Egy vagány hely – a PTE Bölcsészettudományi Karának épülete a Zsolnay Kulturális Negyedben
Egykor a gyár feliratát hordozta magán a Zsolnay Negyed E-25-ös épülete, amely a terület rendezésének koncepciójában is többrétegű, „csomóponti” szerepet kapott. Koós Marianna és Sztojka Gábor építészek – az egyetemmel együttműködve – egy nyitott intézmény megalkotását tűzték ki célul, amely „kreatív olvasztótégelyként” és pezsgő találkozóhelyként szolgálhat nemcsak az itt tanulók-dolgozók, hanem az ide betérők számára is. A fémburkolatú emelettel megnövelt téglaarchitektúrás épület átalakulásának történetét Szijártó Zsolt tanszékvezető írásából ismerhetjük meg.
A 2007 végén meghirdetett Zsolnay Kulturális Negyed tervpályázati dokumentációja – akárcsak a mellékletében olvasható művészettörténeti felmérés – alig pár szót vesztegetett az „E-25”-nek nevezett épületre. A XX. század második felében felhúzott, 1865 m2-es, kétszintes épületegyüttes, amely a kiírás időpontjában – más szociális funkciókkal egyetemben – a gyár központi fürdőjeként és öltözőjeként szolgált, a „romos állagú”-tól csak alig egy fokozattal jobb, „gyenge” besorolást kapott. A dokumentumok a jövőbeli kilátásokat illetően sem fogalmaztak túlságosan optimistán: leginkább a bontás lehetőségét említették, ugyanakkor azt is megjegyezték, hogy az elmúlt évtizedekben ez az épület, amely a Zsolnay-gyár 6-os útra eső „homlokzatának” talán legközpontibb részét alkotja, elhelyezkedésének és a rajta olvasható feliratnak (Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt.) köszönhetően –észrevehetetlenül – felértékelődött és beépült a város kulturális emlékezetébe.
Az E-25-ös megmenekülése, s szerencsés csillagzat alatt született újrahasznosítása mégsem erre – a döntéshozók számára talán nehezen instrumentalizálható, inkább szimbolikus jellegű – tényre vezethető vissza, hanem különböző város- és egyetempolitikai játszmák következménye. 2006 őszétől világossá vált, hogy – némi minisztériumi noszogatásra – a PTE hajlandó feladni az EKF-programmal kapcsolatban elfoglalt korábbi, inkább tartózkodó magatartását, s hajlandó egyetemfejlesztési terveit hozzáilleszteni a városfejlesztési elképzelésekhez. Ezen elgondolások központi elemét alkotta a Zsolnay Kulturális Negyeden belül egy önálló „Egyetemi Negyed” létrehozása a Művészeti Kar, illetőleg a Bölcsészettudományi Kar néhány szervezeti egysége (az eredeti tervek szerint a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék és a Filmtudományi Szeminárium) számára1. Az egyetem e markáns szerepvállalása – s az ezzel járó többlet négyzetméter-igények – tették szükségessé az eredetileg bontásara ítélt épületek egyenkénti felülvizsgálatát, a korábbi ítéletek átgondolását.
Az „E-25-ös” története jól mutatja, hogy egy épület nem csupán építészeti stílusjegyek mentén értelmezhető formai/funkcionális egység, hanem az interpretációnak érdemes figyelembe venni a környező, s folyamatosan változó politikai-kulturális-társadalmi kontextus(ok)at. Csak így lehet megérteni, milyen elképzelések befolyásolták a tervezés és a megvalósítás folyamatát, s alakították a rendelkezésre álló fizikai teret. Így ezen, alapjában véve felsőoktatási célú intézmény története is túlmutat önmagán: tartalmazza a Zsolnay-projektben 2006 óta benne lévő esélyek és lehetőségek, alkalmanként kudarcok és visszarendeződések sajátos leltárát.
