Egyre kevesebb fa a városokban: az intézményesített fanyűvés ábécéje

A nagyvárosi embernek zöld-éhsége van. Mindezt leginkább úgy kompenzálja, hogy amikor csak teheti, kimenekül a városból. A menekülés könnyű testi sértés kategóriájába tartozó (szolidabb) formája a modernkori tömegturizmus. De van ennél durvább erőszaktevés is, ami nyolc napon túl gyógyuló: az agglomerálódás és az ingázás kialakulása, erősödése. Egy város növényzet, zöld tömeg, zöldfelület nélkül emberidegen, élhetetlen. Kézenfekvő lenne tehát, hogy azokban a korszakokban, amikor egy-egy településnek módja nyílik arra, hogy közterületeit, szabadtereit megújítsa, a fákra is nagyobb gondot fordítson. Bardóczi Sándor írása.

A nagyvárosi embernek zöld-éhsége van. Mindezt leginkább úgy kompenzálja, hogy amikor csak teheti, kimenekül a városból. A menekülés könnyű testi sértés kategóriájába tartozó (szolidabb) formája a modernkori tömegturizmus. De van ennél durvább erőszaktevés is, ami nyolc napon túl gyógyuló: az agglomerálódás és az ingázás kialakulása, erősödése. Egy város növényzet, zöld tömeg, zöldfelület nélkül emberidegen, élhetetlen. Kézenfekvő lenne tehát, hogy azokban a korszakokban, amikor egy-egy településnek módja nyílik arra, hogy közterületeit, szabadtereit megújítsa, a fákra is nagyobb gondot fordítson.

Lenne. Ám a hazánkban 2007 óta tartó időszakban, amióta az uniós manna elkezdett a településeink ölébe hullani és megindultak az első kiemelt projektek, majd az ezt követő funkcióbővítő városrehabilitációk és a vidékfejlesztési projektek, ez a szempont fokozatosan hátrébb sorolódott. A megvalósulás pillanatában pedig már annyira hátra került, hogy szemüveg nélkül nem is látni. Fátlan, kietlen, sok esetben alacsony építészeti minőségű „pusztaságok”, dézsás növénykék, első évben kipusztuló, vézna husángok, gyorsan kiszáradó, kitaposott, gondozatlan talajtakarók és gyepfelületek, fátlan, letarolt utcák fémjelzik a településeken végigsöprő „fejlődést” sok helyütt. Ezek általában nem kerülnek a címlapokra, pedig ezekből van több. A címlapokat a látványtervek és a sikerült projektek foglalják el, ahol a tervezői, hatósági, települési szakmai irányítási, kivitelezői, beruházói, fenntartói univerzumok szerencsés együttállása egy pillanatra lehetővé teszi, hogy valami vállalható dolog szülessen. Ám ezekből van a kevesebb.

A fejlesztésekben részt vevő tervezők közül – ha az ember leitatja őket –  többen megvallják, hogy ma Magyarországon kizárólag abban az esetben születhet vállalható végeredmény, ha a terv egyes jogszabályokat kijátszva, szakhatóságok és üzemeltetők baráti félrenézése mellett, politikai hátszéllel, (fél)illegálisan valósul meg, és a pályáztatás, közbeszerzés közelébe sem kerül. Ám a fenntartáson akkor is elbukik. Miért van ez így? Az alábbiakban megpróbáltuk a fátlanság tíz fő okát felderíteni.

