Elátkozott konzervatívok II – A védelem kérdései: miért és hogyan?

A szemmel látható eszmei érték

A posztmodern óta olyan kort élünk, amikor a modern építészet is egy hagyománynak nevezhető, és a továbbfejlődésnek a környezettudatosság és fenntarthatóság technikai irányán túl nincsen egyértelmű stílusbeli útja. Az építészettörténetírás főként az előremutató elemek alapján ítélte meg az épületeket: mennyire őszintén közvetíti a külső a működésbeli újításokat, nem leplezi-e valamivel, vagy ha tudatosan leplezi, az mennyire indokolt, mennyit tesz hozzá az épület értékeihez? A fenntarthatósághoz azonban hozzátartozik az az elv, hogy egy épített környezet sokkal élhetőbbé és ezáltal időtállóbbá válik, ha épületei identitást adnak neki. Ez az identitás pedig sokkal erősebb, ha stabil múltra épít, vagyis érdemes minél inkább megőrizni a múltból megmaradt identitásképző építményeket.

Az identitásnak sok fokozata lehet. Egy iparág vagy egy történelmi esemény, korszak, eredettörténet egy teljes várost, régiót erősen meghatározhat. Az identitásnak a másik véglete viszont egy minden különlegességet nélkülöző kisváros, ahol a Kádár-kockák és a jelenlévő felekezeteknek szükséges, típusterv alapján épült templomok egyhangúságát legfeljebb a külső épületszínezés bontja meg. Mára a Kádár-kockáknak is kialakult egy országos identitáshordozó szerepe, olykor még regionális sajátosságok is felfedezhetők, de a hagyományos vidéki építészetre gyakorolt negatív, identitásromboló hatását ez nem ellensúlyozza. (Ezzel a témával két közelmúltbeli kiállítás is foglalkozott: a Ludwig Múzeumban a „Kis magyar kockológia. A modernitás hajlékai a kádár-korszakban" augusztus 20-ig volt megtekinthető, Szentendrén a Kádár-kocka kiállítás a skanzenben október 31-én zár.) A stílusban építés bármennyire is elítélhető, mégis a rangos építészet alsó lépcsőfokán áll, mely így a népi építészet után a legnagyobb eséllyel tudott megjelenni vidéken is. Gyakran már egy-egy példa elegendő bizonyos szintű identitásképzéshez, a település egyedibbé tételéhez. Leginkább ebben a helyzetben beszélhetünk a stílusban építés felértékelődéséről.

Gyakorlati értékek

Az 1910-es, 1920-as évek építészetében pozitívum, hogy elindul a modern építészethez köthető szociális jóléti szempontok előtérbe helyezése, a modern hagyományok megvalósításához viszont legtöbbször még a jól bevált régi technológiákat alkalmazzák, ez pedig évszázados élethosszt eredményez. Még éppen a kétes eredményű új építőanyag-kísérletek (bauxitbeton, hőhidas acélnyílászárók) kora előtt vagyunk. Az új épületeken is tükröződik a klasszikus kivitelezési minőség és az általánosan magas színvonalú szakipari mesterségbeli tudás. 

A minőség kérdése a stílus alatti és stílusban történő építés közötti nagy ugráson túl is jelentős. Ennek mérlegelése kapcsán hasonlóság fedezhető fel a kortárs vernakuláris, spontán építészeti értékekkel. A téma nagy gyűjtője, Janáky István mondta az építész nélküli építésekről: „az esetek 90%-a rémes eredményre vezet, viszont van néhány épület, ahol ez remekműhöz vezet"[5]. A stílusban építés szintjén ez az arány valamivel jobb, de nehezebb is értékítéletet hozni, elválasztani a “lélektelen eklektikusokat a valódi históriai építészektől"[6] vagy néha akár az alig besorolható különc zseniktől (pl. Löffler és Román testvérek). 

Első teendők

A konzervatív építészet megfelelőbb értékelésében sokat segítene a szakirodalmi feldolgozottság, ez viszont hagy kívánnivalót maga után. A hiányosság sajnos nagyrészt érthető: olyan építészetről van szó a későhistorizmus, az 1920-as évek konzervativizmusa és a szocreál esetén is, melyeknek a saját korukban voltak jobb alternatívái is. Az első világháború utáni építészet változatossága, látszólagos összefüggéstelensége miatt kissé megfoghatatlan, nehéz brandet építeni köré (lehetne 20-as évekbeli konzervatív Budapest100?). A szocreál esetében különböző okokból (pl. építészek kreativitását ösztönző szigorú keretek, később a klasszicizáló stílusok iránt fogékony posztmodern értékelés) a pár érintett évről elfogadható mennyiségű írás született.

A későhistorizmus másodvonalbeli példáiról főként helytörténeti kapcsolódásaik, kevésbé építészeti értékük miatt szokott szó esni; ez általában egy-egy szócikket jelent lexikonokban, elszórtabban tárgyalják őket az ország legkülönfélébb városaihoz kötődő, nem túl nagy példányszámú kiadványokban, illetve újabban blogokban[7]. Az első világháború utáni konzervatív építészet a legritkábban kerül fókuszba, sőt gyakrabban csak negatív esetekben. Ferkai András Budapest két háború közötti építészetét bemutató topográfiáiban nincs részrehajlás a stílusok között, a neo-stílusok és az art deco a modernizmussal egyenrangúan reprezentált és a bevezető tanulmányokban minden fő stílusirány fejlődését néhány bekezdéssel, több példával jellemezte. A 6B Építész Bt. kiadásában 1997-ben megjelent 20. századi budapesti építészeti kalauz (szerzők: Gerle – Ferkai - Vargha - Lőrinczi) szintén elfogulatlanul, még az el sem múlt posztmodern mozgalom példáiból is válogat. Az új évezredben készült Budapest guide-ok nagy része az érdekességekre vagy egyéb stílusokra (Kovács Dániel szecessziós, illetve art deco és modern kalauza) koncentrált. Topográfiák terén hasonló a helyzet, bár a 20-as évekből az art deco népszerűségéhez hozzájárult még több átfogó kiállítás (Iparművészeti 2012, Nemzeti Galéria 2022), kiadvány (Bolla Zoltán: A magya art deco építészet 1-2, Balatoni modernizmus és art deco, Újlipótváros építészete 1861-1945) és városi séta, épületbejárás (Hosszúlépés, járunk? tematikus sétái, Budapest100 2019). Ezzel tekinthetjük úgy, hogy a fővárosi viszonyok nagyjából rendezettek.