2007-ben holland és magyar szakemberek részvételével szimpóziumot rendeztek Pécsett A kulturális negyed mint városfejlesztési stratégia címmel2. A holland szakemberek – akik több hasonló rotterdami, eindhoveni projektet sikerre vittek– számos ajánlást megfogalmaztak a pécsi pályázat számára. Az egyik legfontosabb megállapításuk az volt, hogy a kulturális negyed sorsával, jövőjével kapcsolatban legalább három lehetséges forgatókönyv képzelhető el: kreatív olvasztótégely, (magas)kulturális helyszín, vagy idegenforgalmi élménypark. E víziók – minden hasonlóságuk ellenére – radiálisan különböző jövőképet fogalmaztak meg: az első esetben a tudás és innováció áll a Negyedben zajló tevékenységek középpontjában, a másodikban a kultúra és a megőrzés, a harmadikban pedig a turizmus és a fogyasztás. S nem hagytak kétséget afelől, hogy mely koncepció mellett kötelezték el magukat – az újjáépített Zsolnay-t úgy képzelték el, mint „civil találkozóhelyet a kreatív ipar, az egyetemi oktatók, a vállalkozók, a külföldiek, a helyi művészek, a technológiai és innovációs szakemberek, illetve a kulturális avantgárd képviselői számára” (Berkecz 2007, 107).
Ezt az elképzelésrendszert próbálták átplántálni a megmaradt falakba, s az újonnan létrehozandó terekbe a Kulturális Negyed egészét tervező MCXVI Építészműterem Kft. (felelős tervező: Herczeg László), illetőleg az épületért felelős építésziroda munkatársai is: Koós Marianna és Sztojka Gábor. Az E-25-ös épületnek ugyanis másodjára is szerencséje volt: ez a műemlékileg értéktelen, s építészetileg is meglehetősen jellegtelen épület nem csak megúszta a bontást, hanem a s.m.all design – döntően fiatal, Pécshez különböző szálakkal kötődő építészeket tömörítő – iroda tervezőinek köszönhetően különleges figyelmet és értő gondoskodást is kapott.
Az építészek projektbeli tevékenységét kezdetektől fogva a kommunikációra, a párbeszédre törekvés határozta meg – természetes szövetségesként tekintettek az egyetem munkatársaira, több interjút készítettek az épület későbbi lakóival, a tervek kapcsán pedig folyamatos egyeztetések zajlottak. S ez a markáns és elmélyült kommunikációs tevékenység végigkísérte a tervek kialakítását, s eredménye pedig a megvalósítás során jól látható – a Zsolnay Kulturális Negyed egyik legfunkcionálisabb épülete jött létre, jól áttekinthető belső terekkel, egyszerű, de vonzó külső felületekkel. Az „E-25” a közelmúlt tradíciójának komolyan vételével megőrizte a város kulturális emlékezetében játszott szerepét, a körülette található épületekhez, terekhez kapcsolódó nyitottságával esélyt teremt egy valódi találkozóhely kialakulására, széles folyosóival, tág termeivel pedig ideális oktatási-kutatási-prezentációs helyszínt kínál az egyetemi polgárok mindennapjai számára.
Az épület fontos szerepet játszik a Negyeden belül közlekedési hálózatban, olyan csomópont, ahol összefutnak az északi terület legfontosabb útvonalai: az északi oldal előtti kis térre egyaránt meg lehet érkezni nyugatról, északról, de a kelet felé igyekvők is óhatatlanul elhaladnak mellette. S ez a csomópont-funkció nem csak a Negyeden belül, hanem az azon túli területek vonatkozásában is működik – azzal, hogy a legfontosabb észak-déli tengely, a 6-os út fölött átvezető gyalogos híd mellett helyezkedik el, az E-25-ös az északi terület egyik hídfőjeként működik: a megérkező/útnak induló turisták előbb-utóbb áthaladnak ezen a furcsa alakú téren, rápillantanak a hosszan elnyúló északi homlokzatra, ellátogatnak az út menti széles teraszra, mielőtt folytatnák útjukat.
