Építész a fősodorból!

Reflexiók Peter Eisenman Barfuss auf weiss glühenden Mauern / Barefoot on White-Hot Walls c. kiállítására
 

 

Reflexiók Peter Eisenman Barfuss auf weiss glühenden Mauern / Barefoot on White-Hot Walls c. kiállítására

 

Museum für Angewandte Kunst, Bécs
2004. január 15-től 2005. május 22-ig

Peter Eisenman menthetetlenül belépett a legnagyobbak panteonjába, az építész saját bevallása szerint sem forradalmi alkat immár, alkotásai - a dekonstrukció példaadó művei - az építészet történetének megkerülhetetlen fejezetét képezik, ám ma már nem feltétlenül mutatnak utat az építészek legújabb generációi számára. A bécsi életmű-kiállítás klasszikusai között több olyan pályamű is látható, amely arra utal, hogy az elméletileg kifejezetten pallérozott dekonstruktőr veszíteni látszik kérlelhetetlen szigorúságából - 2001. szeptember 11-e, és különösen Nápoly, mintha kifogott volna rajta.

Sztárépítész

Peter Eisenman - korunk alighanem talán leghíresebb építésze - kiállítása sajtótájékoztatóján, tavaly decemberben, nemes egyszerűséggel utasította el egy újságíró kérdését, amely azt firtatta, vajon Peter Eisenman forradalmár építész-e, vagy sem? "Fősodorbéli építész vagyok, karrierem nem alternatív karrier, csupán Peter Eisenman karrierje, egy a sok közül! Nem vagyok forradalmi semmilyen értelemben sem!" Nehezen lehetne jobban sommázni a dekonstruktív építészet mai kulturális jelentőségét: már nem forradalmi tett az építészeti dekonstrukció, csupán a mainstream építészeti stílusok egyike, vagy még pontosabban a közelmúlt építészete történetének egy vezető stílusirányzata. A dekonstrukció ma már történelem, s bizony Peter Eisenman is. Ezt jelképezi a velencei Arany Oroszlán is (Leone d´oro della Biennale), melyet életműve elismerése jeléül nyújtottak át a sztárépítésznek a legutóbbi biennálén.

 

 

A terror kora

A dekonstrukció csak egy volt a posztmodern "miniizmusok" közül, ahogy erre már Hans Ibelings is felhívta a figyelmet nagy horderejű, egyszersmind igen lényegre törő Supermodernism című könyvében (a könyv kibővített változatát a NAI publikálta legutóbb: http://www.naipublishers.nl/architecture/supermodernism_e2.html). Sajtótájékoztatóján maga Eisenman szintén olyan, a posztmodern eklektika utáni kijózanodásra jellemző elképzelésekről beszélt, melyek elsősorban a szupermodern jelentésmentesség, szimbólumellenesség narratívájába illeszkednek inkább, semmint a dekonos negatívitás elméletéhez. Mint az építész-filozóf hangsúlyozta, a látványosság kora egy csapásra véget ért 2001. szeptember 11-én, amikor élő adásban láthatta a világ a nyugati félteke - de főként Amerika - ellen irányuló brutális destrukciót, amely a kétségtelenül igen csak hivalkodó kapitalista ikont, a World Trade Center két felhőkarcolóját döntötte romokba. A nagy dekonstruktőr némileg közhelyes koncepciója szerint ettől a pillanattól kezdve az építészet is a "terror korába" lépett, s azt immár az introverzió határozza meg leginkább. A MAK-beli kiállítás diagramelvű, raszteres térszervezésének is az introverzió a kulcsa, hiszen a MAK belső terét felülíró négyzetháló metszéspontjain elhelyezett kicsiny fehér kubusokban bújnak meg a teoretikus ihletettségű életmű legfontosabb mérföldkövei, a Guardiola-háztól el egészen az idén elkészülő berlini Holocaust-emlékműig. Eisenman mai világában a terror korában obligát befelé fordulás imperatívusza érthetően eredményez látszólagos (sic!) médiaellenességet is. Eisenman - mint minden magára valamit adó sztárépítész - elutasítja a sztárminősítést, s elviekben kerüli is a sztárallűröket, ám a sajtótájékoztató, s a kiállítás-megnyitó mégoly bensőséges hangulata ellenére is klasszikus turnéelemekkel gazdagon tűzdelt mulatságnak tűnt a legtöbb résztvevő számára, a média megvetésének még csak nyoma sem volt a fesztelen jópofaságok és kimért - reklámszövegírókat megszégyenítő - szentenciák atmoszférájában.

Önkéntelen szimbolizmus

Eisenman szerint - aki, úgy tűnik, sosem feledte a New York Five és Richard Meier késő modern örökségét - az építészet önmagán kívül semmit sem jelenthet, ekképp az nem referenciális művészet, mesterség, avagy tudomány. E sokat hangoztatott - s ma már számtalanszor ugyancsak trendivé silányult - "fenomenológiai" szemléletnek ugyanakkor meglehetősen ellentmond néhány recens Eisenman-terv. Ilyen például a WTC helyén felépülő Ground Zero, amely ugyan az Eisenmantól alaposan kifundált diagramelv jegyében született, ám paradox módon mégis végtelenül szimbolikus formát ölt, amennyiben a lerombolt WTC tornyainak megsokszorozásából született rácsként magasodik Manhattan fölé. Monumentális rács (!) a terror korának befelé forduló építészetében, mi ez, ha nem a mégoly megvetett referencialitás bumerángja; mi ez, ha nem önkéntelen szimbolizmus?