Bolla Zoltán a Balatoni modernizmus és art deco című könyvének előszavát azzal zárja, hogy a bemutatott épületek „ha nem is a 24., de a 23. óráikban vannak, (...) a mulandóság, a technikai és társadalmi változások nem kegyesek az építményekhez"[8]. Ezzel rámutat arra a fontos tényre, hogy a legnagyobb veszély a korszak vidéki építészetét fenyegeti, a feltérképezettség hiánya miatt a veszteségek mértékét is nehéz megállapítani. Ha készült is az értékesebb példákról megépítésük óta építészettörténeti dokumentáció, az legtöbbször elszigetelt maradt, nem tagozódott be a magyar építészettörténet átfogó képébe. Ez tűnik most a legégetőbb hiányosságnak. A vidék és a főváros építészettörténeti szempontjainak, nevezéktanának összeegyeztetése megint hatalmas energiát és összefogást igénylő munka.

Ezen a területen egy fontos projektet kell még megemlítenünk: Wettstein Domonkos „Szezonális örökség" címen cikkekben is közölt, és már kiadványban is megjelent[9], egy évtizede tartó kutatását a Balaton körüli huszadik századi építészetről. Stílusok helyett a társadalom-, politika- és gazdaságtörténeti szempontokat előtérbe helyező, regionális stratégiákat bemutató vizsgálati módszerei miatt ez a Ferkai-féle fővárosi topográfiákhoz képest egy újfajta, szintén hiánypótló áttekintés.

Ferkai András Pest építészete… című topográfiájának bevezetőjében a könnyebb megértés és további besorolás érdekében a második világháborúig kialakuló stílusok mindegyikét igyekszik visszavezetni a tárgyalt korszaka elejéig. A rendszerezés itt is elrejt az épületek szabad értelmezéséből árnyalatokat, de ezzel együtt a húszas évek végéig tartó útkeresést is egy átláthatóbb, evolutív folyamatként festi le[10].

Sokszor maguk a századközepi stílusok első világháború környéki ősei nehezen sorolhatók be tiszta kategóriákba. Ezzel semmi baj nem lenne addig, amíg összehasonlítások nélkül is helyén tudnánk kezelni a korszak épületeinek értékét. A realitás az, hogy el kell fogadnunk: a kategorizálás sosem lesz mindenhol teljesen tiszta. Ferkai András rendszerezése nagyon jó alapként szolgál a korszak építészetének kutatásához. Egy-egy konkrét épület behatóbb elemzésekor lehet, hogy egy bizonyos ponton el kell távolodni, és a kategóriába erőltetés helyett intuitív értékítéletet kell hozni.

Az intuitív értékítélet sosem életbiztosítás. Nagy hozzáértés és bátorság kell hozzá, így érthető, hogy sokan inkább megállnak előtte, és hagynak nyitott kérdéseket. Ferkai rendszerezése sem jött volna létre intuíció nélkül (a korábbi tudományos álláspontoktól való eltéréseket nem rejti véka alá).

Sürgősség

Valamennyit könnyít a konzervatív építészeti emlékek fennmaradásában az, hogy ezek főként reprezentációs szerepű lakó- és középületek, és kevesebb a példa az ipari építészetben. A műemlékvédelem számára igazán gondot okozó épületek nehezen adaptálhatók másik funkcióra; ezek főként ipari, azon belül is a nehezen megközelíthető ipari épületek. Az Iparterv tavalyi építészeti múzeumi kiállítására készített felmérés szerint az iparterves épületek 58%-a működik még eredeti funkciójának megfelelően, 10% funkciót váltott és használatban van (nem feltétlenül értékmegőrző módon), 16% használaton kívül várja sorsát, 15% bontás alatt van vagy már nem is áll, és csupán 2% értékmegőrző újrahasznosítása van folyamatban.

Mindebből leszűrhető, hogy a konzervatív építészet árnyékban maradása mégsem vált elsődleges problémává, mert a modern építészeti örökség továbbra is veszélyben van.

A magyar konzervatív építészet értékelésének helyretétele sajnos nem mondható aktuális feladatnak, és az épületállomány egészét tekintve nem is feltétlenül ez érdemli a legtöbb figyelmet. Jelen írás inkább arra próbál figyelmeztetni, hogy az ország jó, de nem kiemelkedő minőségű építészetét is minél inkább becsüljük meg, mert már ez is egyre ritkábbá válik, esetenként pedig egészen érdekessé. A hazai örökségvédelem mai állapotában a legalapvetőbb és legcélszerűbb az értékekkel való foglalkozás és a róluk szóló nyilvános párbeszéd. A jobb állapotok az információáramlás nélkül biztosan nem hozhatók vissza – ezzel a sikert garantálni nem lehet, de szerencsére sokkal nagyobb rá az esély (pl. Kartács utca 20.).

Ritoók Mihály