1. Lánglovagok és tűzvédelem
Talán meglepő, de a tűzvédelmi előírások az egyik legkomolyabb korlátozói a közterületi zöldfelületeknek: a tűzoltókat a tájépítész tervezők az egyik legnagyobb fanyűvő szakhatóságként tartják számon. Az Országos Tűzvédelmi Szabályzat 2008-as változata középmagas és magas házak esetében a homlokzatok előtt már csak úgy enged meg fasort telepíteni, hogy a telepítendő fák minimum 15 m-es távolságban állnak egymástól. Ezek mellett a szabályzat a homlokzattól konkrét távolságra és szélességben követel meg teherbíró (ennél fogva vízzáró beton alépítménnyel rendelkező) felvonulási utakat és kitalpaló helyeket, amelyek a zöldfelületek telepíthetőségét szintén korlátozzák. Ha a szabályzat érvényben lett volna például a palotanegyedi Reviczky Gyula utca vagy Ötpacsirta utca rendezésekor, akkor az a fasor, aminek ma minden belvárosi ember a csodájára jár, nem jöhetett volna létre. Mindez még hagyján: mióta a településrendezés egy minisztériumba (BM) került a katasztrófavédelemmel, a tűzoltók vérszemet kaptak: az OTSZ módosítása kapcsán vannak olyan elképzelések, miszerint a tűzátterjedés jobb gátlása miatt megtiltanák, hogy fa létesülhessen épülettől 15 m-es távolságra.

Képzeljünk el egy átlagos lakóutcát, ahol a kétoldali beépítés között alig 12 m szélesen fut a közterület. Ide fát ültetni, ha ez a szélsőséges elképzelés bekerül a rendeletbe, lehetetlen lenne. Bár kétségtelen, innentől kezdve a város maga lenne a tűzoltó kánaán: nagyon teherbíró, vízzáró burkolatok mentén tobzódó, külön táblával megjelölt piros tűzcsaperdők és sárgára felfestett felálló-helyek segítenék, hogy e betondzsungel láttán az erkélyeikről az öngyilkosságba menekülő embereket a tűzoltóság szakszerűen ki tudja menteni. Apropó erkélyek és fák: nemrégiben egy magára hagyott kisgyermek kipottyant egy panelház negyedik emeleti ablakából Budapesten. Közel 12 m-t zuhant és csodával határos módon, néhány zúzódással megúszta a kalandot. Igen, egy szabálytalanul a homlokzathoz igen közel telepített (spontán nőtt?) fa puha lombozata csillapította le zuhanását.

2. Közművek – egy helypazarló rendszer ismérvei
A városi fák második számú közellensége a közműhálózat. A modern települések kialakulásakor felmerült a kérdés, hogy a villanyárammal, vezetékes ivóvízzel, gázvezetékkel, távfűtéssel, csatornával, felszíni vízelvezetéssel, telefonnal, kábeltévével, internettel ellátott lakásainkat e közművek hogyan közelítsék meg? A közterület kézenfekvő megoldásnak tűnt. Ezen belül máig leggyakrabban alkalmazott és legolcsóbb (kevesebb burkolatbontással, forgalomtereléssel, helyreállítási kötelezettséggel járó) megoldás, ha az új vagy rekonstruált közművet a zöldsávban, zöldfelületeken vezetik keresztül. A közműveket egymástól és a fák gyökérzetétől műszakilag meghatározott védőtávolságok védik. A fákat a közművektől semmi. Adott esetben egy gondosan a fasor tengelyétől fél méterre elhúzott közműfektetés szabályos lehet, csak éppen egyik oldalon teljesen felszámolja, elharántolja a fák támasztó gyökérzetét, így egy nagyobb szél forgatónyomatéka elvégzi, amit a közmű cég félbehagyott: kidönti a teljes fasort. (Esztergomban például a ’90-es évek közepén történt ilyen a Duna sétányon.) Ilyenkor faramuci módon még valami történik: az új közműnek védőtávolsága keletkezik. Oda tehát, akár volt ott fasor, akár nem, új fákat már nem lehet telepíteni.

Közműveink a sűrűbb városrészekben spagettiszerűen hálózzák be a közterületet. A tervezők számára így a vezérmotívum nem az, hogy hol lenne ideálisan fát, fasort elhelyezni és milyen ritmusban, koncepció mentén, hanem hogy hol van rá hely. A közterület-rendezés ritkán karcolgatja, mi van a felszín alatt: döntéshozók nem szívesen áldoznak olyan közműkiváltások oltárán, ahol a választópolgár számára láthatatlan folyamatok történnek nagyon is borsos áron. Ennek a helyzetnek a következménye az, hogy maradnak a dézsás növények vagy hallgatólagos félillegális megállapodás születik a felek között a szabvány védőtávolságok lazábban értelmezésére.

