Spekulatív Valóságok című sorozatunk utolsó részében Hulesch Máté az előző cikkben megkezdett gondolatokat folytatva azt ismerteti, milyen próbálkozások voltak eddig egy "aeroszoláris építészet" megvalósítására, rámutatva ezzel a spekulatív építészet egy lehetséges szerepére: a klímaválságból való kiútkeresésre.
Egy aeroszoláris építészet felé
Tomás Saraceno Aerocene projektje nem az egyetlen képzőművészeti és/vagy építészeti projekt, amely valamilyen módon aeroszolárissá kíván válni, ezáltal új építészeti formát teremtve. A hasonló célkitűzések egy korai előképe megtalálható Richard Buckminster Fuller munkásságában, akinek életműve Saraceno számára is fontos inspirációs forrást jelentett. Fuller egyik legjelentősebb terve az 1960-as Floating Cloud Structure, más néven Cloud 9 projekt, amelyet Shoji Sadao japán építésszel közösen tervezett. A koncepcionális – spekulatív – projekt a légkörben lebegő, nagyméretű, gömb alakú feszített szerkezeteket képzel el utópisztikus városformaként, amelyeket emberek ezrei laknak. A projekt fő elve ugyanaz, mint az aeroszoláris szobroké, nevezetesen, hogy a belső és a külső hőmérsékletek közötti viszonylag kis különbség is elegendő ahhoz, hogy a szerkezet – a megfelelő arányok figyelembevételével – lebegjen. Ahogy Ana Vignjević építészkutató fogalmaz:
"A projekt hipotézise az, hogy ha a városi gömb belsejében lévő levegőt klimatológiailag úgy lehetne szabályozni, hogy a hőmérséklete csak egy fokkal legyen magasabb, mint a környezeti légköré, akkor a gömb lebegne, mint egy óriási hőlégballon."[1]
Ez a megközelítés azt sugallja, hogy a hasonlóságok ellenére vannak alapvető különbségek a Cloud 9 és az Aerocene projektek között. Fuller jól ismert Spaceship Earth metaforájával összhangban az ő felhőszerkezetében az emberiség abszolút kontrollt gyakorol a környezete felett, ami azonban lehetővé teszi, hogy a szerkezet ne csak lebegjen, hanem önellátóvá váljon, elszakadjon a világ többi részétől – ami a Spaceship Earth megközelítés vészterveként is felfogható abban az értelemben, hogy amennyiben az egész bolygó feletti totális kontroll kudarcot vall, egy kisebb léptékű, az egésztől elszakadt rendszer még mindig fennmaradhat. Ezzel a struktúrával a természet externalizálása elérné végső formáját, nemcsak fogalmilag, hanem fizikailag is. Ezzel szemben az aeroszoláris szobrok nagymértékben függnek környezetük éghajlati és meteorológiai tulajdonságaitól, céljuk épp az, hogy ne szakadjanak el e rendszerektől, hanem azok működésére hívják fel a figyelmet.
Egy másik fontos példa Graham Stevens, brit művész és építész, aki az 1960-as és 70-es években pneumatikus szerkezetekkel kísérletezett. Stevens projektjei tudományos-technológiai érdeklődésükben hasonlóságot mutatnak Buckminster Fuller munkásságához, Stevens azonban kifejezetten a felfújható szerkezetek lehetőségeire összpontosított, amelyekben az ökológiailag tudatos építészet jövőjét látta. Projektjeinek többsége a vízhez kapcsolódik – Will McLean építész például arról ír, hogy Stevens "hat módszert dolgozott ki a vízen járásra, köztük felfújt csöveket, felfújt buborékokat és felfújható csizmákat."[2] Legikonikusabb műve azonban, és esetünk szempontjából a leglényegesebb, az 1974-es Desert Cloud projektje. Ez egy az egyben egy aeroszoláris szobor, bár Stevens nem használta ezt a kifejezést. Akárcsak az Aerocene projekt léggömbjei, Stevens felhője is a nap hőjét használja fel a beburkolt levegő felmelegítéséhez és a felhajtóerő megszerzéséhez. Ami megkülönbözteti Saraceno szobraitól, az az, hogy kifejezett építészeti funkciója van: árnyékot ad a napsütötte sivatagi környezetben. Ahogy McLean idézi az alkotót:
"A Desert Cloud eltávolodott a menedék szinguláris fogalmától, mint a külvilággal szembeni védelemtől, a menedék egy új felfogása felé, amelyben az ember megtapasztalja a légkört, a környezetet."[3]
Ami összeköti e projekteket, hogy mindegyik el akar szakadni a fosszilis energiahordozóktól, és ezt nem csak új technológiák bevezetésével kívánják elérni, hanem radikálisan új építészeti formák létrehozásával. Ez a szándék egybeesik az Elisa Iturbe építészeti kutató által a Log magazin 47-es lapszámában felvázolt célkitűzésekkel, miszerint az építészetnek meg kell haladnia a "karbonformát" annak érdekében, hogy elkerüljük a klímakatasztrófát. A karbonforma fogalmát korábban már ismertettük az Építészfórum hasábjain is, de érdemes röviden újra feleleveníteni, hogy mit is jelent ez, hogy jobban megértsük, hogyan jelenthet kiutat az aeroszoláris építészet.