Sajnos az épület e központi helyzetéhez képest az egész Negyed vonatkozásában megoldatlan maradt e gyalogos-csomópont kialakítása. Nem az építészek, hanem már az üzemeltetők hibája, hogy nincsenek utcabútorok, amelyeken megpihenhetne a térképébe mélyedt látogató, semmi sem árulkodik arról, hogy a hídra vezető felvonó is a közelben van elrejtve, az elágazó utak kereszteződéséből pedig hiányoznak az útbaigazító táblák.
Az épület szimbolikus jelentőségét, a városi-lokális kulturális emlékezetben betöltött szerepét a tervpályázat is hangsúlyozta, így nem meglepő, hogy a felújítás alig nyúlt az épület külső megjelenéséhez, a 6-os út menti déli homlokzatához. Természetesen megtisztult a tégla-felület, a belső udvarhoz csatlakozó kémény, de változatlan formában megmaradt az első két emelet képét meghatározó, jellegzetes, mindkét oldalon végigfutó négyzet alakú ablaksor. Az északi (belső) részen is csupán annyi átalakítás történt, hogy a korábbi rakodórámpa kényelmes terasz lett, amely közvetlen kapcsolatot kínál a Negyed felé. Az eredeti két szintre rákerült könnyűszerkezetes, fekete fémborítású emelet ugyanakkor már finoman továbbgondolja a korábbi struktúrát: a szabálytalanul kivágott északi és déli teraszokkal mozgalmassá, változatossá teszi az épületet, sikeresen ellensúlyozva a hasáb-jellegből fakadó monotonitást, zártságot. Ráadásul ez a fekete színű félemelet megerősíti a szimbolikus térben – a kulturális emlékezetben – elfoglalt pozíciót is: a megnövelt magasság, a jellegzetes burkolat következtében az E-25 immár térben távolról is jól felismerhető épület-jellé válik.3
A tervezésekor az építészek jól láthatóan komolyan vették mind az EKF-pályázat alapintencióját, mind a Zsolnay Kulturális Negyed eredeti koncepcióját – egy olyan nyitott egyetemi épületbe gondolkoztak, amely eltünteti a felsőoktatási intézményekre hagyományosan jellemző zárt falakat, a merev, bürokratikus térszerkezetet, s átláthatóvá teszi a bent zajló oktató- és kutatómunkát, megnyitja a diákélet mindennapjait a Negyed és a tágabb nyilvánosság számára. S ez a törekvés nem korlátozódott csupán a vizualitás, a formák szintjére: a tervezők ugyanennyire fontosnak tartották a kommunikáció alkalmainak funkcionális megteremtését is, vonzó találkozóhelyek felkínálásával próbálták a különböző – kulturális, művészeti, ipari – területek és szereplők közötti érintkezést elősegíteni, szisztematikussá/rendszerszerűvé tenni.
Ezen kiinduló feltevések következtében az E-25-ös tervezésekor az építészeket a zártság és a nyitottság közötti helyes arányok megtalálása foglalkoztatta leginkább, s a nyilvánosság bonyolult problémájára kíséreltek meg egy adekvát, lokálisan jól működő választ keresni. Az eredeti tervek szerint összesen három (és fél) bejárat szolgálta a megközelíthetőséget, s nyitotta ki a belső tereket a külvilág számára: a Major utca felől érkezők számára kialakított nyugati, (kémény melletti) bejárat körül éppúgy megtalálható egy térszerű kitüremkedés, mint a keleti kapunál4. Az épületen belüli gyors közlekedést jól szolgálja a bejáratokhoz kapcsolódó két lépcsőház is, amelyeknek egyúttal fontos szerep jut az épület egységének megteremtésében.
