dolgozó pedagógus egykor maga is az iskola tanítványa volt, így a helyi gyerekekkel valódi, megértő közösséget alkotnak. 

Az iskola közelében található egy másik fontos középület is, a posta, mely európai szemmel szintén igen érdekes. A favelában ugyanis nincsenek sem utcanevek, sem házszámok, a helyi lakók csak egy postafiókkal rendelkeznek, ide hozza nekik a postás a leveleiket. 

Ahogy haladtunk tovább, feltűnt, hogy minél lejjebb vagyunk, annál kulturáltabb a favela, és annál tisztább. Felipe elmagyarázta, hogy a központi szemétgyűjtő, ahova mindenkinek magának kell elvinni a szemetet, a sikló lábánál található. Minél messzebb lakik valaki a konténertől, annál valószínűbb, hogy nem viszi le a szemetet. Továbbá a korszerűbb építőanyagokat is könnyebb csak félútig felvinni, mint a meredek domb tetejére. 

Utolsó állomásként a Firmino család otthonába látogattunk el. A családfő, Thiago a túrát szervező vállalkozás vezetője. Saját elmondása szerint azért engedi be az idegen turistákat az otthonába, hogy leszámoljon a favelában élőkkel szembeni előítéletekkel. És valóban, a kis ház belseje tiszta, csempével burkolt, van itt beépített konyhabútor, sőt, még síkképernyős tv is. Derékszögeket itt sem kell keresnünk, de a ház valóban kellemes, semmivel sem rosszabb, mint Magyarországon egy alsó-középosztály béli család otthona. Persze Mathieu rögtön rákérdezett, hogyan lehetséges, hogy nem rabolják ki a lakást és viszik el a tévét, de Thaigo elmagyarázta, hogy a favelákban működő fegyveres bűnszervezetek tartják fent a rendet. Aki árt a szomszédjának, az igen komoly megtorlásra számíthat, így az azonos favelában élők soha nem bántják egymást. 

A fegyveres bűnszervezetet csak emlegetni kellett, kifele menet az utcasarkon rögtön állt is egy fiatal férfi egy hatalmas gépfegyverrel, aki helyi gyerekeknek adott utasításokat. Felipe felvilágosított minket, hogy épp „drogbiznisz" zajlik, úgyhogy ne bámuljuk őket, és nem lesz baj. Nehéz volt nem bámulni, ez volt az egyetlen pillanat, ahol a favelán belül megijedtem. Azonnal felmerült bennem a kérdés, vajon honnan szerzik a fegyvert a bűnszervezetek, mint kiderült a válasz igen egyszerű. Sok szegényebb sorsú fiatal oktatás hiányában választja hivatásként a katonaságot és a rendőrséget, ahol azonban rosszul fizetik őket, így gyakran illegális fegyverkereskedelembe kezdenek, összefonódva a bűnszervezetekkel. 

Szerencsére a favelából kifele sétálva nem láttunk több fegyveres alakot. Elhaladtunk viszont számos fodrászat, fagylaltozózó, élelmiszerbolt és műhely mellett, ami nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy a favelák sok lakója valóban nem a bűnszervezetek tagja, hanem becsületes munkával keresi a kenyerét. Az előítélet velük szemben tehát valóban nem jogos, van értelme túrát szervezni a nyomornegyedekbe. 

Miután elbúcsúztunk idegenvezetőnktől, új tettestársam, Mathieu és én elindultunk a Megváltó Krisztushoz, a 710 méter magas Corcovado-hegyre. Hiába van közel a favelához, az út hosszadalmas, mert a hegy alatti alagúton is át kell autózni, a forgalom pedig természetesen kiszámíthatatlan. Uberrel csak a fogadóközpontig juthatunk fel a hegyre, de már itt is csodás kilátás nyílik a Rodrigo de Freitas-lagúnára és az Ipanema strandra. Innen azonban még egy közlekedési eszközt igénybe kell vennünk, hogy feljuthassunk a kilátóteraszra, a Megváltó Krisztushoz. Két lehetőség közül választhatnak a turisták, az egyik az eredeti, kis piros vonat, mely a dzsungelen halad keresztül, a másik pedig az újabban elérhető kisbusz. Mivel a buszra kevesebbet kell várni, és gyorsabb, valamint olcsóbb is, mi azt választottuk, bár a kisvonat biztos sokkal hangulatosabb. 

A busz végállomásától még 220 lépcsőfokot kell megmászni, hogy az ember végre felérjen, de a panoráma és a szobor látványa minden fáradtságot megér. A jelenleg itt látható építmény ugyan 20. századi, kialakításának gondolata már a 19. század közepén felmerült, egy Izabella hercegnőnek, vagy portugálul Dona Isabelnek állítandó keresztény emlékmű formájában. II. Péter brazil császár lánya ugyan soha nem került trónra, mégis a királyi család legnépszerűbb tagjának számít, mivel nevéhez köthető a rabszolgák 1889-es felszabadítása. Ezért őt a Redentora, vagyis A Rabszolga-felszabadító néven is szokás emlegetni. 

