Építész - kongresszus 2015 - és akkor a hollandok

És akkor Emiel Lamers fiatal holland építész állt a pódiumra. Az ő szavai ragadtak meg, de nagyon, aki könyvet ír a magyar kortárs építészetről és tudósít az A 10-ben rólunk, kiállítást szervez itthon és külföldön, körbejárja az országot, meglátja bennünk és megmutatja másoknak is az európai minőséget, ami ott van épületeinkben, de észreveszi a sajátost, a helyit is, angol szót is szerkeszt rá, mert tessék odafigyelni, lehet minket szeretni. Hanusovszky Katalin írása.

Egy igaz mese erről:

Valamikor az idők kezdetén, hírét vevék messzi Hollandiában, hogy a Gonosz vasfüggönye fölgördüle és immár szabad bejárás adatik Keletközépfölde vidékére. Két hollandus összeszedvén minden bátorságát útnak indult vala emez távoli tájakra, szerencsét próbálni. Rögvest körülnézvén, ámulva láták, hogy a néhai Gonosz birodalmában is virágzék vala az kultúra, sőt még annakelőtte is csudálatos épületek emelkedének az néhai korokban, melyeket otthoni tájaikon is nagyra becsülének. El is határozák, hogy egy időre letelepedének és mesterségöket ím itt gyarapítván, élik világukat. Szerencsével mondva, így is történt aztán, mint maguk, mint országuk, mint az Magyarföldön élők nem kis dicsőségére. Ez két ember azóta is úgy tekint szívében megösmert tájainkra, mintha érkeznék haza, s viszi hírünket, hogy jó itt lenni.

A holland nagykövet úr Gajus Seltema bevezető gondolatai az idei Építészkongresszuson, a világméretű exportcikké vált - életminőséget szem előtt tartó, a békés együttélést, a holisztikus megközelítést, a helyi és globális kritikák egyeztetését, a kulturális és spirituális tartalmak szem előtt tartását preferáló - holland építészet sikeréről és követendő példájáról, érdekesen keveredtek Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó úr felvezető szavaival, aki antik példázatként Thália papjainak és papnőinek nevezve az építészeket, a múzsa csókjáról és az építészetről, mint a művészetek anyjáról szólt. Csak arra tudtunk gondolni erős meghatódásunk közben, hogy a politika művészetének valamiért se istene, se múzsája nem volt már az antik kultúrákban sem.

Minden Építészkongresszus tartogat meglepetéseket. A meghívott előadók, kiemelt helyen a holland építészek, idén a „L’architekture pour L’architekture ?!” - a városi hely, park liget minőségének pozitív vagy negatív változásáról értekeztek saját tapasztalataik, építészeti hitvallásuk, aktuális tervezési munkáik alapján.

A téma aktualitását a Városliget tervezett beépítése adja, ami mára egy szimbolikus látleletté alakult építészetünk helyzetét illetően. Meddig mehet el a politika és meddig az építészet, ki és hogyan határozza meg, hogy mi és hogyan jó az embereknek, mire költjük el a pénzt és milyen eredményekkel és ezekben az eredményekben hol a gazdasági stratégia és hol a humán értéktartomány határa. Ezek a kérdések, indulatoktól kísérve, ott vannak mindennapjainkban.

Az idei kongresszus igen jó érzékkel választott előadókat a téma megválaszolására. Hogy a válaszok miben és hogy ellenpontozták egymást, ez volt a meglepetés. Írásomban ezekkel az ellenpontokkal szeretnék foglalkozni.
A Hollandiából meghívott válaszolók egy része ismeri Magyarországot, élt is itt, mások életükben először jártak erre. Válaszaikat tehát elfogulatlanoknak, építészeti elemzéseiket pártatlanoknak kell tekintenünk. A válaszokat nagy gyakorlattal rendelkező és az építészet világviszonylatban is jelentős szereplőitől kaptuk.

Erik van Egeraat több megvalósult épülettel is jelen van Budapesten. Életművének egyik jelentős épülete a Városliget peremén helyezkedik el, mindenki ismeri az ING székházát.

 Egeraat fiatal, de a Mecanoo-ban már tervezési tapasztalatokat szerzett építészként jött Magyarországra, 92-ben első Andrássy úti munkájával, a Brüll ház (ING bank) rekonstrukciójával, átalakításával, máris hírnevet szerzett magának.