Iturbe definíciója szerint a karbonforma a szénalapú energia térbeli kifejeződése, vagyis az a térbeli struktúra, amit a fosszilis energiahordozók használata határoz meg. Iturbe a jelen tanulmány előző részében már részletesen ismertetett szociometabolikus energiarendszerek elméletéből indul ki, amikor azt állítja, hogy a jelenlegi rendszer elsődleges energiaforrása a földfelszín alatt felgyülemlett szerves anyagokban elraktározódott energia, vagyis a szén-alapú fosszilis üzemanyagok, mint a kőszén, kőolaj, földgáz, melyekből égés útján szabadítható fel az energia, ami egyúttal szén-dioxid-kibocsájtással jár. Az ezekre a fosszilis üzemanyagokra épülő gazdasági rendszert Iturbe – Andreas Malm svéd földrajztudós nyomán – karbonkapitalizmusnak nevezi. A kapitalizmus ezen korszaka új építészeti tipológiákat, infrastruktúrahálózatokat, városi struktúrákat eredményezett az energiabőségnek, és az ebből fakadó demográfiai, munkaerőpiaci, termelési átalakulásoknak és gazdasági növekedésnek köszönhetően. Ezen átalakulások nyomán jöttek létre azok az épülettípusok – gyárak, ipari csarnokok, munkásszállók, majd később irodaépületek, bevásárlóközpontok, felhőkarcolók stb. – melyeket Iturbe karbonformaként definiál. Ahogy írja:
"A 20. és 21. században a társadalom az egymásra épülő karbonformák egyre bonyolultabb hálózatává vált, amelyek mindegyike a korlátlan energia- és erőforrás-készlet mítoszát reprodukálja, amely a szénalapú bőség kultúrájára jellemző."[4]
A jelenleg elterjedt építészeti formák többsége tehát karbonforma – még ha a legfenntarthatóbb technológiai megoldásokat alkalmazza is, funkcionális rendszere a fosszilis energiahordozók által meghatározott logikára épül. Ezzel szemben a korábbiakban bemutatott aeroszoláris struktúrák arra tesznek kísérletet, hogy egy eljövendő új energiarendszer térbeli kifejeződései legyenek – olyan építészeti formák, amelyek teljesen elszakadnak a fosszilis energiahordozóktól és tisztán a napenergiára és a légmozgásra épülnek. Egyértelmű, hogy ezek jelenleg távol állnak attól, hogy egyhamar dominánssá váljanak, de a spekulatív építészet szerepe épp az, hogy megmutassa, van más út, és elhintse az ahhoz vezető gondolatokat.
Aeroszoláris építészet, aeroszoláris társadalom
A modernizmus egyik meghatározó gondolata volt, hogy az új építészeti forma egy igazságosabb társadalmi rend létrejöttét segítheti elő. Hasonló célok motiválják az Aerocén közösséget is, de a "megváltást" nem kizárólag az új formától várják. Az aeroszoláris szobrok egyfajta reprezentációi annak az új társadalmi rendszernek, amely a közösség szerint kiutat jelentene az ökológiai válságból. Ezt az új társadalmi berendezkedést az Aerocén Kiáltványban körvonalazzák a közösség tagjai, melyben a ma domináns geopolitikai megközelítések helyett egy "aeropolitika" lehetőségeit vázolják fel. Céljuk ezzel az emberi társadalmak és környezetük térbeli viszonyainak átértelmezése. A levegővel és a levegőn keresztül történő gondolkodás lehetővé teszi, hogy radikálisan megkérdőjelezzük a nyugati elme számára természetesnek tűnő alapvető térbeli viszonyokat: "a levegőben nincsenek határok, tőkék és felhalmozás, nincsenek rögzített úticélok, otthonok, nemzetek vagy kulturális determinizmusok."[5] Így a terület kisajátítása elveszti értelmét, és a kapitalista logika elavulttá válik – vallják a Kiáltvány szerzői.