A sűrű beépítésű városrészekben hihetetlenül kedvező, helytakarékos alternatíva lehetne a Közmű Alagút Folyosók (KAF) elterjedése (cserébe a megtakarított hely fásításra alkalmassá válna), azonban ezt a konzervatív magyar szakhatóságok és a szolgáltatók falanxa blokkolja. Az V. kerületi vezetést például a Belváros Új Főutcája projekt kapcsán gyanúsították meg a közmű hatóságok, hogy „fel akarják robbantani a belvárost” a fásítást lehetővé tévő KAF rendszerrel, így az nem valósulhatott meg. Igaz német, holland városokban ilyen rendszerek 1-2 évtizede zökkenőmentesen működnek, felszíni bontás nélkül tarthatók karban, de ez a hazai állóvizet nem zavarja. A szolgáltatók pedig valósággal teleszemetelik oszloperdeikkel, szervízárkaikkal, kapcsolószekrényeikkel a közterületet (ahány szolgáltató annyiféle), és a világért sem osztoznának egy alagúton belül: nehogy a konkurencia szándékosan rongálja a saját hálózatot. Ilyen körülmények között a zöldfelületi rendszernek nem osztottak lapot a belvárosokban még a túlélésre sem.

3. Közlekedéstervezés vs zöldfelületek
Találják ki, hol található a közlekedéshálózat kapacitásbővítésének tartalék területe? Igen, a zöldsávban. Habár közlekedéstervezők szerint életveszélyes kiszabályozott, de még hálózat céljára fel nem használt területeken előfásítani, ideiglenesen zöldsávot kialakítani, mert ahhoz később a lakosság elkezd ragaszkodni (fújj!). Például a Hamzsabégi úton alaposan belesétáltak a csapdába. Így nem lehetett a Hungária gyűrűt összevarrni a budai oldalon a Budaörsi úthoz, ezért a Lágymányosi híd után az út éles kanyart vesz inkább a Szerémi út felé. Igaz, az Egérút nyomvonala is lázadozott, de ott szerencsére – minő előrelátás – nem voltak fák. Talán ez a fenti, szándékosan sarkított kis esettanulmány is jól jelzi: a városjóléti szempontokat a gépjármű forgalom elsőbbsége a legtöbb esetben alaposan felülírja. Egy-egy véletlenül megtartott zöldfelületi elem nálunk pusztán tartalék fejlesztési terület, ahol a legkisebb anyagi véráldozat árán helyezhető el a mélygarázs, a parkoló, az újabb forgalmi sáv, az aluljáró vagy a kiszolgáló közmű oszlopai, műtárgyai.

A körforgalom közepére ültetett facsoport vagy mesterséges vízfelület már kiveri a biztosítékot, a méternél szélesebb zöldsáv már luxusberuházás, a tájépítésznek az útburkolati padkától számított 2-3 méter között kell megtalálnia azt a helyet, ahol nem zavarja a közműtervezők köreit, a védőtávolságokat, az űrszelvényeket, a légvezetékeket, a telekbehajtást, a látóháromszöget és a vízelvezetést, valahol a gyepes vízelvezető árok járda menti rézsüjében – persze ott is szabálytalanul, az engedélyező hatóság kegyes félrenézése mellett. Szó nincs arról, hogy utca kialakításában az utcakép lenne a vezérszempont. A vezérszempont a közterületi tervezésben ma a közlekedésterv (ezen belül a gépjármű igényei), ahol a tájépítész utolsóként kapja kézhez az addigra közművekkel sűrűn átszőtt, agyonburkolt, rogyásig táblázott alaprajzot. Az Országos Településrendezési és Építésügyi Követelmények (OTÉK) belterületi közterületeink esetében közútjainkat és köztereinket beszédes néven illeti: Út-, Közmű és Hírközlési területek. Olyanok is. Ebben a kontextusban az utcakép, a komponáltság, a településökológia, a közterületi zöldfelület huszadlagos kérdéssé halványul.

