Elátkozott konzervatívok I. rész – A történeti stílusban építés nehéz megítélése

A magyar konzervatív építészet értékelésének helyretétele sajnos nem mondható aktuális feladatnak, és az épületállomány egészét tekintve nem is feltétlenül ez érdemli a legtöbb figyelmet. Mégis: az ország jó, de nem kiemelkedő minőségű építészetét is minél inkább meg kellene becsülni, mert már ez is egyre ritkábbá, esetenként pedig egészen érdekessé válik. Ritoók Mihály írása.

A klasszikus tagozatok mögötti jelentéstartalom kiüresedése először a stíluskeverő/későhistorizmus építészete kapcsán merült fel általános (kor)stíluskritikaként. Idővel a szigorú szakma szerint a korszak építészetében csak néhány név: Steindl Imre, Schulek Frigyes, Pecz Samu, Hauszmann Alajos és pár másik nagymester vált a historizmus utolsó méltó alkalmazójává. Ennek progresszív ellenpontjaként született meg a szecesszió (a magyar szaknyelvben sokáig – bizonyos országokban máig – ezt is „modern" építészetnek nevezik). Egyik alapelve az addigi akadémiai stílusok megtagadása volt. A szecesszió nagyjából tíz év után kezdett lecsengeni (1908 környékén), és az első világháború kitöréséig a premodern különböző formáival párhuzamosan, vagy azokkal egyesülve fejlődött (későszecesszió, proto-art deco, klasszicizáló premodern, későekletika, nemzeti romantika). Az első világháború és az azt követő forradalmak a szerves fejlődést megakasztották. Ezek után nem nagyon volt mód a történeti formák elhagyására. A háború előtt közvetlenül elindított, egyre elemibb eszköztárúra csupaszított premodern építészet folytatása helyett az újító kísérletektől elzárkózó közízlés és a forradalmak baloldali eszméivel ellentétes politikai erők hatására az építésztársadalomnak is vissza kellett térnie a régi „jól bevált" stílusokhoz, emiatt a húszas évek építészetére a konzervatív jelző illeszthető. A modernizmus térnyerésével minden neo-stílus konzervatívnak nevezhető, bizonyos értelemben a szocreál is a klasszikus elemek és itthon a vidéki kúriák klasszicizmusának visszaidézése miatt.

Ha a mai köztudatban jelenlévő építészeti stílusokat tekintjük, a konzervatív építészet imént említett ágai nincsenek nagyobb veszélyben a haladó szellemű/modern építészetnél. Sőt, a klasszikus tagozatok és díszek miatt könnyebb felismerni a képviselőit. A laikus szem számára könnyebben felfoghatóak - még akár átalakítást követően is, mivel díszeik eltűntetése több energiabefektetést is igényel, mint egy modern épületnél.

Akkor mi a baj?

A konzervatív építészet az előremutató építészetet nagyra értékelő építészettörténetírás szerint a másodvonal, a visszamaradottság és a középszerűség szinonimája. Ebből az adott szempontból teljes joggal kevesebb figyelmet fordít rá, kevésbé tartja védelemre érdemesnek. Nem lenne azzal semmi baj, ha egykor konzervatív szellemben épített házak helyére akár az aktuális kor azonos minőségű épületeit emelnék, de az utóbbi idők tanúsága szerint sokkal valószínűbb a minőség romlása. A bontások fő oka pedig általában annyi, hogy az új építés olcsóbb, és több új eladható négyzetmétert eredményez. Egy másik gond az említett korszakok termékenységéből adódó változatos, de mégis egységes utca- és városképek megbontása.

A kifinomult közízlés az építésztársadalom és műemlékvédelem trendjeivel viszonylag párhuzamosan az épületállományt hullámokban értékeli fel, általában a jelenkortól minimum harminc év távolságban. A purizmus utáni valódi műemlékvédelem itthon a két háború között született meg az esztergomi vári ásatásokkal. Ekkor a későhistorizmus és a századforduló építészete „az előző divatnak" számított, nem tartották különösebben nagyra a korszakot[1] (többnyire Lechner és Lajta épületeinek kivételével). A második világháborús pusztítások is hozzájárultak ahhoz, hogy az újjáépítés mellett a történeti és szecessziós formák védelmének, rekonstrukciójának kérdése is felmerült már a negyvenes évek végén és az ötvenes években (pl. a Rákóczi úti Grünwald-ház homlokzatának leegyszerűsítése). Ezek után az 1980-as években kezdődött el a klasszikus modern felértékelése a posztmodernnek is köszönhetően (Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között 1986; Ferkai András kutatásai). A közelmúltban jutottunk el a szocreál és a szocialista modernizmus kánonba emeléséig (Branczik-Fehérvári-Hajdú-Prakfalvi: Modern és szocreál kiállítás 2006; 2021-e Velencei Építézeti Biennálé magyar pavilon, Szocreál és későmodern sétakönyv, idei Budapest100 programja, utóbbi háromban nagy szerepet játszott Kovács Dániel munkája). A posztmodern épületek védetté nyilvánítása Angliában már komolyabb lendületet vett, itthon ez még várat magára (maga a stílus is később érkezett hazánkba, időbe telt az itteni klímához és hagyományokhoz igazítani, a mostani értékelés-késés természetesnek is vehető), nálunk némi kultúrpolitikai hátszéllel a magyar organikus építészet jutott el a védettségi eljárásokig.