Munkái rövid ismertetése után, (MÉMOSZ, ING irodaépületek, MTK stadion, Drents múzeum Assen, Lipcse egyetem, orosz Sberbank, szemétégető mű Dániában, moszkvai múzeum) rögtön rátért a Liget problémára.

Egeraatot, az építészt Magyarországon sokan ismerik. Ismerjük épületeit, elkötelezettségét a fenntartható építészethez. Egeraat szereti Budapestet, mert megismerte és mert élt itt évekig. Ismer bennünket.

Egy építész, sőt egy nemzetközi hírnevű építész abból él, hogy épít. Ha az a feladat, akkor múzeumot. Egeraat bemutatta nekünk egyetlen körzőmozdulattal, hogy aki komolyan gondolja, az nem elvtelenül teszi ezt. Egeraat a holisztikus gondolkodás híve az építészetben, amire a nagykövet úr is utalt bevezetőjében. Előadása erről szólt.

Ha egy kormány úgy dönt, új kulturális intézményeket hoz létre, az minden bizonnyal jó a városnak, de lényeges, hogy a megvalósítást milyen körültekintően végzi. Budapest már bizonyított, hogy gondos városként, őrzi értékeit. Jó példa erre a Várbazár, ami szerencsésen ötvözi a régi pompa megtartását az új tartalommal. A „hollandiság” az egyszerűséget preferálja, ezért hollandként el volt bűvölve Budapesttől, Budapest történetiségétől, méltóságától. Itt, ha az építész építeni akar, tervezett épületének elsősorban illeszkednie kell.

Ez ma nem divatos irányzat, sok építész, aki nemzetközi hírnévre tett szert és körbeépíti a világot, nem törődik ilyesmivel, mert elsősorban saját portfólóját építi, példa erre Zaha Hadid által tervezett, szervita téri amorf szoborháza.
Túl az építészeti szempontokon, Egeraatnak meggyőződése, hogy az emberek elsősorban jól akarják magukat érezni a környezetükben és történetesen szeretik meglévő városukat, épületeiket, a fákat, a parkokat. A városokat tehát feljavítani kell, hozzátenni, nem elvenni meglévő értékeikből. Ez az építész igazi felelőssége.

A városok ugyanis eleve rendelkeznek meglévő struktúrákkal, ezeket a struktúrákat kell használni és hasznosítani. A kivetített Budapest térképen láthattuk is ezeket a struktúrákat felrajzolva, végigkövetve a város fejlődését 1200-tól napjainkig és mindezt egy ezerötszáz kilométerrel odébbról jött építész tárta elénk, aki meghívott előadóként kimerítő, hiteles, építészetileg, városszociológiailag, urbanisztikailag kultúra-azonosan pontos képet adott nekünk magyaroknak a saját fővárosunkról. Megmutatva, hogy az ikonikus megjelenésének van szerepe a városban, de ez csak a meglévő ikonikussal együtt adja azt a hitelességet, azt a helyspecifikus állandót, amit úgy hívunk Budapest, Magyarország fővárosa.

A logikus levezetését követő drámai csöndben végül elhangzott az előadása lényegének szánt logikus kérdés; vajon mindenáron egy parkot kell beépíteni ahhoz, hogy a város új hangsúlyokat kapjon? A Tate Modern Londonban, a Pompidou Center Párizsban és a moszkvai Csokoládégyár múzeummá történő átalakítása, mind a „nem” válaszok erre.

Egeraat a világ hangsúlyait építő építész személyes meggyőződése, hogy a városi zöld tiszteletet érdemlő, hatalmas érték, védelme megérdemel annyit, hogy feltegyük azt a kérdést is, lehet-e közel százezer m²-t építeni egy parkban anélkül, hogy az ne sérüljön.

Nem lehet.
Hogy miért? Mert egy város fejlesztésénél nem lehet egyetlen célrendszert követni. Különösen ott nem, ahol a történelmi Budapest határain belül megrajzolható körben, a meglévő városszövetben elhelyezhető az a százezer m². 

Miért vinnénk ugyanezt egy parkba? Mikor ott a lehetőség, hogy „galvanizáljuk” azt, amit a meglévő város ad. Az építészet eszköz, és akkor jó, ha a városi élet struktúrájának minden komponensén javítani képes. Az építészetben ez a valódi cél.