Az emlékmű építésének gondolata Brazília függetlenedésének 100. évfordulója alkalmából, 1921-ben aztán újra felvetődött, 1926 és 1931 között pedig sikerült is megvalósítani. A Sebastião Leme da Silveira Cintra kardinális ötlete alapján kiírt pályázatot Heitor da Silva Costa építészmérnök terve nyerte, melyen feszület helyett egy karjait kitáró, az egész várost magához ölelni készülő Krisztus alakja látható. A műemlék felállításhoz szükséges adományok gyorsan összegyűltek, kivitelezése azonban igen nehéz feladat volt, mely valódi nemzetközi összefogást igényelt. A szobrot magát ugyanis darabokban fel kellett szállítani a hegyre, majd ott úgy kellett összeállítani, hogy az erős szélnek ellenálljon. Ezeket a mérnöki számításokat mind maga Heitor da Silva Costa végezte, a darabokat pedig egy külön erre a célra épített kisvasúttal vitték fel. (Ezen a vonalon jár ma a turisták által kedvelt kis piros vonat.) A szobor vasbetonból álló testét és a karjait is maga tervezte, kivitelezésükre azonban Párizsban került sor. A finom vonású arcot és a kezeket a lengyel származású francia szobrászművész, Paul Landowski készítette el zsírkőből, melyet Svédországban, Limhamnban bányásztak. 

Láthatjuk, hogy igen komoly és összehangolt munkát jelentett az art deco szobrászat egyik főművének felállítása. Az egyszerű, ám hangulatos, Nossa Senhora Aparecida titulusú kápolnát, mely a szobor talapzatában található, 2006-ban szentelték fel. Az emlékmű Brazília leglátogatottabb látványossága, ám ez nem csak a szobornak, hanem a lélegzetelállító kilátásnak is köszönhető. Többek között rálátunk a Tijuca Nemzeti Park esőerdejére, az Ipanema és a Copacabana strandra, a Cukorsüveg-hegyre, és a már hosszasan tárgyalt Favela Santa Martára is. 

A hegy lábánál található utunk következő állomása, a Parque Lage. Mint már korábban láthattuk, hiába van valami közel, Rióban sehova nem lehet pillanatok alatt eljutni. Bátrak le is sétálhatnak az erdőn keresztül, egy vízesésekkel szegélyezett turistaúton, mely gyönyörű, de veszélyes. Az erdőben ugyanis előfordul, hogy a kirándulókat kifosztják, így a túra csak csapatosan ajánlott. Meg persze skorpióval vagy mérges pókkal találkozni sem akartunk, így mi inkább az autót választottuk. Egy körülbelül háromnegyed órás Uber fuvar után megérkeztünk a buja, pálmafákkal teli kert közepén álló, látványos épülethez. 

A területen eredetileg egy cukornád-feldolgozó üzem állt, majd különböző arisztokrata családok használták rezidenciaként. 1859-ben vásárolta meg Antonio Martins Lage, és építtetett rá egy udvarházat, mely árkádos belső udvarral és úszómedencével is rendelkezett. A historizáló épületet Enrique Lage építtette át az 1920-as években, mikor feleségül vette Gabriella Besanzoni olasz operaénekesnőt. A római kaszinókra emlékeztető átalakítás tervezője Mario Vodret olasz építész volt. Az udvarházat körülvevő nagyszabású park 1960-ban vált látogathatóvá, az épületben ma egy képzőművészeti iskola, az Escola de Artes Visuais do Parque Lage működik. Meg persze egy hangulatos kávézó a medence partján, ahol mi frissen facsart narancslével és egy tipikus brazil étellel, az úgynevezett empadával kényeztettük magunkat. Ez a spanyol-portugál eredetű, más dél-amerikai országokban empanada , vagyis „bekenyerezett" néven ismert batyu hússal vagy zöldségekkel töltve igen laktató, finom, és nem mellesleg még drágább kávézókban is olcsó. Míg a hűvös teraszon üldögéltünk, sorban álltak a turisták, hogy a „kötelező" riói fotót elkészítsék a medence partján.

Természetesen ezt mi is megtettük. 

