Marosi Miklós 1972-ben két kollégájával nyert meg egy KÖZTI-ben lebonyolított kórháztervezési házi pályázatot. Első kórházépületeiben később ennek tanulságait alkalmazta, s a terület egyik legkiemelkedőbb hazai alkotója lett: "ugyanakkor nem maradt a műfaj foglya és a kórházépítés révén megtanulta, hogy a középülettervezés alapja a funkcióelemzés, a logisztikai rendszer tisztázása." Götz Eszter egy újabb cikkben mutatja be a tavaly októberben elhunyt Marosi Miklós jelentősebb kórházépületeit az Építészfórumon.
Szegedi Orvostudományi Egyetem, 1979–2014
1979-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetem meghívásos tervpályázatot hirdetett egy új, 410 ágyas klinikai tömb kialakítására, amelyhez egyetemi előadók, szemináriumi termek és közösségi terek is kapcsolódnak. A KÖZTI-ből Marosi Miklós, az Ipartervből pedig Rimanóczy Jenő pályaműve szoros versenyben volt, végül Marosi kapott megbízást. A szerteágazó szakmai program jelentős helyigénye ellenére az építész egy közös földszintre emelt, H alaprajzú ikertömbbe telepítette az összes funkciót, kettéválasztva a sebészeti és az ideg-elmeklinikát. Az üzemi és technológiai berendezések, tárolók, raktárak az alagsorba kerültek, a földszinten a kettős mellvéddel védett rámpa és a dongaíves előtetővel kiemelt látogatói főbejárat mögött zajlott a betegfelvétel, a hallgatói bejárat pedig a kórház mindennapi működésétől elválasztva, a két klinikai tömb közé illesztett oktatási tömbbe nyílik.
A komplexum közepét a hét szint teljes magasságában feltáruló aula foglalja el, amely felül rendkívül elegáns megoldással, az emeleti galériák kiszögellésére támaszkodó, faburkolatú keresztboltozattal zárul, a boltozatot osztott üveg bevilágítók fogják közre. Ez a természetes fénnyel átjárt, impozáns központi tér a kórház funkcionális világát középületté emeli, kihangsúlyozza a formák erejét. A téglabetétes homlokzat, az utca szintjétől kétfelé emelkedő tömör bejárati mellvéd, a különleges térhatású központi aula és a sebészeti tömb tetején kialakított terasz, melyet a gyerekosztály betegei számára játszóterületnek alakítottak ki, a szegedi klinikát a nagy méretek ellenére is humánus középületté formálja.
Az 1990-es átadás után több bővítés és átalakítás is történt Marosi tervei alapján. A sürgősségi betegellátó osztály számára 2007-ben új szárnyat emeltek, amely acél-üveg védőtetővel kapcsolódik a klinika új központi bejáratához. 2014-ben az időközben erősen leromlott mentőfelhajtó helyére újabb, üvegtetővel védett híd épült, és a betegszállító liftek aknafalaira támaszkodva Marosi egy mentőhelikopter-leszálló tornyot tervezett.Ennek tömör, vaskos téglaarchitektúrája a klinika homlokzatára rezonál, frontális nézete ugyanazt a H-betűt rajzolja ki, mint amit az épületegyüttes alaprajza. Az acélkorláttal övezett, kör alakú leszállófelület, az onnan levezető filigrán acél csigalépcső, és a kitárt karokra emlékeztető vagy enyhe lejtéssel a torony lábai közé ékelődő közlekedőszint azonban finom, határozottan antropomorf megjelenést visznek a kompozícióba.
Nyírő Gyula Kórház, 1983, 1997
1982-ben a KÖZTI-n belül meghívásos tervpályázatot hirdettek a Róbert Károly körúti kórház 220 ágyas belgyógyászati tömbje és földszintes konyhaüzemi épülete megtervezésére. Marosi a nyertes tervével számos kompromisszumot tett – elsősorban önmaga felé. Tulajdonképpen a kórházépítészetről ekkor már megszilárdult meggyőződése ellenében kellett egyetlen tömbbe szerveznie a kórház főbejáratához telepített belgyógyászat diagnosztikai- és hotelszárnyát. A tervtől függetlenül, előre kiválasztott szerkezettípus kevés szűk mozgásteret hagyott, a vizuális káoszban pedig nem adódott olyan karakterisztikus elem, amely vezérfonalat kínált volna. Ezért Marosi magát a telek középpontját tette hangsúlyossá a hosszan elnyúló, tömbszerű épülettel: főbejáratát a hosszmetszet közepén nyitotta meg a teljes magasságban felnyúló, téglarizalitba foglalt osztott üvegfelülettel, amit felül egyszerű timpanon zár le. Ezzel a szimmetriával és a klasszikus építészeti tagozat szimbolikájával jelölte ki a terület kereszttengelyét, és azt azonos hajlásszögű, üvegfedésű átjáró folyosóban vezette tovább a konyhaépület felé. Funkció szerint rendezte a tereket, a belgyógyászati tömb két felét egy vertikális közlekedést biztosító nyaktaggal kapcsolta össze. A kerámialapokkal burkolt, izgalmasan összetett tetőformákkal megoldott konyha- és raktárépület, illetve a timpanon formáját megismétlő üvegtető rendet szervez a koncepciótlan útvonalak között.
