Elmaradt hozzászólás egy elmaradt vitához – Clark Hotel másképp
Az új épület kapcsán elhangzó visszafogott elemzések egy szempontot rendre figyelmen kívül hagynak: a fejlesztésben rejlő potenciált, a városi struktúra újraszövésének lehetőségét, ami ezúttal is kihagyott ziccer maradt. Az elhelyezkedésénél fogva kiemelt figyelmet érdemlő foghíj beépítése így elsősorban esztétikai kérdéssé vált – holott a tér problémája nagyon nem az. Zöldi Anna írása.
Az alábbi írás a MÉSZ esték Clark Hotelnek szentelt epizódja apropóján született, ahol a felkért hozzászólások többsége a történeti kontextussal, a hely örökségével foglalkozott, és csak kevesen indultak ki a tér mai, a tervezés korához, de még a háború utáni bontások állapotához képest is gyökeresen megváltozott helyzetéből, ami továbbra is látványosan megoldásért kiált. A jelenség azért érdemel szót, mert általánossá kezd válni a városi léptékű beavatkozások során, és nem elsősorban a tervező építészek hibájából. Hiába számít közhelynek, hogy Budapestnek nincs összefogott fejlesztési koncepciója, még a jól lehatárolható, kisebb körzetek esetében is hiányzik az a mozzanat, hogy egy lépést hátrálva, vagy pláne felülről, a városhasználati, topográfiai összefüggéseket egységben kezelő szemlélettel pillantson a város térképére a döntésekért felelős szakértő gárda. Így pedig olyan visszavonhatatlan struktúrákat vésünk szó szerint kőbe, amikkel megfosztjuk a várost és annak lakóit az élhetőbb környezet lehetőségétől. A megváltozott városhasználatból következő, néha alapvető változtatásokat igénylő, merész beavatkozások helyett egyfajta kozmetikázás történik, ténylegesen fogpótlás, ahol az illeszkedés válik a legfőbb kritériummá, holott maga a fogalom is meglehetősen ellentmondásos. A végső elbizonytalanodás kellemetlen feszültségét csodafegyver gyanánt jólesően oldja a történeti örökség és kontinuitás felemlegetése, ami azután szélsőséges esetben konkrét múlthamisításhoz vezet, de mindenképp lefarag a kortárs építészeti beavatkozás jobbító szándékából. Pedig az illeszkedés korántsem az öltözeten múlik, sőt, még csak nem is a jól elsajátított gesztusokon. Akkor válik valaki egy közösség megbecsült, hasznos tagjává, ha hozzátesz valami értékelhetőt, még ha mezítláb, rongyos gatyában is. Nem ártana szem előtt tartani, hogy az épületek elhelyezésével nem csak egyfajta befektetői, tulajdonosi érdek valósul meg, hanem városi tereket formálunk, sőt, hozunk létre, miközben kötöttséget teremtünk a további építkezés számára.
A Lánchíd budai hídfője esetében elég világosan látszik, hogy mi a tér problémája, idő is volt a tervezésre, a térszerkezet maga mégis érintetlen maradt, megelégedett a város azzal, hogy a telekhatárt lezárta egy esztétikailag odaillőnek gondolt, tervtanácsok sokaságán megvitatott terv szerinti fallal. Természetesen tudom, hogy e fal mögött komoly tervezői bravúrral sikerült a lehető legtöbb szobát kialakítani, virtuózan gazdag belsőépítészetet varázsolni, a városlakók, a várost használók számára azonban ez a luxus-szolgáltatásokat magában rejtő épület, amire évtizedeket kellett a városnak várnia, nem több puszta falnál, ami kirajzolja a magánterület és a köztér határát. Nekünk annyi jut belőle, hogy nézhetjük, hiába a belsőépítész ábrándos óhaja a növekvő törzsközönségről. Az ilyesmi természetesen pénztárca kérdése, egyfajta indirekt szegregáció. Ilyen szempontból valóban pusztán esztétikai kérdés a Clark Hotel létezése, csakhogy ennek nem kellene feltétlenül így lennie.