Egy Budapest világörökségi jelentőségű építészetéért elkötelezett, világhírnevet szerzett holland építész gondolatai ezek Budapestről, a Városliget parkjáról és a múzeumépítésről.

*
Bár nem kifejezetten a park építészeti hovatartozásához és a mi Liget problémánkhoz kapcsolódott Herman Hertzberger előadása, mondanivalója mégis fontos tanulságokat tartalmazott, ami ehhez a témához köthető.
A holland strukturalizmus nagy apostola, a nyolcvankét éves Herman Hertzberger egy 1970-ben készült fotóján komoly Elvis séróval tekint a strukturalizmus biztató jövője felé. A strukturalizmus az építészetben befutotta pályáját, emeritus professzorunkon ősz sörény lobog, de a világhírű építész professzor alapvetően pozitív szemlélettel, a sokat látott és megélt ember bölcsességével, ám némi iróniával néz a kortárs építészet világára, melynek aktív szereplője ma is.

Az előtte megszólaló Nuno Fontana (Mecanoo) munkáit nézve „lenyűgözőnek” találta azokat, véleménye szerint (kis ironikus mosoly): az építészet nem változik céljait tekintve, egyfelől lenyűgöz, másfelöl lenyom, leigáz, mint a Mecanoo Korán múzeuma vagy mint a Reims-i katedrális.

Hertzberger úgy véli, az építészeket nem érdekli mit kezdenek az épülettel az emberek, az építész nem foglakozik az emberekkel, megold valamit, egy valamit és odébbáll. Mint a fogorvos, aki betömi a lyukas fogat, de a foghoz tartozó ember egyáltalában nem érdekli.

A látványtervek fotoshoppolt látványemberei egyetlen pózba merevedve vannak jelen az épület dekorációjaként, pedig ők lennének a használók.
Hertzberger az építész, mindig a használónak épített, a szokásaikban, életkörülményeikben megismert használóknak, a valós embereknek.
Egy ilyen hosszú életpályán meg kell élnie egy alkotónak művei eltűnését is, ez persze nem áll messze a strukturalista gondolkodásmódtól, amely a teret flexibilisen továbbfejleszthetőnek, változónak tartja, ennek egy zérópontja lehet a bontás, egy új hely alakulásának indítása. A kortárs építészet nem az örökkévalóságnak épít, bár az örökkévalóság látszólag jelen van épített környezetünkben, ezen nem a változatlanság értendő, hanem egy állandó alakítás, változás, újjá- és átépítés, mint a spliti Diocletianus palota. Ami egy épület volt valaha és most egy város.

Mintegy a strukturalizmus példázataként: „ha a város nagy ház, a ház kis város”. Az eltűnés sajátos esete Hertzberger példatárából az utrechti Koncertgebouw hangversenypalota, a maga idejében európai szenzáció, mára beleolvadt megmaradt része egy új épületbe, amit a változó élet diktálása szerint építettek újjá. Építészeti kuriózumként és szép megoldásként, az ő egyetértő közreműködésével.



A kortárs építészetben Hertzberger szerint a cél a multifunkcionalitás, a változások követésének képessége. A strukturális épületek egyformaságának tanulsága, hogy az élet nem tűri az egyformaságot, mindenki a saját identitását akarja kifejezni, ami bizonyos értelemben felülírja a strukturális építés alapgondolatát. A generikus házak a folyamatos működést kell reprezentálják.

Példa erre szellemes megoldásként a hertzbergeri életműben az NHL egyetem fejlesztett épülete, a régi köré épített bővítés lábra állításával, amely engedi látni a régit és tartalmában is változtatható.

Hertzberger meggyőződése, hogy ami ma egyetem, de holnap valami miatt nincs szükség ilyen alapterületre, az lehet kórház vagy lakás vagy könyvtár. Ez a tény viszont felhívja figyelmet arra, hogy nem lehet gátlástalanul építeni, mert bár van a változásokban sok pozitív tendencia, de visszalépés is, nemcsak építészeti értelemben, illetve nem elsősorban építészeti értelemben. Nem az épület eltűnése szomorú, hanem a tartalom eltűnése, mint az amszterdami De Drie Hoven idősek otthonának bontásánál. A tartalmak eltűnése bármikor bekövetkezhet, gazdasági, szociológiai, politikai okokból egyaránt. Pedig a város a közösségért van, ha ezt kivonjuk belőle, marad az épület, márpedig az épület nem lehet szép tárgy vagy szobor. Az építésznek a használatra, az emberekre kell koncentrálnia; a korláton lehessen hintázni, az oszlop lábánál leülni a megemelt lábazatra és amit építünk, az valóban hasznos legyen közösség számára.