Tizenöt évvel később ugyanebben a komplexumban Marosi tervezhette az új pszichiátriai pavilont. Ez már alaprajzában, tömegképzésében, anyagaiban és homlokzati kialakításában egyaránt gondosan megformált, szabad szellemmel tervezett épület lehetett. Az üde, felszabadult gondolkodásmód minden eleméről sugárzik. A homlokzat is megmutatja a ház működési rendjét: a derékszögben megtört oldalszárnyak között előreugró, egy szinttel magasabb, összefüggő vertikális ablaksávokkal tagolt középső traktus nyitottabb, a két oldalsó tömb szintenként tagolt ablaknyílásai zártabb belvilágot sejtetnek. A rusztikus felületű, világos mészhomok tégla és a tükröződő üveg együttese lágy, mégis határozott határvonalat alkot a kint és a bent között.
A három szárny és az átló csúcsán kialakított, mellvéddel és üvegernyővel védett sarok egy kis, tagolt szabad teret zár közre, alig elválasztva a kórház területének belső útvonalaitól. A tömegformálás, a szimmetria révén mégis érzékelhető, hogy ez a félig intim pihenőhely a ház belső életéhez tartozik. A külső a tiszta formák szépségét ünnepli, a belső azonban egyszerű, praktikusan szervezett terek sora. A bejárat mögött nem tágas aula fogad – itt nem cél a reprezentáció –, hanem kisebb, de világos, aminek egyetlen dísze a tető felülvilágítójából érkező fény. A funkció mély átgondolását mutatja Marosinak az a döntése, hogy az épület külsejét tökéletes formákba, egyedi harmóniába öltöztette. Szimbolikus értelemben az itt ápolt betegek ezzel az esztétikus megjelenéssel kommunikálnak a külvilág felé.
Uzsoki utcai kórház, manuális tömb, 2002
Az Uzsoki utcai kórház új manuális tömbje abban a pillanatban született meg, amikor az 1990-es évek végén a hazai építészeti törekvésekben felmerült a kérdés: hogyan lehet autentikus építészeti eszközökkel kifejezni a közösséget, az együttműködést, a szociális hálót, egyszóval mindazt, ami egy társadalom pillanatnyi helyzetében a közös értékeket jelenti.
Marosi itt olyan utat választott, amire nem látunk példát a kor hazai kórházépítészetében: látványosan, sőt archaizálódó módon marad középület, miközben a józan funkcionalitás mellett a gyógyítás történeti-mitikus előképeit is megidézi.
A kórház szecessziós főépülete Kármán Géza Aladár és Ullmann Gyula tervei szerint 1901-ben épült fel, és 1926-tól kórházként működött, folyamatos bővítésekkel-toldásokkal. Az 1990-es évek legelejére egyre égetőbb lett a nem megfelelő épületállomány, a kapacitás szűkülése, a méltatlan körülmények és az egyes részlegek közötti átjárások megoldatlansága. Marosi Miklós átfogó rekonstrukciós tervet dolgozott ki a kórház egészére, elemezve a meglévő épületek adottságait, az energiaellátás rendszerét, az egyes részlegek kapcsolatait, végiggondolva azt a fejlődést, amely az egészségügyi berendezések terén az utóbbi időben rendkívüli ütemben felgyorsult. A távlati fejlesztési terv öt üteméből az első 2002-ben valósult meg az új manuális tömbbel, amelyben rendkívül komplex funkcióegyüttest kellett elhelyezni. Az Uzsoki utcára néző főépület mögé emelt, annak hátat fordító, háromemeletes tömböt a forgalmas Róna utca felé nyitotta meg, de a Korong utcai sarokra helyezte annak leglátványosabb tömegét, a negyedkörívet kirajzoló diagnosztikai- és műtőblokkot.
Így az épületnek nincs főnézete, inkább körüljárásra ösztönöz, minden oldalról más képet kínál. Az íves épület magasra felnyúló pilaszterei gyakorlatilag eltüntetik a homlokzatról a szinttagolás nyomait. A vertikális ablakosztás ritmusa könnyít a tömb tömörségén, de nem nyit kaput a külvilágra; az ívben forduló fal látványa azt sugallja, hogy az itt folyó munka is a mindennapok része, de zártságra, belső koncentrációra van szükség hozzá.