4. OTÉK pongyolaságok – rekviem a fákért
Van az OTÉK-ban egy területfelhasználási egység, amiben nincs meghatározva minimális zöldfelületi arány. Hideg, nagyon hideg…elárulom: a ZÖLDTERÜLETEK ez az egység. Úgy áll a helyzet, hogy ha ma valaki tehát egy közparkot mondjuk 60-80%-ban leburkolna, vagy alápincézne (és ez nem ellentétes a helyi rendelettel), az papír szerint szabálykövetően járna el. Találják ki, hány százalék valójában egy telekre előírt 30% minimális zöldfelületi arány? Ha akarjuk és elég ügyesek vagyunk, akkor ez legálisan módfelett nagy arányban tovább csökkenthető. Nem kell hozzá más, mint pár beültetett cserje és fa (ha a telek 150 m2-én 1 csenevész fát és 40 cserjét elültetek az OTÉK szerint már többszintes növényzetnek minősül (!) és máris 4,5%-al csökkenthető a zöldfelület. Ha a használatbavétel időpontjára eldugványozunk a ház 4 homlokzata körül 4 méterenként egy-egy kúszónövényt, akkor 6 méter magasságig a ma még növényzet nélküli homlokzatunk 25%-a (!) is beszámítható a zöldfelületbe.

Mi a fák tekintetében legszigorúbbnak mondható OTÉK szabály? Nem fogják elhinni: az hogy a parkolók esetén 4 parkolóhelyenként telepítendő 1 lombos fa. Ennek is igen sajátosan tesznek eleget. Elvileg ugyanis a szabály azért létezik, hogy a lombos fa vegetációs időszakban árnyékolja a burkolt, könnyen melegedő parkoló-felületeket, és esetleg ne kapjon hősokkot az autóban felejtett kisbaba vagy háziállat. Viszont az OTÉK arról nem rendelkezik, hogy a telken belül hol biztosítható ez a famennyiség és arról sem, hogy mi kell hozzá (termőföld, öntözés, támasztás, mechanikai védelem), hogy esélyt adjunk neki a túlélésre. Tehát ha a parkolótól 30 méterre, de telken belül biztosítjuk azt a fát, vagy ha a telepített fát csinosan körbeaszfaltozzuk két felállóhely között, jogilag akkor is eleget tettünk az előírásoknak. Számtalan helyen ehhez is tartják magukat. A „fa” szó az épített környezetünk (köztük települési közterületeink) alapvető keretszabályait meghatározó rendeletünk normaszövegében máshol nem fordul elő.

5. Járdák, berendezési sávok, burkolatképzési gyakorlat
A legfrissebb kutatások is alátámasztják, hogy a fák (még mindig) gyökérben végződnek. Ezt az egyre hihetetlenebbnek tűnő tételt a CAD szoftverek világában, ahol a látványtervezés egyre inkább elválni látszik a műszaki tervezéstől is, már úgy kell bizonygatni, mint városi gyereknek azt, hogy a tehén eredendően nem lila. Nem csak a 20 centis vasbeton födémre biggyesztett 100 éves faóriások nevezhetők a megvalósíthatóság szempontjából rossz ómennek, de még az a gyakorlat is, ami a járdaburkolatok terén tendenciaként jelentkezik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a fák vizet és tápanyagot felszívni képes – még el nem fásodott – hajszálgyökér hálózatának zöme, az ún felszívási zóna – a fa törzsátmérőjének 10-12-szeresét sugárnak véve, a törzstől így kiszerkesztett gyűrűben helyezkedik el. Természetesen ez fafajtól és szint alatti, növekedést befolyásoló műtárgyaktól is erősen függ. Ebből viszont érzékelhető, hogy a fa olyan „építőelem”, aminek felszívási zónája organikusan változik az időben, és ahhoz, hogy – ha nem is ideálisan – de fejlődni tudjon, hatalmas felületen lenne szüksége lélegző, vízáteresztő burkolatokra vagy szilárd burkolat nélküli zöldfelületre. Az is egyértelmű, hogy a szabadon hagyott, esetleg ráccsal ellátott ültetőgödör inkább csak gesztusértékű, avagy esztétikai truvájnak tekinthető, de nem a fa létét hosszú távon biztosító eszköz. A túlélés szempontjából sokkal jobb eséllyel indul az a fa, amelyet városi környezetben nem faverembe, hanem zöldsávba telepítenek. Pláne, ha a zöldsávot nem parkolóként használják.