"Az elmondottak tanulságaként jegyezzük meg," - mondja Hertzberger a tanár és író, a Royal Institute of British Architects életműdíjjal kitüntetett építésze: "a fotoshop nem valóság, az internet virtuális valóságpótléka helyett legyen közösség és a közösségnek hely, ez a város."

Az építészetnek a lenyűgözés mellett és a lenyomás, leigázás helyett, ennek a közösségnek, azaz a használóknak az érdekeire kell figyelemmel lennie. Az építész ne legyen fogorvos. A lyukas fog betömése csak egy problémát old meg, elfedve annak okát vagy az egész állapotát.

*
“Architecture is not only about creating something theoretical or trying to design architectural purity, but more about the use of space and trying to be very contextual; not always in shape, but always in the way buildings will be used by its visitors.” - ez a Mecanoo jelmondata, egy világsikeré.

A Hollandiában alapított iroda létszáma több, mint 120 kreatív szakember 25 országból. A csapatot építészek, mérnökök, belsőépítészek, várostervezők, tájépítészek és építészeti szakemberek alkotják. A Mecanoo 1984-ben nyitotta meg irodáját, amikor itt mi még javában építettük a szocializmust és panelépületek adaptálása zajlott lakótelepi méretekben, 600 fős tervező nagyvállalatoknál.

A Mecanoo valamit nagyon tud, ami ma a világot mozgatja, mert Francine Houben vezetésével, létrejötte óta folyamatosan működik. A Mecanoo a világ egyik ismert, híres építészeti műhelye, mindent épít, a kápolnától a felhőkarcolóig. A cég filozófiája, működésének irányelvei, egy sikeres multicég imázsát hordozzák. Minden törekvésükben ott a siker lehetősége. Számtalan díj birtokosa, épületeik hatását nem lehet megkérdőjelezni.

Az iroda Delft egyik legrégibb, 1750-ben épült házában található, benne XIV. Lajos stílusú freskók keverednek a kortárs dizájn iroda berendezéseivel.
Nagyüzem, ahova a munkatársak többnyire biciklivel vagy board-dal érkeznek.
Nuno Fontana portugál építész a Mecanoo-tól ezt az irigylésre méltó munkahelyi filinget meg is mutatja fényképeken. Szabad, rugalmas környezet, alkotásra alkalmas légkör. (Szeretnénk mi is így dolgozni.)

A vetített képek sorban bemutaják a projekteket, melyeket Nuno Fontana jegyez tervezőként, először a delfti könyvtárat, majd a spanyol színházat (La Llotja Színház és Konferencia Központ, Lleida), peregnek képeken a tervezési fázisok, hogyan indul a tervezés, a kézi vázlatok, brainstorming, modellezés.
És elérkezünk a minket olyannyira foglalkoztató parkban építéshez. A Mecanoo egyik új megbízása egy színház komplexum Tajvanon, a Nemzeti Kaohsiung Center for the Arts, a Wei-Wu Ying-Metropolitan Parkban, ami korábban katonai terület volt. Feltehetően így maradhatott meg beépítetlen zöld felületként, a körülötte lévő sűrű beépítésű városban.

A tervezés kezdeteit bemutató képen nagy fákat látunk, hatalmas, földből kiálló gyökerekkel, néhány ember padon ülve, gyerek játszik a fák között. Semmi különös, csak süt a nap egy természetes tájban, ami láthatóan nem ápolt park, de nem is egy városon kívüli természeti táj. Ez volna a tervezési helyszín. A tervezés menete a következő:

Mecanoo munkatársak megérkezve a helyszínre, “kiszaladnak” megnézni a várost, benyomásokat szereznek az ott élő emberekről (pillanatkép, tajvaniak ülnek robogón, körülöttük városi nyüzsgés). Ez volna az “érzékeny ráhangolódás”. Ha ezzel is megvolnánk, vissza az irodába, jöhetnek a skiccek, a jól felépített kreatív szakasz, végül a képernyő.