Az épület választékos megformálása drámai, archaikus hatású elemeket is felvillant. A Róna utcáról nézve két egyenrangú bejáratot látunk, melyek kis függőhíddal kapcsolódnak az utcaszinthez. A hidak két oldalát fejezetek nélküli, négyzetes oszlopok kísérik, a bejárat két emelet magasságba nyúló pilonjai ezek formáit és arányait ismétlik-erősítik meg. Egy erősített középkori vár biztonságérzetét hordozza ez a felvezetés, és az utalást megerősítik a két oldalsó utcában, a gépkocsibejáratokat őrző portásfülkék számára kialakított zömök, kerek, dísztelen bástyák. Monumentális a megformálás, ugyanakkor az épület teljes homlokzatán – és a belső térben is sok helyen – alkalmazott kis méretű, sárga árnyalatú tégla szerénységet és humánusságot sugall.
Marosi fontosnak tartotta, hogy az új kórházépületen ugyanazt a fagyálló minőségű keramit téglát alkalmazza, mint amit Kármán és Ullmann száz évvel korábban a főépület homlokzatainak vakolt felületei közé helyezett, és megismételte annak plasztikus variációit is, a recés és bordázott felületek, a negatív térelemek, a fényt különbözőképpen megtörő tagozatok finom játékát. Az új épületben az összes részleg egy tömbben helyezkedik el, de a két központi, nyújtott ellipszis formájú átrium köré történő térszervezés funkcionális értelemben pavilonokra osztja az egyes osztályokat. A míves üvegszerkezetekkel fedett átriumok három emeleten, fehérre vakolt, széles mellvéddel szegélyezett folyosót világítanak meg. Olyan tiszta, nagyvonalú formavilágot hoznak létre, amilyet a klasszikus modernizmus legszebb munkáiban láthatunk. A hátsó homlokzatot két acélszerkezetű, fedett üveghíd kapcsolja össze a régi főépülettel, ennek köszönhetően zárt körülmények között is átjárható a két tömb.
Medical Care Nephrológiai Centrum, Budapest, 2010
A Péterfy Sándor utcai Kórház régóta kinőtt, túlzsúfolt dialízis központja 2010-ben új, önálló, a földszint fölött négyemeletes épületet kapott. A Fresenius nevű, vesebetegek ellátó berendezéseire specializálódott német cég műszereivel és előírásai alapján gyógyítják Magyarországon az érintetteknek legalább a felét. Közel 300 000 vesebeteget lát el az intézmény, amely a Rottenbiller utca mentén, egy leromlott állapotú lakóház helyére épült. Marosi ritkán tapasztalható rugalmassággal és nyitottsággal viszonyult a folyton változó körülményekhez. Külső megjelenésében az épület tömbszerű, klasszikusan elegáns vonalvezetésű. Mélyvörös téglahomlokzata a 19. századi historizmus nyugalmát, egyszerű vonalvezetése a klasszikus modernizmust idézi meg. A Rottenbiller utca felé, a telek egykori bejáratát keretező oszlopos kapuzat tetején még az eredeti lanternákat is helyreállították, és ezen a traktuson a tömböt felül lezáró lapostetőt félnyeregtető váltja fel.
Ahogy elmozdul a tekintetünk a Rottenbiller utcai homlokzat zárt világától, kiderül, hogy az épület tömege merész csúcsban fut ki az utca sarkáig, amire még egy kimagasló torony is került. A homlokzat ritmikája finom táncként hullámzik végig a felületen. A csúcstól a bejárat felé indulva a kiegyensúlyozottnak vélt tömeg hirtelen dinamikussá válik. Az épület alaprajzát Marosi egy hegyesszögben előretörő háromszögből és az abba csúsztatott négyzetből komponálta meg.
A földszintre belépőt egy üveg előcsarnok fogadja, itt foglal helyet a recepciós pult és itt várakoznak a hozzátartozók. A reprezentatív középülethez illő fogadóteret hűvös, minimál berendezés és néhány karakteres szín jellemzi. Az emeleteket szigorú gyógyászati szempontok alakították, elsősorban a sterilitás parancsa jelölte ki a betegek, a várakozók, a nővérek és a segédeszközök útvonalát. A liftek elkülönítve szállítják az ambuláns betegeket és a mentővel szállított pácienseket, az akadálymentes közlekedés kívül-belül biztosítva van. Mégis, a high-tech berendezés és a szigorú rend ellenére, a beteg itt nem egy automatizált folyamat névtelen eleme, hanem a tradicionális anyagok, a földszínek és a tágas ablakok révén folyamatos kapcsolatban állnak a kellemes, előkertes városi környezettel.
Amint azt e példákon is láthatjuk, Marosi kórházépítészetében a humanizmus nem puszta formai elem. A térszervezés, a megformálás, az anyaghasználat révén mindenki emberi bánásmódban részesül: a betegek, az ambuláns kezelésre érkezők és az itt dolgozók ugyanúgy, mint a látogatók, vagy az utcán előtte elhaladók. Az épületek összhatása azt hangsúlyozza, hogy a kórház szükség esetén bárki számára nyitott, de a bejutástól a kijutásig védelmet, hozzáértést és a gyógyuláshoz kellő biztonságot képes nyújtani.
Götz Eszter
Szerk: Pleskovics Viola
A cikksorozat megjelenését az Építészfórumon a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