Dacára annak, hogy a telek adottságai nagyon sanyarúak voltak, és ez kezdettől világos volt mindenki számára, komolyan nem merült fel egy átfogó, strukturális beavatkozás lehetősége. Holott éppenséggel akár a tér története is szolgálhatott volna pozitív példával, ez esetben az eredeti telekosztás felelevenítése jobb eredményt hozhatott volna. A Lánchíd budai hídfőjének kialakítását eredtileg értelemszerűen a híd és az alagút tengelye határozta meg. A köztük kialakult teret két oldalról két „normális", négyszögletes telken álló épület határolta, ez volt Budapest első egységes neoreneszánsz stílusú tere. A tengelyt a tervek szerint az Alagút fölött magasodó emlékmű is hangsúlyozta volna, melynek pályázati tervei bombasztikus látványt ígértek. A néhány évvel később épült Budavári Sikló alsó állomása már kissé kibillentette a szimmetriát a még későbbi Várkert Bazár irányába. A sikló mellől indult az az út, ahol a palotához lovaskocsival fel lehetett hajtani. A bazár felé eső oldalon – ahogy a Fő utcában is - végig bérházak sorakoztak, sőt, a Lánchíd utcában még a Duna felé is állt egy tömb. A Clark tér (korábban Népszínház tér) így valóban szimmetriatengelyként működött. A háborús pusztítások és az azt követő bontások azonban alapvetően megváltoztatták ezt az egyensúlyt. A mai hotel helyén álló Ybl épület annyira megsérült, hogy le kellett bontani, így eltűnt a hídtól jobbra álló épület (volt Budai Népszínház), valamint a dunaparti teljes tömb. Ezzel a tér fizikai súlypontja a sikló előtti üres, zagyva és máig rosszul funkcionáló területre tolódott, itt áll valahol a nulla kilométerkő is, teljesen súlytalan pozícióban. Az 1949-ben kialakított körforgalom továbbra is a Lánchíd-Alagút tengelyt hangsúlyozta, középen a vörös csillaggal, ennek leáldozta után gusztusos virágkompozíciókkal. A Várbazár és az előtte vezető sétány forgalmának csillapításával azonban a körforgalom értelmét vesztette, hisz a zsúfolt Fő utcából csak két irányba halad a forgalom, jellemzően pedig csak a Lánchídra hajtanak fel az autók a dugóból az immár feleslegese körforgalmon át. A bazár mögött elterülő kertrész felújításával a palotába vezető sétány is felértékelődött, de turista legyen a talpán, aki bizonytalankodás nélkül odatalál a Lánchídról. A tér közepét feleslegesen foglalja el egy jó nagy terület, ahová gyalogos bejárás nincs, az alagút tengelyétől a bazár felé eső oldal pedig elszeparált részekre szakad, holott mostanra egyértelműen ez a tér eszmei és gyalogos centruma. A sikló előtti terület, a Palotához vezető feljárattal együtt méltóbb kiképzést érdemelne, összeköttetés hangsúlyozását a Várbazárral és a Duna felé eső kis parkkal. A Fő utca forgalma is évtizedek óta probléma, és a Lánchíd gyalogos híddá alakítása is folytonos téma volt, egész a jövőre kezdődő felújításig, ami kilőtte a nagyléptékű változtatás lehetőségét, és a forgalom csökkentése helyett még a bicikliseket is beküldi az autók közé, úgyse szeretjük őket nagyon, hadd pusztuljanak.
Látható, hogy megoldásra váró városi szintű probléma bőven akad a Clark Ádám téren, amelyeknek orvoslása a most beépített, nehéz adottságú saroktelek helyzetén is javíthatott volna. Megjegyzendő, hogy az eredeti telek a szabályozási terv szerint jelenleg is két részből áll, az egyik a most beépült negyedkör, a maradék pedig a jelölés szerint szintén nem közterületi besorolású, így nem ördögtől való annak feltételezése, hogy akár össze is vonhatták volna újra őket, ha a szükségtelen körforgalmat megszüntetik. És hogy ez miért lett volna jó? A felépült hotel legfőbb problémája a szükséges szobaszámhoz képest kedvezőtlen alapterület. Logikus lépés lett volna ezt valahogy bővíteni, így az is lehetővé vált volna, hogy ne egy lezárt luxusingatlan látványát kapja a város, hanem esetleg az utcaszinten a köztérrel kommunikáló funkciókat, ahogy ez a haladó urbanisztikai elképzelések szerint dukálna. Ehhez persze szükség lett volna a tér adottságainak és jelenlegi működésének átfogó vizsgálatára, és merész újraszabására. A Lánchíd helyzetének újraértékelésére már tényleg gondolni sem merünk…
Ehhez képest a majd tízéves huzavona során arra futotta, hogy a pályázaton megjelenő és médiavisszhangot kapott nagyívű építészeti elképzeléseket a közízléshez szelídítsék. Elhangzott a MÉSZ rendezvényén, hogy a fejlesztő eredetileg hajlott rá, hogy ikonikus épületben gondolkodjon. A számtalan pályázati megoldás között volt aranyló buborék, áttört homlokzati rács, tükörreflexes, a dunai panorámát bevetítő szobák, robbanni készülő ufó – megannyi módon próbálták a tervezők a szuperdrága telken megtérülővé varázsolni a beruházást. Ikon ide vagy oda, az értelmes helykihasználás értelemszerűen csak súlyos kompromisszumok árán sikerülhetett, már ez is jelezhette volna, hogy a problémát egy magasabb szintre emelve lenne érdemes a megoldást keresni. Ez azonban nem történt meg, a tervtanács egy ponton kimondta, hogy a cél ezen a helyen az illeszkedés, ezzel az aranylufi elszállt a semmibe, a tértervezési, városszerkezeti probléma pedig homlokzattervezési problémává vált. Jellemzően az elemzők, kritikusok, de maga a tervező is erre: a külső karakter illesztésére koncentrál, mikor a házról beszél. Ami egyébként maximálisan és színvonalasan megfelel a tervtanácsi elvárásoknak – csak hát nem ez lett volna a feladat.
Ezen a ponton Ybl és társai 1860 táján a maguk korának legmodernebb, legmenőbb stílusában hoztak létre professzionális teret – ugyanezt a Clark Ádám tér a 21. században is megérdemelte volna. Az igazsághoz tartozik, hogy a MÉSZ rendezvényén többen – Csomay Zsófia indulatosan, Smiló Dávid udvarias kérdés formájában – megemlítették a ki nem használt lehetőséget, de vita mégsem alakult ki, idő sem maradt rá. Nem esett szó a lényegről: mit kapott a város a szolid látványon kívül. Meggyesi Tanár Úr egy púpot a fejére, amikor saját bevallása szerint nekiment a csalókán átlátszó üvegfalnak. Tekintsük ezt szimbolikusnak?
Zöldi Anna
Többek között a Clark Hotel is megtalálható az Építészfórum kortárs építészeti térképén, melyet itt lehet böngészni további munkákért és cikkekért.