A terv a parkból 141.000 m²-nyi területet ”hasznosít”. A terület nagy, az őt körülvevő terület, a sűrű városi szövet még nagyobb. A kivetített kép, az ember, a gyerek, a pad, a csupasz föld, a fű látványa, a fák gyökerei, a lombokon átszűrődő napfény pontosan azt jelenítik meg, ami egy városlakót egy parkba vonz.

Ehhez láthatóan nem kell attrakció, “élettel való megtöltés”, mert ez maga az élet. Minden ehhez képest történik (fog történni). A tervezett, és már épülő gigantikus ház persze fantasztikus, elképesztő látványterveken bizonyít, mi mindent hasznosít és visz be a házba ebből a természeti környezetből, mégis semmi köze ahhoz, ami egy park, a fával, a játszó gyerekkel, a padon üldögélő emberrel, aki igazi, élő, sok idő alatt megnőtt fákat lát, gyökérrel, lombbal, az élet elemi szereplőit, azok minden művi környezetet felülíró egyszerűségével.
A hatalmas épület körül beton és beton. És embersűrítmény. A tervezett ház mintegy szégyellve terjedelmét, dombszerűen próbál illeszkedni, mégis egy zárt doboz, ami 141.000 m²-nyi átriumban valósítja meg a “park” kint-jét. Mondhatjuk, ez is egy válasz.

A valós és virtuális tér összemosódik, a majdnem élhetetlenül sűrű város és az egyre fogyó természet valósága mellett. Vélhetjük ez a számítógép előtt élő ember válasza, akinek változó fogalmai egy változó világban kezdenek testet ölteni. Csak az vigasztaló gondolat, hogy lehetne ennél rosszabb a válasz, egy a Mecanoo-énál alacsonyabb minőségben.

A Mecanoo egy másik munkájában, a Korán múzeumban (Noble Korán Center Al Madinah, Saudi Arabia) sűrűsödik leginkább a metaforákban gondolkodó kreatív tértervezés kettős identitása. A múzeum első ötletelése egy korán idézet felnagyítását veszi alapul. A tervező szóhasználatával, a környezetet, ahol épül, “levázlatoltuk, az atmoszférát leszkeccseltük”. A metafora mindenhatónak látszik és madártávlatból egy új világra reflektál, a levegőben közlekedő világéra, ahonnan a Korán épületbetűi valóban lenyűgözőek.

Nuno Fontana tervekben bemutatott véleménye, az egyenlet megoldása: egy parkba lehet építeni, csak integrálni kell. A kérdés adódik: milyen parkba? Hol? Kínai katonai gyakorlótérből alakított parkba, a szaud arábiai sivatagba telepített oázisba vagy ugyanazzal a kreatív lendülettel egy európai nagyváros történelmileg alakult parkját tekinthetjük zöldmezős beruházásra alkalmas helyszínnek?

Az épületek kettős arca, a hiperérzékennyé csiszolt, lenyűgöző humán tartalom és a következményeket nem, vagy csak célorientáltan figyelembevevő gyors és brutális helyfoglalás az ember feltétlen uralkodását vizualizálja a természet fölött.

A photoshop pillanatok alatt “ültet” százéves méretű fákat bárhová.
Pedig a fáknak éppen száz év kell, hogy a valóságban megnőjenek és betöltsék hivatásukat az életet jelentő ökoszisztéma láncszemeként. És ebben nagyon hasonlatosak a kultúrához, amely megőrzi vagy kivágja őket.

A kreatív építészeti nagyüzem számára nincs lehetetlen. A Mecanoo azt hírdeti, hogy a mérnöki és humán tudományok ötvözésével minden probléma kezelhető. Igen, ez is egy lehetséges válasz a ma építészetében. Minorut és megbízóit is vélhetően a legjobb szándék vezette, mikor megépítették Pruitt-Igoe-t, az csak később vált láthatóvá, hogy fogtömés volt.

Köszönet az élményért és a lehetőségért a kongresszus szervezőinek, az Artifex kiadónak és Csanády Pálnak, ezúttal is tanultunk a világról, nem keveset.

Hanusovszky Katalin