De akkor is lehet a fák túlélési esélyein javítani, ha ez nem így alakul. A járdák és a berendezési sávok elvileg olyan burkolt felületek, ahol kisebb teherbírás is megfelelő lehet, ergo nem szükséges azokat vízzáró alépítménnyel, például beton alapozással ellátni. Mégis az esetek 99%-ában ez történik. Talán a megfelelő talaj- és homokos-kavics tömörítési eljárásokat nem ismerő, vagy azt pongyolán elvégző építőipar, talán a túlbiztosítás, talán csak a megszokás miatt a kiselemes (műkő, terméskő) burkoltatokat épp úgy aszfaltba ágyazzák, mint azt a járműsávokban teszik, pedig ezeket éppen azért fejlesztették ki, hogy ne így legyen. A felületre érkező vizet nálunk folyókák vezetik el, a talaj nem párologtat és nem levegőzik a burkolaton keresztül. A fát mindez válaszút elé állítja: meghalni vagy felnyomni a burkolatot. Harmadik megoldásként a régi csatornacsövek szétnyomása ígérkezik, ahol némi nedvességhez és tápanyaghoz is juthat a növény. Van tehát min csodálkozni, ha egy-egy viharosabb időben a gyanútlan járókelőt szétlapítja egy kinézetre ép, törzséig lebetonozott fa?

6. Örökségvédelem
Kevesen gondolják, hogy a műemlékvédelem mai gyakorlata számottevő negatív hatással is lehet a településeink zöldfelületi mutatóira. Általában nincs is így. Ám nem minden tanulság nélküli azt boncolgatni, hogy a változatlanságra felesküdött szervezetek egy változó világban néha hogyan képesek lereagálni egy-egy közterület-felújítást. A pécsi Széchenyi teret ért kifogások zöme a tér fátlanságát, korábbihoz képest alacsony zöldfelületi arányát emeli ki. Van ennek természetesen egy olyan aspektusa is, hogy nehéz úgy rendezvényteret létrehozni embertömegek számára, hogy az taposás-tűrő maradjon és ráadásul különböző funkciókra (vásárok, koncertek, kiállítások, fesztiválok, előadások, vendéglátás, kiskereskedelem) lehessen felhasználni.

Ezek mellett is – és ezt kevesen hiszik el nekem – hogy a Széchenyi téren egyébként 54 darab fa áll (nem, nem az utólag odarondított műanyag dézsás pálmafákra gondolok). Kis túlzással ez a mennyiség egyébként több, mint ami egész Terézvárosban összeszámolható. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a műemlékvédelem még ennél a mennyiségnél is kevesebbet akart a tervezőktől, akkor már megint csorbát szenved kicsit a mer’ a tervezők a nemnormálisak nimbusz. Az épített térfalakat néhol ugyanis – bosszantó ugye? – a megtartott fák nem hagyják teljes mértékben érvényesülni.