Ahogy a modernizmus társadalmi utópiája sem teljesedett be, éppúgy megkérdőjelezhető, hogy az aeropolitikai törekvések valóban képesek lennének elérni céljukat. Míg a levegőt általában üres, homogén térként képzeljük el, ahogyan azt a Kiáltványban írják, az emberi társadalmak meg fogják találni a módját arra, hogy felosszák azt. Tim Cresswell humángeográfus a hely fogalmáról szóló bevezető könyvének első fejezetében Jonathan Raban író egyik művét idézi, aki a gyarmatosító felfedezők és az őslakosok találkozásáról ír a mai Vancouver partjainál, amelyet az azt "felfedező" kapitányról neveztek el. Vancouver kapitány naplót vezetett, amelyben a bennszülött kenusok tengeren való mozgásáról is írt. A kapitány számára semmi értelme nem volt e mozgásnak, hiszen ahelyett, hogy egyenesen A pontból B pontba mentek volna, a kenusok látszólag logikátlan, bonyolult útvonalakat követtek. "A bennszülött kenusok számára mozgásuknak tökéletes értelme volt, mivel a tengert úgy értelmezték, mint bizonyos szellemekhez és bizonyos veszélyekhez kapcsolódó helyek összességét. Míg a gyarmatosítók a tengerre nézve üres teret láttak, a bennszülöttek helyeket."[6] Ha a tenger tele van társadalmilag konstruált jelentéssel bíró helyekkel, akkor ugyanez elképzelhető a levegőről is. A helyek megkülönböztetése azonban a geopolitikához hasonló területi logika lehetőségét vonja maga után. A kapitalista rendszer rendkívül alkalmazkodóképesnek bizonyult az alternatív megközelítések adaptálásában, az aeropolitika imagináriusa tehát önmagában nem fog kivezetni a Kapitalocénből. Mindezen kétségek ellenére az olyan spekulatív építészeti projektek, melyek egy másfajta gondolkodásmód lehetőségeivel kísérleteznek a ma meghatározó, fosszilis energiahordozókra épülő megközelítések helyett, hozzájárulnak egy többvilágú világ megvalósulásához.
*
E cikksorozat célja az volt, hogy betekintést engedjen a napjainkban egyre szélesebb körben meghonosodni látszó, de a hazai fősodrású építészeti diskurzusban még a helyét kereső fogalom, a "spekulatív építészet" jelensége mögött meghúzódó tendenciákba. Hogy a spekulatív építészet a hagyományos építészeti diszciplináról leváló új terület-e – ahogy az például a Liam Younggal készült interjúból kirajzolódni látszik –; vagy egy olyan új építészszerepről van szó, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a szakma "proenvironmentálissá" váljon – mint arról Juhász Janka ír cikkében –; netán csak egy olyan fogalmi játékról lenne szó, amely eltéríti az építészetet annak eredeti céljától – ahogy azt Kulcsár Géza cikke selyteti – egyelőre nyitott kérdés marad. Egy biztos: abban a bizonytalan helyzetben, ami napról napra körülvesz bennünket a klímaválság, az energiaválság, a világjárvány, a háború, és egyéb krízishelyzetek következtében, a jövőről való spekulatív gondolkodás természetes reakció – nem csak az építészek részéről, de más diszciplínákban is, mint ahogy az a GUBAHÁMORI építészei által folytatott beszélgetés leiratából is kiderül. Nem egy előzmények nélküli trendről van szó, korábban is voltak olyan építészeti kísérletek, melyek mai szóhasználattal nyugodtan tekinthetőek spekulatívnak – elég csak Rajk László konceptuális munkáira gondolni, melyekről Soós Andrea írt. A kortárs spekulatív projektek sok esetben e válsághelyzetek rendszerszintű vizsgálatára törekednek – akár olyan banálisnak tűnő példákon keresztül, mint a paprika, melyet a Fuzzy Earth kollektíva kutat – meghaladva ezzel a konvencionális emberközpontú tervezési szemléletet, melynek problematikáját Schneider Ákos ismertette. Önmagukban ezek a projektek nem lesznek képesek megfékezni a klímakatasztrófát, de a megszokottól eltérő megközelítéseikkel olyan új megoldásokhoz vezethetnek, melyek a domináns narratíva keretei között fel sem merülnének.
Hulesch Máté
A cikk részben a szerző Spatial Imaginaries in the Anthropocene Discourse című szakdolgozata (Vrije Universiteit Amsterdam, Humanities Research Master, Critical Studies in Art and Culture, 2020) egyes részeinek átdolgozásával készült.
A cikk Spekulatív valóságok című sorozatunk része. A sorozat további részei itt érhetőek el. A cikksorozat támogatója az NKA. Sorozatszerkesztő: Hulesch Máté
[1] Vignjević, Ana, ‘Dialectic Atmosphere of Architecture: on Aesthetic Experience and Meteorology’, AM Journal 12 (2017), p. 45.
[2] McLean, Will, ‘Graham Stevens: Atmospheric Industries’, AA Files 70 (2015), p. 139.
[3] McLean 2015, p. 140.
[4] Iturbe, Elisa, 2009, ´Architecture and the Death of Carbon Modernity´, Log. vol. 47, p. 13.
[5] Maksimov, Denis and Timo Tuominen. ‘Aeropolitical Manifesto: Suprapolitics in Aerocene’, in: A. Lamperti and R. Mackie (eds.), AEROCENE: Movements for the Air – Munich Landing, Berlin (Aerocene Foundation) 2020, p. 170.
[6] Cresswell, Tim, Place: A Short Introduction, Malden (Blackwell Publishing), 2004, p. 9.