Elfelejtett kertek meggyógyítója - Szabadics Anita laudációja
Idén negyedik alkalommal adták át a vándordíjjá formálódott Tájműves Különdíjat, a Forster Központ történeti kertek megújításában elhivatott hívének, Szabadics Anitának. Nevéhez fűződik a hatvani Vadászati Múzeumpark, a bicskei Batthyány-kastély park, és a Thury-vár belső udvarának megújítása. Zsuppán András laudációja.
Hatvany Ferenc festményén árnyas kerti út látható, a fehér murván zöld, barna és sárga foltokkal festi meg a sűrű lombok között átbújó déli napfény, az út végében falazott téglaoszlopok között vasrácsos kerítés látszik. A képen nincs semmilyen beazonosítható elem, amolyan kései impresszionista festmény, ami nem akar tájkép lenni a szó hagyományos értelmében, nem egy különösen emlékezetes, vagy festői részletét ragadja meg a világnak, hanem egy hétköznapi zugot örökít meg, ahogyan azon a rég elmúlt nyári délutánon, a 20. század első felében Hatvany Ferenc báró saját házuk kertjét látta.
Nagyszerű család volt a hatvani Hatvany – eredetileg Deutsch – báróké, minden tagjuk kiemelkedő dolgokat alkotott. Deutsch Ignác szívós munkával megteremtette a semmiből a családi vagyont, gőzmalmot és céget alapított, és megvette a tönkrement hatvani Grassalkovich uradalmat. Egyik fia, Deutsch József megsokszorozta az örökséget, a másik, Bernát cukorgyárat alapított Hatvanban, mindketten nemesi rangot kapnak. Hatvany-Deutsch Sándor báró már az ország leggazdagabb arisztokratáinak egyike, de továbbra is elsősorban üzletember: Aranyfácán márkanévvel sűrített paradicsomot kezd gyártani hatvani konzervgyárában, esszük azóta is. A következő nemzedéket már csak a műgyűjtés és a kultúra érdekli: Lajos író és irodalomtörténész, a korszak összes nagy magyar költőjének barátja és mecénása, Ferenc – aki megfesti a hatvani park látképét – festő és műgyűjtő, budai villájában Tintoretto, El Greco és a francia impresszionisták képei lógnak a falon.
Igazi magyar Buddenbrook-család, nem csoda, hogy Thomas Mann jól érezte magát közöttük. Amikor Budapestre jött, náluk szállt meg a Várban, és szívesen kirándult velük Hatvanra, az öreg családi rezidenciára, amit együtt használtak szüleik halála után a testvérek. A harmadik testvérről még nem beszéltünk, pedig számunkra most ő a legfontosabb: Irén bárónő. Irén bárónő múlandó művészeti ágban alkotott, az ő életműve a kert volt, a hatvani kert, amit bátyja megfestett. A régimódi barokk vidéki ház, inkább nagyra nőtt kúria, mögötte 23 hektáron terült el Irén bárónő paradicsoma, ligetek és rózsalugasok, boszkék, sziklakert és tavirózsás medence, melegházak és gondosan nyírt sövényfalak közt vezető lovaglóút.
A magyar kertművészet egyik főművét alkotta meg Hatvany Irén az alföldi homokon – és természetesen nem maradt belőle semmi. A kertek múlandóbbak, mint a festmények és az irodalom. A kertek nemcsak elpusztulnak ezen a tájon, el is felejtik őket. Hatvany Irén kertjét, ahol Thomas Mann napozott a fonott kerti székben, a kastély előtti felső teraszon, elsodorta a történelem. Amikor 1944-ben a származás élet-halál kérdése lett, Lajos és Ferenc elmenekültek. Irén bárónő azonban nem ment sehova, mert a kertek a földben gyökereznek, nem lehet őket kitépni a helyükről, és idegen ég alá áttelepíteni. Auschwitzban végeztek vele, szépséges kertjét pedig a következő évtizedekben szinte nyomtalanul eltüntették.
El is felejtette mindenki, hogy valaha létezett. A kastélyból kórház lett, a kert hátsó részén aztán egy új, modern korház épült a boszkék helyére, a teraszokat salakkal borították be, kazánházat, mosodát, szennyvíz-átemelőt és kollégiumot építettek. Az alsókertbe levezető díszlépcső szobrait, faragott korlátját szétverték, a lépcsőt eltüntették.
Ki gondolta volna, hogy Hatvanban még lehet újra kert? Szabadics Anita gondolta, aki 2011-ben a Nemzeti Örökségvédelmi Központ kertészeti tervezőjeként érkezett Hatvanba, hogy a Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeum kialakításában részt vegyen. Mert a történelem újabb fordulatával a kastély sorsa évtizedes pusztulás után jobbra fordult, szépen helyreállították, kulturális funkciót találtak neki. De ettől még nem volt törvényszerű, hogy Irén bárónő kertje is feltámadjon.
Mert Magyarországon a történeti kertek a helyreállítások mostohagyerekei még ma is. A hányatott sorsú műemlékállomány legszebb fennmaradt emlékeinek lassan-lassan talán rendeződik a sorsa, de a kertekre kevesen figyelnek, és még kevesebben értenek hozzájuk. Olyan jól különösen kevesen, mint Szabadics Anita, aki különböző szervezetek keretében mindig ugyanazzal foglalkozott: tönkretett kertek meggyógyításával. Időnként – mint mostanában – egyszerre öt-hat helyszínre odafigyelve, minden erejét megfeszítve.
„Megjavítani, ami elromlott, visszahozni egy egykor létező harmóniát, kibontani akár a föld alól is, ami már elveszni látszott, ez érdekel”, írja hitvallásában. De Hatvanban nem is föld, salak és törmelék alól kellett kiszabadítani a teraszokat, töredékekből rekonstruálni lépcsőt és kőkorlátot, rajzok alapján újra kimérni a sétányok helyét. És közben csatákat vívni és kompromisszumokat kötni a beruházóval és a „turisztikai szakemberekkel”, akik egész másfajta látványosságokat képzeltek Irén bárónő egykori kertjébe, és akiket pontról pontra meg lehetett győzni róla, hogy az egykori remekművét helyre lehet és helyre kell állítani – már amennyire az adottságok, a terület csonkasága és az új beépítések megengedik.
Szabadics Anita munkáit mindig a hitelességre való következetes törekvés jellemzi. Az elrontott kerteket egy festőrestaurátor aprólékosságával tárja fel, és rekonstruálja, bebizonyítva, hogy az eredetiség fogalma egy élő, növényekből álló műalkotás esetén is értelmezhető – és tisztelete a műemléki tervezés legfontosabb, kötelező vezérelve. De tud szabadon álmodni is, kortárs művekkel megidézve elmúlt korokat, ha azok nem hagytak hátra rekonstruálható emléket. Így álmodta meg Kanizsai Dorottya rózsakertjének kortárs átiratát a siklósi vár zárt falszorosában, és így tervezett modern anyagokból, de a történeti környezethez mégis illeszkedő módon rendezvényteret a várpalotai vár udvarára.
A hatvani kertben ma nem sétálnak műgyűjtő nagypolgárok és világhírű írók. De ott vannak a hatvani polgárok, kiülnek a padokra városuk új közparkjában, ha szép az idő, tesznek egy sétát a felsőkert kanyargós ösvényein. Irén bárónő lenéz rájuk onnan fentről, és halkan köszönetet mond Szabadics Anitának.
Zsuppán András