Jól mutatja a tervezéskor még jelenlévő, az EKF-koncepcióból, illetőleg a Zsolnay Kulturális Negyed terveiből származó eredeti gondolatok kiüresedését, gyors háttérbe szorulását, hogy az épület birtokbavétele után az üzemeltető legelső tevékenységei közé tartozott a bejáratok többségének lezárása, leplombálása, s egy felkiáltójelekkel dúsan ellátott A/4-es felirat kifüggesztése, amely különböző jogalapokra hivatkozva megtiltotta ezen ajtók használatát. Ennek következtében az épületen kívüli kis terek sem képesek betölteni eredeti funkciójukat, nem vonzanak magukhoz gyülekező hallgatókat, kíváncsiskodó turistákat.
A „nyilvánosság” kategóriájának középpontba állítását tükrözik már az épületen belül, a földszinten kialakított terek is: az alapterületnek csaknem felét kiadó egyetemi büfé, a kiállítótér, a már említett terasz legfontosabb funkciója a Negyed és az egyetem működéséhez elengedhetetlen nyilvános élet kereteinek megteremtése. Ezek az átlátható, nyitott, barátságos színű és elrendezettségű terek – az építészek szándékai szerint – képesek arra, hogy az egyetemi polgárokon kívül egy másik közönséget is megszólítsanak, az épületbe invitáljanak, s egy szélesebb nyilvánosság számára is megközelíthetővé tegyék az itt folyó tudományos-kulturális tevékenységet.
Az üzembevétel itt is némileg rontott az épület eredeti használhatóságán – az egyetlen megmaradt bejárat mellé elhelyezett portaszolgálat inkább a bezárkózás üzenetét hordozza, amit csak megerősít, hogy az ajtók redukálásával együtt zavarossá vált a büfé megközelíthetősége is: a tikkadt turistának még az épületen belül is vállalni kell egy rövid gyalogtúrát célja elérése érdekében.
A következő szinteken megváltozik a zártság/nyitottság viszonya, ugyanakkor ez a váltás nem radikális, s nem visszafordíthatatlan. Az egyes szintek ugyanis nincsenek egymástól hermetikusan elválasztva, a földszintet és az emeleteket az új lépcsőház melletti üvegfallal kísért, három szint magasságát átfogó légtér köti őket össze, ami nem csupán az épület egységessége szempontjából fontos, hanem azért is, mert – mint valamilyen zsibongó – egy akusztikailag is jól érzékelhető, egységes teret hoz létre.
Az egyetemi szervezeteknek otthont adó irodák, az oktatás színtereként szolgáló tantermek, a kapcsolódó kiszolgáló egységek természetesen nem nyitottak a külvilág irányába, hanem egy zárt egyetemi univerzumot alkotnak az épületen belül. Ugyanakkor ezeken a szinteken is jól látható, hogy az épület tervezői másképpen tekintettek az egyetemen zajló tevékenységekre (az oktatásra, kutatásra, a prezentációra), mint általában szokás. A széles, jól használható folyosók, a szolidan színezett falak, a nagy közösségi terek, a tanszéki irodák üvegfelületei mind az átláthatóságot, s főként a kooperativitást, a közösségi jelleget emelik ki, mint az egyetemi működés legfontosabb, meghatározó ismérveit.
Az épület legfelsőbb szintjén – előadótermek, szemináriumi termek és kiszolgáló létesítmények találhatók itt – megint csak visszatér a nyitottság és a környezettel való kommunikáció hangsúlyozása. A nyitottságot, az épületnek a Negyedbe, illetőleg a város szövetébe való beágyazását itt főként a nagy üvegfelületek és a teraszok szolgálják, amelyek közel hozzák, szinte szomszédossá teszik a belváros jellegzetes, a pécsi városképet meghatározó épületeit, a PTE 48-as téren található központi egységeit, a Mecsekre felkúszó utcákat, a közeli közpark, a Balokány-liget sétányait.