Én itt erre a napra kifogytam az ötletekből, viszont szerencsére Mathieu tartott a tarsolyában néhány meglepetést. Valahol hallotta, hogy gyönyörű a naplemente a Praia de Ipanema nevű híres partszakaszon, így ismét hívtunk egy Ubert, és még pont időben meg is érkeztünk. A strandon, és az Ipanemát a Copacabanától elválasztó kis félszigeten, az Arpoador, vagyis Szigonyvető-sziklán már százával ültek az emberek. Én a naplemente előtt szerettem volna gyorsan megfürödni, de a szél és a tenger olyan hideg volt, hogy nem bírtam rávenni magam. Ez egy tűzforró nap után elég meglepő, de hamar megtanultam, hogy Brazíliában minden változékony, még az idő is. A naplemente azonban olyan csodálatos volt, hogy hamar elfelejtettem, hogy fázom. A két testvér, vagyis a Dois Irmãos-hegy és az égen úszó felhők látványa, a hatalmas hullámok és a puha homok érthetővé teszi, miért tapsol mindenki, mikor végül lebukik a Nap. 

Bár ezen a ponton már őrült fáradt és éhes voltam, hagytam, hogy Mathiue átcsábítson a déli zóna másik végére, az Andaraí negyedbe, de nem bántam meg. Rio de Janeiro híres a Sambáról, és a turistákat a karneváli szezonon kívül is érdekli a tánc. Számtalan program, vacsorával és koktélozással egybekötött Samba-est közül választhatunk, melyek biztos nagyon szórakoztatók és színvonalasak, de nem adnak igazán autentikus élményt. 

Útitársam ezért a szállodában érdeklődött, hol tudna valódi Samba közelébe kerülni, és a recepcióstól csak egy címet kapott: azt tanácsolta neki, hogy csütörtök este menjen a Rua Maxwell és a Rua Gomes Braga sarkára. Mi ezt is tettük, de fogalmunk sem volt, mire számítsunk. A nagyon kedves Uber-sofőr kérdezte, hogy a „chucu-chucu Samba" miatt megyünk e, ebből rájöttünk, hogy jó helyen járunk. A sofőr persze azt is mondta, hogy nagyon biztonságos környékre megyünk, de azért este 10 előtt tűnjünk el onnan. Ez nem volt megnyugtató, de végül nem éreztünk magunkat veszélyben egy percig sem. Mikor megérkeztünk, már látszott, hogy valami készül, de még mindig nem tudtuk, mi. A sarkon álló Sanduicheria Carioca nevű lanchoneteben, vagyis büfében megvacsoráztunk, természetesen hamburgert ettünk sült krumplival, mely mint kiderült, alapvető brazil élelmiszer. (Egy ehhez hasonló tipikus dél-amerikai büfé, vagy lanchonete elsőre vad helynek tűnhet európai szemmel, de a higiénia általában nem gond, és ízletes helyi ételeket kóstolhatunk.) 

 

Este 8 körül már egyre több ember állt az autóforgalom számára időközben lezárt utcában, megérkezett egy hangszórókkal és mikrofonokkal felszerelt, színes teherautó, fiatalok és idősek táncos ruhában, és rengeteg dobos, csörgős, sípos és trombitás. Fél 9 körül végre ráeszméltünk, hova is jöttünk: novembertől februárig a környékbeli szambaiskolák a Rua Maxwellen, csütörtök esténként próbálják a riói karnevált! Van, aki már jelmezben, a koreográfia teljes birtokában, van, aki még kevésbé készen, de mindenki táncol. A teherautóról üvölt a zene, a dobosokat fehér kesztyűben irányítják a karmesterek. Vannak 30 év körüli, tapasztalt táncosok, tizenévesekből álló csoportok, de még kifejezetten idős, egykor profi táncosokból álló csapatok is, akik az utcán végigvonulva, órákon keresztül próbálják a februárban előadandó műsorukat. 

Mathieu és én egyszerűen imádtuk a műsort, és boldogok voltunk, hogy annak ellenére részt tudtunk venni a karneválban, hogy novemberben érkeztünk Brazíliába. Ez volt tehát az én tökéletes napom Rió de Janieróban. Mindent megtapasztaltam, ami Rió esszenciáját adja, és akkor is elégedett lennék, ha semmi mást nem láttam volna a városból. 

 

Paár Eszter Szilvia 
A szerző művészettörténész, design- és művészetmenedzser, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktori hallgatója. 2017-ben öt hónapot dolgozott Argentínában a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében. Kutatási területe Wälder Gyula életműve, az építész munkásságáról hamarosan könyve jelenik meg a Holnap Kiadó gondozásában.

Források:
carnavalesco.com.br
Davies, Mike: Planet of Slums. Verso, New York, 2006. 
eavparquelage.rj.gov.br 
Giumbelli, Emerson: A moderndade do Cristo Redentor, 2008. Online verzió: www.scielo.br

Pearlman, Janice: Favela: Four Decades of Living on the Edge of Rio de Janeiro. Oxford Univerity Press, New York, 2010. 
riodejaneiro.es 
visit.rio