Ellentáborban - Vitairat az 'Építménymagasság a városszövetben' c. vitadélutánról

Az Építészfórum Bábel 2k5 címen írt beszámolójából értesültem a fenti konferencia hozzászólóinak véleményéről. Budapest városfejlesztése - ahogy én látom - jól kicsúcsosodik a következő dialektikában: amíg a fejlesztők (döntéshozók-1, beruházók-1, építészek-1) jeleket, ”szoborszerű” szimbólumokat álmodnak (többnyire a belső várostestbe), addig a városépítészet ”élvezői” és ”elszenvedői” (döntéshozók-2, beruházók-1, építészek-1 és lakosság) újabb és újabb szuburbanizációs gyűrűket létesítenek a város körül, hogy kimeneküljenek a zsúfoltság okozta frusztráltságból.1

Szoborszerű élmény helyett rendszerelmélet

Az ideák között Nagy Béla mondata akasztott meg annyira, hogy tollat ragadjak. A beszámoló szövege alapján ugyanis közismert várostervezőnk véleménye szerint ”a magasság nem függ össze városrendezési kérdésekkel”. Ezt azonnal szeretném cáfolni, és talán egyszerűen belátható az állítás képtelensége. Amennyiben a magasházat nem önmagában, steril magányában, vagy esztétikai minőségként vizsgáljuk, akkor rögvest várostervezési problémák tömegével szembesülünk.

Mit jelent egy vagy több magasház megjelenése egy már kialakult utcaszerkezetű, meghatározott lakosszámú területen? Például intenzívebb területhasználatot. Ez megnyilvánul a közterületek használatában (több autó, nagyobb gyalogosszám, magasabb parkolási igény, növekvő áruforgalom), a közművek terhelésében (növekvő keresztmetszeti igények), nagyobb szolgáltatásigény (oktatás, művelődés, munkahely, étkezés, kereskedelem, stb.). Mindezeket egy már kialakult infrastruktúra-hálózatba beékelni egyet jelent a környék városszerkezeti szövetének teljes átgombolásával - amelynek feladata természetesen nem a beruházót, hanem az önkormányzatot terheli.

A ”panelproli” visszavág

Ezen hatványozott fizikai igények csak a lelki igények csorbításával valósíthatóak meg egységnyi területen; innen az a másik városszerkezetre ható jelenség, amelynek következménye a tömeges elvándorlás. A magasház adhat technológiai csúcsminőséget, de zsúfoltságot okoz, amely miatt a környék zajosabb, büdösebb, zöldfelületben szegényebb, rekreációra alkalmatlanabb lesz, levegője művivé válik, tűzbiztonsága kétesebb. Az óriási szocializációs kényszertől egyenes az út az agresszivitási szint növekedéséig, a bezárkózó életformáig, a védekezési maszkok (közöny, durvaság, fásultság, menekülés, deviancia) kifejlődéséig. Jól megfigyelhető ez a nagy open space irodák dolgozóinál is, de a panel programja nem elsősorban a lakások rossz minősége miatt bukott meg, hanem azért, mert a kisvárosnyi ember egy vertikális házba tömörítése életre keltette a patkány effektust.2   Látni kell - amit sokan többnyire nem akarnak látni -, hogy a panel program létrehozott egy ”ellenprogramot” is, amelynek a neve zártkertesedés. A vidékről feltelepült, a városban épp hogy megkapaszkodott munkás, vidéki értelmiségi, amint panellakás volt a feneke alatt, máris azért küzdött, hogy összekuporgasson egy külterületi telekre, ”cungájnznira” valót, hogy legalább hétvégén kimenekülhessen a panel-dzsungel áldásos vívmányai közül. Ez pedig ma az egyik nagyon tipikus probléma-halmaza a magasházak városrendezési vonatkozásainak.

A zsúfoltság okozta szuburbanizációs aszimmetriák

Az elmúlt 10 év történése bizonyítja például Budapesten, hogy amíg az esztétizáló magasházkedvelők, illetőleg a telekárból a lehető legtöbbet kifacsarók szövetsége egyre magasabb házakat, nagyobb szintterület-mutatókat facsart ki a döntéshozókból, addig a népességfogyás 12%-os volt, ami óriási az országos 1,7%-os mértékhez viszonyítva. A Budapestet körülvevő agglomeráció zöldfelületi többlete és az alacsony áron megszerezhető építési telekértéke sokak számára elegendő érv volt a kiköltözéshez. Átvitt értelemben a belvárosi zöldfelület-hiány (kibővített értelemben az egészséges élettér hiánya) 10 év alatt több mint 200 ezer potenciális (és tőkeerejét tekintve többnyire jól szituált) adófizetőt szívott el a városból, akik a ”zöldbe költözés” illúziójáért áldozták fel korábbi lakhelyüket. Érdekesség, hogy ezek az emberek önmagukat döntően továbbra is budapesti lakosként definiálják, használják a város szolgáltatásait, útjait, munkahelyeit. Budapesten mindeközben tovább folyt a zöldfelületi fogyás a zöldfelületek beépítése (bár ennek mértékéről pontos adataink monitoring hiányában nincsenek - a főváros egy ilyen monitoring rendszer létrehozását mindezidáig nem tartotta égetően szükségesnek). Az agglomerációs települések keresettségi pozícióját eközben nem az szilárdította meg, hogy ott akár csak megtartani igyekeztek volna a kedvezőbb zöldfelületi ellátottságot, hanem az, hogy ilyen tekintetben sokkal nagyobb területet voltak képesek felélni és áttranszformálni azt egy financiálisan rövid távon gyümölcsöző, de fenntartásilag hosszútávon könnyen anyagi csődhelyzetet eredményező területhasználatba.

Szabályozási terv jól csak kompenzációs alappal működtethető

További várostervezési kérdés, hogy a ráépítések, szintterület-mutató emelések, beépítési százalék növekedések lokális negatívumait nem fizeti meg senki. Nincs egy alap, amelybe az igencsak jól járó befektetők kompenzálnák a környezetüknek okozott kárt. (Pl. Tel Avivban létezik ilyen.) Nincs jól működő zöldmezős ingatlanérték-kompenzációs alap, ami miatt szuburbanizációs aszimmetriák lépnek fel. Mivel ezt a kompenzációra szánható összeget extraprofit formájában elnyelik a beruházók, ezért a döntés-előkészítésnek semmiféle anyagi ráhatása nincs arra nézvést, hogy milyen városszerkezeti egységekkel (pl. decentralizált szolgáltató központok) kiegészülve épülhet be egy új városrész. Mindez pedig oda vezet, hogy a nagy centrális város tovább hízik, miközben dipólusossága tovább feszül. Meddig? Ahogyan az eszményített amerikai metropolisz magasházas downtown-jainak gettóira gondolok, belátom létezik ez az út is. De nem kerülhetők ki ezek a lépcsőfokok? Okos ember.