7. Tervtartalmak, engedélyezés, jogosultságok és kompetenciák
Még meg sem nyitották igazán az uniós csapokat, mikor derült égből elért bennünket a jogszabályi villámcsapás, azaz a gyorsító-csomagok salátatörvényeinek tüzes nyilai. Névlegesen ezeknek az építésügyi, engedélyezési-eljárásrendi jogszabály-módosításoknak az volt a szerepe, hogy a felénk áramló uniós forrásokat gyorsabban át tudjuk fordítani megvalósult projektekbe és rövidebb időt nyámmogjanak rajtuk az engedélyező hatóságok. Gyakorlatilag azonban a csomag azzal, hogy liberalizált és az építésügyi engedélyezés alól kivont mindenfajta ellensúly nélkül számos területet – köztük a zöldfelületi tervezést - olyan mértékben puhította fel a (nem is standardizált) tervtartalmakat, hogy a zöldfelületi tervezésről ma egy civilben korcsmáros polgármester egyre inkább elhiheti: ezt ő is képes akár egy óra alatt – az éppen aktuális pályázathoz abszolválni. A politikához és focihoz mindenki ért. Tulajdonképpen sokan arról is meg vannak győződve, hogy egy fát, bokrot bárki el tud kaparni, és itt sok helyen ki is merülnek a zöldfelületi tervezéssel szemben támasztott igények. A tujasor műfűvel a mai korszak tökéletes szimbólumává vált. Várostűrés? Közlekedésbiztonság? Városökológia? Utcakép? Térképzés? Funkcionális elrendezés? Közműhelyzet? Ritmus? Koncepció? Ezek bagatell ügyek, ha ketyeg az óra és ömlene a lé. A folyamat jószerivel csak most kezdődött, de már most érzékelhetőek a következményei.

Ne köntörfalazzunk. A polgármesterek (pártállástól független, kvázi nagykoalíciós) politikai nyomása által életre hívott „gyorsítás” annak érdekében jött létre, hogy még a 2010-es választások előtt képesek legyenek időben jó sok szalagot átvágni egy-egy döbbenetesen alacsony színvonalú környezetkultúráról tanúskodó közterület-rendezés kulisszái előtt. Mindez komoly tervező cégek önbecsülését rendítette meg és tette őket munkanélkülivé vagy nívó alatt működő rabszolgákká. Városközpont rehabilitáció címén sok helyen dúl a mai napig a polgármesteri ukázra kilométer hosszon keresztül történő járdaszélesítés térkövesítéssel (természetesen vízzáró módon), a járda megosztása kerékpárúttal (a belterületi útburkolattal együtt vezetett kerékpársáv helyett), parkoló létesítések az eddigi zöldsávban, a fatörzsig tartó burkolás, vagy az eszetlen fasor kivágás. Térrendezések címén indokolatlan kiterjedésű burkolt felületek születnek természetes árnyékolás (fásítás), kihasznált funkció nélkül, lehetőleg „őszi lomb” színekben. Épül a „magyiterrán”.

8.Uniós pályázatok és a közbeszerzés
A legtöbb település – komoly bevételi forrás, saját lábán működő gazdálkodás híján és fokozódó központi forráselvonások közepette – 2007-et megelőzően kábé fél évszáda nem fektetett komolyabb hangsúlyt a közterületeinek rendezésére. Ez alatt a fél évszázad alatt úgy rakódtak rá a közterületekre az eltérő korok utcabútorai, burkolatai, reklámtáblái, közműszekrényei és aknái, vezetékes közművei, mint tengerparti sziklákra a guanó. A városrehabilitációra címzett forrás a közterületek rendbetételének töredékére sem volt elég, pláne úgy nem, hogy e források zömét a Budapest Szíve program és a Pécsi EKF szívta el.

A közterületen belül a zöldfelületeknek van két rendkívül csúnya tulajdonsága: fejlesztésének négyzetméter ára fajlagosan jóval kevesebbe kerül, mint a burkolt felületeké vagy az épületeké, viszont közel annyi (de egyébként kevesebb) kezelést és fenntartást igényel mint egy útburkolat. Fejlesztésre igen, fenntartásra nem nyitottak az uniós csapok. A zöldfelület tehát nem üti át sem politikai döntéshozói, sem a pályázatbonyolítói ingerküszöböt. A pályázatokból táplálkozó fejlesztések egyik logikája pályázói és pályázatbírálói oldalról is az, hogy legyen a projekt giga, kompakt, egyben pályázható (kevesebb papírmunka, ellenőrzés), nagyot lehessen vele szakítani, és lehetőleg mentes legyen a telekjogi bonyolultságoktól. Ám akkora katyvasz tulajdonviszonyokban, mint ami a közterületeken, ezen belül a zöldfelületeken létezik, kevés van a telekkönyvek és szolgalmi jogok szintjén. Elég pusztán a főváros – kerületek telekjogi viszonyaira gondolni, és hol vagyunk itt még a közterületi fel- és alépítményektől?