A műemlékvédelmi listabővítéseknek és azok köztudatra gyakorolt hatásának elmaradásával egyre nagyobb kulturális hiány képződik. Az elfogulatlan értékelés segítséggel, tanítással alakulhat ki leghatékonyabban, de ilyen önerőből nehezen, ritkán történik. Így pedig elmarad a lehetőség a tudás frissítésére, és átgondolatlan rombolásokhoz (a Közlekedési Múzeum városligeti épülete, régi marhavágóhíd, Rados Jenő korai gellérthegyi villaépülete, Szvoboda János építőmester kivételes színvonalú családi háza a Kövér Lajos utcában, Virág Csaba villamossági teherelosztója, Jánossy György Diplomataháza) és építkezésekhez vezet. Az ilyen építkezések közé tartoznak a vári újjáépítések és a velük összefüggésben elkezdett városligeti múzeumnegyed is.

A fenti listával le lehet fedni a huszadik századot. Ami ebből a kimaradt, az azért maradt ki, mert a stílusfejlődés nagyjából lineáris történetéből kilóg, kicsit elkésett, vagy egyszerűen túl vegyes az akadémiai értékeléshez - ilyen a századelő konzervatív építészete is. A kormányzati visszaépítési projektek (Nemzeti Hauszmann Program és Liget-projekt) látványos eredményei csak a laikus tömeget nyerik meg gond nélkül, a későhistorizmus iránti ellenérzések csillapításában biztosan nem segít.

Miért nehéz a konzervatív építészetet megvédeni?

A konzervativizmus rendkívül tág kérdéskörének építészethez kötődő kicsi, általában nem túl hangosan propagandisztikus részétől nehéz elválasztani azt, hogy mi a véleményünk a konzervativizmusról, mint politikai ideológiáról. Ha a mostani kormányzati újjáépítésekre vagy a Horthy-korszak „szolid barokk" (szintén egyfajta nemzeti kultúrpolitikai újjáépítésnek tekinthető) középületeire gondolunk, a politika kezdeményező és építészeti formálást is befolyásoló szerepétől nem lehet eltekinteni. A megbízói világképpel szinte előbb szembesülünk, mint az építészeti értékekkel. Rossz esetben a formálás gátolja a jó működést, ilyenkor az épület nem tudja ellátni a feladatát – de előfordul, hogy a megbízó kéréseit tükröző építészeti program sem releváns, onnantól pedig valóban megkérdőjelezhető egy épület létjogosultsága. Például a budai várpalota reprezentatív kormányzati komplexummá alakítása az eredeti terekhez és a várnegyed forgalmi teherbírásához képest sem tűnik megfelelőnek, illetve eleve megkérdőjelezhető a száz évvel ezelőtti kizárólagos reprezentációs funkció. Ha pedig a formálás egy más kort idéz, mint a forma mögötti funkció és az azt ellátó szerkezetek kora, azt joggal lehet őszintétlennek, hamisnak nevezni.

A funkcionalizmus a modern építészet egyik vívmánya, ahol az ergonomikus térkapcsolatok az ember életét és munkáját minél inkább segítik. Azonban a modernizmus első szárnypróbálgatásainál, főleg nálunk, ahol az építészek a szerves fejlődés (pl. Adolf Loos és a Raumplan) helyett inkább átvették külföldről az újításokat, az alaprajzok használhatóságában, azok fejlődésében ritkán fedezhető fel következetesség a funkcionalizmusra való törekvésre (esetleg az ipari építészet szigorú műszaki kötöttségeit követő vagy szociális beállítottságú építészeknél, pl. Quittner Ervin, Fischer József). A benapozást és a szellőzést elősegítő francia udvarok már a historizmus és a szecesszió idején terjedni kezdtek. Az ablaktalan hallt a lakásokból csak a második világháború után lehetett teljesen kiirtani, a lépcsőház tájolása, a napos belső kert helyett a hagyományosan utcára néző lakóhelyiségek kérdése a szocreál elhagyása után tisztázódott. Ami végképp zavarba ejtő, hogy időnként a neo-stílusban tervezett épületek habos-babos kulisszák mögötti alaprajzainak funkcionalitása vetekszik a modern(nek tűnő) épületekével.

