Egy új komplexitás felé

”Az építészet nem csak a fizikai környezetre vonatkozó víziók, ötletek tárháza, hanem értékválasztások terepe. Egy, a fizikai környezeten jóval túlmutató, komplex környezetet teremtő vagy éppen romboló eszköz, egy komplex közösségi létnek a lenyomata, kifejezője és egyben létrehozója. Egyszerre eredmény és eszköz, hardver és szoftver.”
Csaba Ders (PTE-PMMF) írása

Manifesztum¹

Az építészeti világképünk fejlődésének egy fontos állomása volt talán, amikor megsejtettük az építészeti modern kialakulásának a lényegét. Annak a társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális stb. átalakulásnak, vagyis inkább az ezeket indukáló személetváltozásnak a súlyát, ami végül is drámai módon átformálta a pre modern építészeti világképét. Ez az a nézőpont-eltolódás ugyanis, ami új perspektívába helyezte az építészeti objektumot és újrafogalmazásra késztette az építészet szerepét, ami tulajdonképpen életre hívta azt a jelenséghalmazt, amit ma az építészetben a modernnek nevezünk.

A mai kor is számos hasonló kihívás elé állítja az építészeti világképünket. Számtalan új intellektuális eszköz és folyamat teremt mindig újabb szellemi és fizikai közeget az építészeti gondolkodás és az építészeti tevékenység számára. A társadalomtudományban például az „információs társadalom” modellje, a technológiai környezetünkben az életterünket behálózó interaktív digitális eszközök, de talán a legmarkánsabb hatást a mai magyar építészetre mégis a keleti blokk felbomlásával elindult többdimenziós átalakulási folyamatok gyakorolták. A rendszerhez rendelt új szabadsági fokoknak köszönhetően mozgásba lendült politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális stb alrendszerek újrakoreografálták, újrakoreografálják mind a mai napig, az építés folyamatát és az építész szerepét, lépéskényszerbe hozva ezzel az építésztársadalmat.

Eltelt 18 év a rendszerváltozás óta, mégis úgy tűnik, a magyar építészet ezzel a „lépéssel” még mindig adósa a korának. A mai napig nem tud e kor kihívásainak megfelelő szakmai világképet megfogalmazni és – részben ennek köszönhetően – nem tudja érvényesíteni a szakmai szempontjait az építészetet érintő döntéshozási mechanizmusokban sem.

Ez nem egy stiláris kérdés és nem is „egyemberes” feladat. Nem egy-egy építész vagy egy-egy haladó épület feladata, hanem egy hosszú folyamat - az építésztársadalom közös ügye! Olyan dilemma, aminek a megértéséhez és feloldásához csak az építészet közegének az alaposabb megismerésével és az építészeti világképünk újrafogalmazásával juthatunk közelebb. Ez az a kontextus ugyanis, amiben ha akarjuk ha nem, a kor építészete értelmezhető / értelmezendő! Aminek a megértése nélkül az építészet a közegét formáló dinamikának kiszolgáltatva magatehetetlenül sodródik, ami nélkül képtelenek vagyunk sikeresen újrafogalmazni az építészet szerepét és identitását, képtelenek vagyunk újrapozícionálni az építészetet ebben a drámai ütemben változó világban, régióban.

Az építészet nem csak a fizikai környezetre vonatkozó víziók, ötletek tárháza, hanem értékválasztások terepe. Egy, a fizikai környezeten jóval túlmutató, komplex környezetet teremtő vagy éppen romboló eszköz, egy komplex közösségi létnek a lenyomata, kifejezője és egyben létrehozója. Egyszerre eredmény és eszköz, hardver és szoftver.

Ezért ha meg akarjuk ismerni a működését ki kell lépnünk az építészet klasszikus léptékéből és a szorosan vett tárgyköréből. Nyitni kell az építészet közegét meghatározó „világok” és társtudományok felé. Az építészet kontextusának a léptékéhez és komplexitásához igazodva a fizikai, társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális, technológiai stb. környezet alakításának és az építés folyamatának a teljes spektrumáról kell gondolkodnunk. Ehhez olyan műhelyekre, fórumokra, diskurzusokra és ezek összehangolt működésére van szükség, amelyek az építészet és az építészet közegét meghatározó világok diszciplínái között dialógusokat, együttgondolkodást provokálnak potenciális kapcsolódási pontok és együttműködés lehetőségét kutatva. Olyan alkalmakra van szükség, ahol az építészet ezen „társ világok” közegében tesztelheti, csiszolhatja, aktualizálhatja saját világképének a működését. Olyan mediált konfliktusokra van szükség, amik felfedhetik a mai építészeti világképünk működési hibáit, aminek a tapasztalataiból kirajzolódhat egy kutatási program és egy új építészet.

Ennek a folyamatnak a végén az új építészeti világkép (ideális esetben) egy új építészeti térkoncepcióban manifesztálódik. Egy olyan intellektuális eszközben amely képes összegezni és mobilizálni a társ diszciplínák ismereteit. Ami képes egy egységes térképzetben megragadni ezt a jóval életszerűbb komplexitást, képes integrálni és mediálni ezeket a „világokat”, képes egy világos cél érdekében mobilizálni a közegben rejlő dinamikát.

Rajtunk múlik, hogy felnőve saját korunkhoz mi is „nagygeneráció” lehetünk-e, vagy megfutamodva a kihívás elől egy csalódott, meghasonlott építésztársadalom!

Csaba Ders

¹ A manifesztum szó az értelmező kéziszótár szerint:
Kiáltvány, közös nyilatkozat. Többnyire manifesztumokban hirdették meg elveiket az AVANTGARDE művészeti irányzatai (futuristák, szürrealisták stb.) A latin manifestus (´kézzel fogható´) származéka, első tagja révén a rokonai a manufaktúra MANUÁL, MANIPULÁL és oldalágon MANŐVER. - Választékos, de nélkülözhető szavak.

Az én értelmezésemben a kiáltvány mindig a „jelenkor” jelenségeire vonatkozik. A célja azonban nem határozott válaszokat adni, hanem egy fejlődési, tudatosulási folyamat adott fázisában néven nevezni, kézzelfoghatóvá tenni dolgokat. Nem egy kész megoldást nyújtani, csak egy jó szellemi referenciapontot elhelyezni ami orientálhat egy addig bizonytalan fejlődési folyamatot.

Mondatai ezért ugyan kijelentő és felszólító módban íródnak, de a tartalma mégsem lezárt. Minden mondat végén ugyan írásjel van, de ezek mégsem befejezett mondatok. Ezért ugyan a manifesztum megfogalmazója általában egy konkrét személy, a manifesztum azonban mégsem egy egyszemélyes műfaj, hiszen erősen épít az adott „jelenkor” szellemi aktivitására és eredményeire.