 

 

"Nápoly egy nő, megértened nem lehet, csak szeretned!"

A másik, kétségtelenül problematikus pályamű a nápoly-afragolai gyorsvasúti pályaudvar második díjas terve (mint ismeretes a pályázaton Zaha Hadid nyert, aki egyúttal a salernói Stazione Marritimát is felépítheti majd a közeljövőben). Napjainkban semmi sem utalhat szebben arra, hogy Nápoly mindig túljár a mindenkori gyarmatosítók eszén, mint Eisenmanék pályaműve. A kulturális kolonializmus figurái, ez esetben a globális építészeti piac sztárépítészei, éppúgy ráfázhatnak Campaniában, miként a commedia dell´arte Nápolyba tévedő utazói, akik a magát bolondnak tettető, ám korántsem flúgos Pulcinella ravasz trükkjeinek esnek áldozatul. Hans Georg Gadamer - akiről kevesen tudják, hogy szerelmese volt Nápolynak - nem egyszer emlegette, hogy "Nápoly a leginkább herméneutikus város". A sokak által istenített német bölcselő Nápollyal kapcsolatban igen pontosan fogalmazott, amennyiben arra célzott, hogy Nápolyt teljes egészében megérteni nemigen lehet - miként egyetlen igazi metropoliszt sem. A nápolyiak ezt tömören, s némileg archaikusan - ám korántsem hímsovén módon! - így foglalják össze egy mondatban: "Nápoly nő, megértened nem lehet, csak szeretned!" És valóban, a Mezzogiorno fővárosa minduntalan kitér az értelmezés elől, s rendre szubvertálja az agyonreflektált tojásfejűek bölcseletét, érkezzenek a nyugati világ bármely fertályáról is. A város ambivalens mivolta, a történeti korok sehol másutt nem tapasztalható szimultaneitása, a kegyesség és a bűn, az ájtatosság és a pogányság, a bigottság és a babona, a puritán szegénység és a giccs olyan karneváli forgatagban szülik újra és újra Nápolyt, amelyet - hogy egy dekonstruktőr közhellyel éljek - a nyugati metafizika poláris dichotómiáival semmi esetre sem lehet leírni. Eisenmanék nápolyi kudarca éppen azt mutatja meg, hogy ez a város a dekonstruktőröket is képes "dekonstruálni".

 

 

 

Leples Krisztus a pályaudvaron?

Az Eisenman Architects Giuseppe Sanmartino Cristo velato (Leples Krisztus) nevű szobrát vette kiindulási pontul a tervezési folyamat kezdetén. A nápolyi barokk legismertebb, ám egyúttal leginkább megfoghatatlan alkotásával van dolga azoknak, akik szemügyre veszik a Capella Sanseverino varázslatos, hajszállal a giccshatáron mozgó, tulajdonképpen csak Nápolyban elfogadható szobrait. Eisenman a Cristo velato lepelmotívumát találta a legalkalmasabbnak arra, hogy az afragolai pályaudvar karakterét egy látványos szobrászi gesztus segítségével megadja. Célja, mint minden pályázónak, a jövő és a múlt harmóniájának megragadása volt, ám a történeti Nápoly s a 21. századi metropolisz szoborba forrott összhangját megteremteni, alighanem reménytelen vállalkozás. Miként anno Kenzo Tange is ráfaragott a Centro Direzionale rendezési tervével, melyet azóta a helyiek csak "japán spagettinek" neveznek, úgy Eisenmanék sem vették észre, hogy Nápoly túl járt az eszükön!^* A jelentésmentesség s az építészeti fenomenológia jegyében alkotó dekonstruktőr iroda valójában egy klasszikus posztmodern poétikai eljárás alkalmazásával veszett el a referencialitás világában. Eisenmanék terve nem más, mint idézet. A Cristo velato idézete, semmi több, ráadásul olyan formában, melynek - mondjon bárki, bámit is - a betűszerinti "értelmezésen" túl vajmi kevés köze van Nápoly bizony igen kaotikus múltjához, jelenéhez és jövőjéhez. Pedig micsoda dekonstrukciók terepe lehet a nápolyi közlekedés - a legendás bordello, avagy casino -, amely mindenre hasonlít, csak tervezett rendszerre nem. Rendetlen rend avagy rendezett rendetlenség, ez az a dekonstruktőr "kreatív brief", amellyel megítélésem szerint Eisenmanéknak dolgozniuk kellett volna, s akkor bizony az afragolai pályaudvarnak több köze lett volna Nápolyhoz, ahol nem könyvekből kell a fontos dolgokat megtanulni (studiare), hanem az életből kell ellesni (imparare), miként ezt anno Walter Benjamin szemfülesen megjegyezte.

Szentpéteri Márton

A szerző Peter Eisenmannal készült interjúja a Magyar Narancsban jelenik meg a közeljövőben, s olvasható lesz az epiteszforum.hu-n is.

^*A japán spagetti elnevezés onnan ered, hogy az átlag nápolyi szerint teljesen felesleges volt japán építészt felkérni arra, hogy megtervezze a Centro Direzionalét, hiszen azt bármelyik nápolyi tervező is megtehette volna. Olyan ez, mintha spagettifőzésre kérnénk fel japán barátainkat, hangzott a csöppet xenofób párhuzam.