Az uniós projektek pályáztatási forgatókönyve igen sajátosan alakul az országban. A pályázati kiírásokat vállalhatatlan beadási határidők követik, amelyek a tervezési munka legfontosabb részére (a program, koncepció kialakítására) zéró időt hagynak, pedig itt dől el, hogy mi lesz az adott téren. Majd utólag persze megkérdezik (pardon: tájékoztatják) a lakosságot is (mert kötelező), de hogy zöldfelületi program legyen? Elképzelhetetlen. A beadást lázas hiánypótlási szakasz, majd eseménytelen – ámde igen hosszú adminisztrációs szakasz követi. A bürokraták osztanak, szoroznak, konferenciáznak és összehasonlító táblázatokat mutogatva kozmetikázzák a bizonyítványt, évekig ülnek a pénzen és további beadandó táblázatokkal szívatják a pályázókat. Ők úgy mondják: szűrik őket. A pénzosztás bírálói logikája egyszerű: sok nagyra hizlalt projektnek töredék pénzt adunk: a különbözetet oldjátok meg ti. 8 napon belül. Ennek a folyamatnak a vége a pénzfaragási szakasz, ahol az addig is szűk határok közé szorított büdzséből kell úgy faragni, hogy az még lehetőleg nem rontson a színvonalon. Ezt követi a közbeszerzési eljárás, ami elvileg azért szükséges, hogy a köz a legkedvezőbb ár-érték arányt harcolja ki a közpénzek optimális felhasználása mellett. Itt viszont kizárólag az árverseny dönt, tehát a projekt további minőségromlást szenved el. A magyar közbeszerzés szempontjából mindegy, hogy az adott önkormányzat gémkapcsokat (késztermék), vagy egy főteret (szellemi alkotás, ahol a tervezett elemeknek kompozíciós kontextusa van) akar „beszerezni”. Nem szempont sem a tér működőképessége, sem a közterületi minőség.

Mit jelent ez a végeredmény szempontjából zöldfelületi szinten? Elfogyó pénzt az utolsó fázisban (környezetrendezés), a beígértnél kisebb mennyiségű, minőségű és méretű növényanyagot, az előírt termőföldvastagság töredékét és a területen maradó, vékony gyeptégla réteg alá rejtett sittet, nem az előírt mélységben és nem azon a nyomvonalon megvalósult felszín alatti közműveket, kifizetetlen alvállalkozókat, a kezdeti szerződésben rögzített fenntartási kötelezettség elmaradását: végső soron elhanyagolt, lepusztult zöldfelületeket, kiszáradt növényeket. Nem egy polgármester, projektvezető, tervező állítja (név nélkül): az uniós pályázattal és közbeszerzéssel létrejött projektek jóval silányabb minőségűek, jóval többe kerülnek és jóval hosszabb ideig tartanak, mint amikor a település megpróbál fű alatt, közbeszerzést kikerülve, saját forrásból fejleszteni közterületet.

9. Települési szakmai irányítás
Középvárosi szint alatt még főépítészt is elvétve találunk, hát még főkertészt. Utóbbi státusza korántsem olyan beágyazott és elfogadott, mint a főépítészé, arra pedig még kevesebb példa adódik, hogy ez a két szakember egy csapatot alkotva lássa el – mellérendelt viszonyban – a települési épített környezet alakításával kapcsolatos helyi feladatok koordinációját. A Magyar Főkertészek Országos Szövetségének (MÖFÖSZ) elnöke szerint nincs országos kimutatás arról, hogy hány főkertész tevékenykedik Magyarországon. A szövetség ugyan közel 100 főt számlál, de a tagok némelyike nem főkertészi státuszban végzi hivatali feladatát, a végzettség tekintetében pedig igencsak vegyes a kép. Kevés kerületnek, településnek van koherens jövőképe, adata, katasztere, intézkedési terve, egyáltalán forrása a zöldfelületeire. Zöldfelületi rendszerterve ennél is kevesebbnek. Ez hihetetlen mértékben csapódik le akkor, amikor a település hirtelen pénzhez jut és egy évekig tartó uniós projektet, tervpályázatot kellene levezényelnie, mindezt valamiféle szakszerű tervezési, kivitelezési, fenntartási program mentén.