Mind a tervezés egyes fázisaiban, mind a kivitelezés monitorozása során többször előkerült az építészek részéről tevékenységük önértelmezéséhez egy kiveszőfélben levő, hétköznapi fogalom, a „vagányság”. Sok mindent magában foglalt az épülettel töltött mintegy három év alatt ez a szó. Jelentett mindenekelőtt egy szakmai merészséget, a lokális konvenciók figyelembe vételét, s egyben korszerű újragondolását. Jelentett önállóságot, függetlenséget, a kialakított elképzelésekhez való ragaszkodást a megbízókkal folytatott tárgyalásokon. Jelentette tovább azt az elszántságot, amely nélkülözhetetlen volt a kivitelezőkkel való mindennapi alkukban a tervek pontos megvalósításához. S ezek után a kérdés is adott – hogyan válhat ez a falakban rögzített eszmerendszer a birtokbavétel után a mindennapokat meghatározó, cselekvő erővé. Azaz a terek szintjén rendelkezésükre álló lehetőségekből a mindennapi élet során mit és hogyan használnak az egyetemi polgárok, mennyire veszik igénybe ezt a segítséget ahhoz, hogy újrafogalmazzák az egyetemi tevékenységük keretrendszereit. Az E-25 – mint valamifajta kísérleti laboratórium – mindenesetre erre elsőrangú lehetőséget nyújt.
Szijártó Zsolt
tanszékvezető
Pécsi Tudományegyetem
Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék
Zsolnay Negyed, E25 – PTE Bölcsészettudományi Kar
generáltervező: MCXVI Építészműterem Kft.
felelős tervező: Herczeg László (Egyetemi Negyed)
építész tervezők: Sztojka Gábor, Koós Marianna, Donkó Eszter - s.m.all design építészműterem
tervezés éve: 2008-2009
kivitelezés éve: 2010-2011
bruttó szintterület: 2320 m2
helyszín: Pécs, Zsolnay Kulturális Negyed
építtető: Pécs Város Önkormányzata
belsőépítészet: s.m.all design építészműterem és a PINXIT Design Studio
Koczoh Judit, Szabó Bernadett
grafikai munkák: Nagy Róbert
statika: Késmárky Zoltán
épületgépészet: Gáspár Tibor - Kőrös Consult Kft.
elektromosság: Sándor Dávid – Inter-Ház-Tech Kft.
környezetrendezés: Mohácsi Sándor - S73
tűzvédelem: Dr. Csizmadia Zoltán
rehabilitációs szakértő: Weichinger Mónika
projektvezető: Sztanics Gábor
generálkivitelező: Reneszánsz Zrt. - Magyar Építő Zrt. konzorcium
fotók: Török Tamás
1: A kifejezetten oktatási célú tereket – szemináriumi termek, előadók – a tervek elfogadása után 2009-ben át kellett tervezni, mert végül a Bölcsészettudományi Kar egy nagyobb létszámú egyetemi egysége, a Szociológia Tanszék költözött az E/25-be. Ez az újratervezési munka – noha jelentősen kitolta az épület birtokbavételének időpontját, illetve néhány esetben fölöslegesen és ésszerűtlenül megnövelte a termek alapterületét – érdemben nem változtatta meg az épület szerkezetét, s érintetlenül hagyta a tervezés főbb célkitűzéseit.
2: A találkozó anyaga megjelent: Berkecz Balázs (szerk.): A Kulturális Negyed mint városfejlesztési stratégia. Pécs, Európa Centrum Kht. 2007
3: Egyetlen hiányérzet maradt csupán az új épületi külsővel kapcsolatban – nem került vissza a felirat a(z immár funkciótlanná vált) kapu melletti oldalra, amely jellegzetes betűivel évtizedeken keresztül hirdette a hely önazonosságát.
4: Ezeken túl még az 1. szinten is található egy bejárat, amelyen keresztül közvetlenül a hídról, illetőleg egy másik a földszinten, amelyen át a teraszról lehet az épületbe jutni.