A dogmatikus modernizmus merev, manifesztumszerű elvei az ipari formák túlzásba vitelével olykor embertelen tereket eredményeztek, melynek hatására egyes addig progresszív építészek szakítottak az új iránnyal, mondván: minél fényűzőbb modern terek helyett minél kényelmesebb tereket kellene létrehozni (pl. Josef Frank osztrák építész, itthon - kevésbé harcosan - Kaesz Gyula).

A konzervativizmus Roger Scruton definíciója szerint „a megteremtett értékek megőrzése, annak az alapnak a megóvása, melyre építeni lehet"[2]. Ennek értelmezése ott ágazik szét, hogy ki mit tekint értéknek, ráadásul olyan értéknek, amire lehet építeni, és nem gátol meg minket a fejlődésben. Az ismeretlen, kockázatos újítások korlátozása miatt a modern szellemű tudomány a konzervatív teljesítményeket gyakran teljes egészében leértékeli – miközben látszik, hogy nem minden visszamaradott, ami konzervatív.

Létezik egy politika- és társadalomtörténettel összefüggő, történeti korokat rangsoroló elmélet is, mely alapján egyesek egy adott kort az összes sajátosságával együtt elítélnek. A művészet- és építészettörténetírás egy a klasszikus modernizmus idejétől eredő ága végletesen elutasítja az eklektikát. Az ekletika fogalmát egy ideig a romantikától a szecesszióig tartó építészeti korszakként használták (másik periodizáció szerint a romantika utolsó fázisa), ma már inkább csak a mindenkori, de elsősorban a historizmuson belüli stíluskeverést értjük alatta. 2016-ban Schneller István, Budapest korábbi főépítésze főként ezzel a teljes stílust elítélő gondolati szállal érvelt a Hauszmann-féle Budavári Palota visszaépítése ellen, miután lemondott többekkel együtt a Nemzeti Hauszmann Program társadalmi bizottságának tagságáról. Emellett viszont ő is kitért a palotára valóban értelmezhető álságosság, funkcióhűtlenség és a társadalmi viszonyokhoz képest eleve irreleváns funkció problémájára.[3]

A neo-stílusú épületek a kritikusok egy részének Magyarország nemzetközi összehasonlításban vett elmaradottságát juttatják eszébe. A stíluskeverő historizmus századelőn tapasztalt megfáradása európai szintű jelenség volt, a hazai válasz pedig az angol Arts and Crafts mozgalomhoz képest valóban később érkezett, de Lechner Ödön, majd a Fiatalok hatása erős és kiterjedt volt. Ferkai András Pest építészete a két világháború között című topográfiájának bevezetőjében részletesen foglalkozik a magyar modern megkésettségének kérdésével és rögtön cáfolja annak tragikusságát: „elmaradásunk egyedül Hollandiához, Németországhoz és a Szovjetunióhoz képest jelentős (5-10 év), az európai országok többségéhez viszonyítva (...) legfeljebb 2-3 év.... Megelőztük a konzervatív Nagy-Britanniát, a Balkáni államokat, Észak- és Dél-Amerikát és a többi földrészt. (...) Szemben több olyan országgal, ahol a korábban hivatalosan elfogadott és támogatott modern építészetet egyik napról a másikra betiltották nálunk a modern szemlélet végig uralkodó maradt a harmincas és negyvenes évek során, és számos, nemzetközi téren is figyelemre méltó alkotást hozott létre"[4]. Ami ezen túl konzervatív építészet becsúszott az épületállományba, azt az első világháborút közvetlenül követő ideológiai és ízlésbeli félrehúzás mellett az egyes kismesterek lassabb divatkövetése és a felső körök által támogatott historizálók (Wälder Gyula, Fábián Gáspár, Petrovácz Gyula) makacssága magyarázza. A szocreál alkalmazását pedig a modernhez szokott építésztársadalomból hatalmi alapon kikényszerítették, ez alól nem nagyon lehetett kibújni, bármennyire is ellenezte valószínűleg még a párthű építészek egy része is.

Mitől lehet értékes a konzervatív építészet?