Gyula városát e tekintetben a szakma egy abszolút pozitív példaként emlegeti, ahol a tájépítész végzettségű főkertész egy kidolgozott települési zöldfelületi program mentén igencsak össze tudott dolgozni a város főépítészével. Az ott megvalósult közterületi fejlesztések minden részletén látszik, hogy volt a területnek gazdája. Ám a példa nem ragadós: érdemes szem előtt tartani, hogy sem fővárosi, sem kerületi, sem megyei jogú városi szinten nem általános, hogy az adott közigazgatási egységnek főkertésze, azaz zöldfelületi szakmai irányítója legyen. A helyzet még annál is rosszabb, mint ami néhány évtizede volt.

10. Közterület-gazdálkodás
Vannak települések, melyek úgy működnek, hogy amint valami műszaki hiba, rongálás, természeti kár lép fel, néhány napon belül azt az eredeti állapotba állítják vissza. Magyarországon ilyen település nem létezik. Mi a következő recept szerint járunk el: nagyon drágán, pályázati pénzből és jövőfelélő kötvénykibocsátással létrehozzuk, majd hagyjuk teljesen szétrohadni. Más rendeletek, szervek, vállalatok, szerződések felügyelik a közterületi pénztermelő tevékenységeket (reklámfelületek, parkoltatás, közterület-foglalás, bírságolás, ingatlangazdálkodás, rendezvényszervezés, engedélyezés) és mások a pénzköltőket (út- és közműkarbantartás, rongálás, zöldfelület-fenntartás, örökségvédelem). A közterületi pénztermelés és költekezés csatornái soha nem találkoznak, költségvetési sorokban nincs összevetés, kompenzáció, a gazdálkodásnak még csak a nyomait sem fedezhetjük fel a legtöbb önkormányzati rendszerben. Titkolóznak a közterületen, közpénzt beszedő parkolási társaságok a köz előtt, zavaros a közterületi reklám helyzete, sok esetben nem piaci alapon működik a közterület-foglalás. Mindeközben a politikusok zöme meg van róla győződve, hogy a települési zöldfelületek csak viszik a pénzt, gazdasági értelemben véve haszontalanok, a legfőbb feladat pedig, hogy hogyan, milyen technikák mentén lehet azokat az önkormányzati törzsvagyonból törölve értékesíteni a piaci ingatlanszereplők között, hogy az önkormányzati költségeken faragni lehessen. Az önkormányzati költségeken pedig azért kell faragni, mert az állam egyre nagyobb áldozatokat vár az önkormányzatoktól. A zöldfelületek egyértelmű vesztesei ennek a folyamatnak, a politikai elit pedig nem igyekszik rendet rakni a közterület-ga(ráz)dálkodás területén.

Városszerte akadnak üres ültetőgödrök, kiszáradt fák, kies növényládák, kikopott gyepfelületek. Minden évben a zöldfelületi kezelésre szánt keret csökkenéséről hallani: a városvezetések szűk marokkal mérik a költségvetési számokat ezen a téren. A növényzet elbírja, ha nincsenek fenntartva – gondolják. Egyre kevesebb pénz jut öntözésre is, maga az öntözés pedig hihetetlenül pazarló: a települési zöldfelületeket a legtöbb helyen nem saját kútból vagy felszíni vízfolyásból, hanem ivóvízből öntözzük. Messze nincs beszámolva a zöldfelületek fenntartásába az ingatlanérték növelő hatás, az egészségre gyakorolt hatás, a környezeti hatás. Ilyen körülmények között pedig csak a csodavárás marad. Láthatóan súlyos feladatok vannak a városi zöldfelületek rendezése terén, olyan feladatok, amelyek elvégzésére ezidáig nem akadt jelentkező. Addig is, az intézményesített fanyűvés folytatódik.

Bardóczi Sándor