Építészet a látvány dominanciája nélkül - Interjú Batár Attila építésszel

Batár Attila: Azt tapasztaltam, hogy egyedül a látható épületekből nem vezethető le az építészet teremtette légkör, s ezért a láthatatlan felé fordultam. Hozzá kell tennem, hogy nem építészként kezdtem, először szociológus voltam, szociográfiai kutatásokat folytattam, majd történész lettem, végül építész. A kezdésnek következményei voltak, amelyek végigkísértek életem folyamán. Mindkét egyetemet Magyarországon végeztem el, itt kezdtem el a pályafutásomat, amit Franciaországban, majd Amerikában folytattam.

A láthatatlan építészet problémái folyamatosan alakultak ki, fogalmazódtak meg bennem. Különböző élmények arra ösztönöztek, hogy megvizsgáljam, vajon vannak-e más hatások is, amelyek kialakítják az emberek véleményét az építészetről a látottakon kívül. A legfontosabbnak tartottam megtudni, hogy az embert körülvevő művi világ milyen általános benyomást kelt bennünk. Az építészet az életmód kerete. Az építésznek le kell fordítania az emberi életformát az építészet nyelvére, és megvalósítani azt sárból, téglából, kőből, vasból, betonból, mindazokból az anyagokból, ami rendelkezésünkre áll. De azt is el tudom képzelni, hogy nem kell mindezt fizikailag megvalósítania, sok esetben elég szimbólumokkal, bizonyos tárgyi jelekkel kiváltani azt a hatást, ami érzelmileg megmozgatja az embert. Ilyen értelemben gondolok a láthatatlan építészetre, mindazokra a jelenségekre, amelyek összes érzékszervünk megmozgatása révén érik el hatásukat.

BA: Előbb a második, azután az első. Az építész először meghallgatja a használó vágyait, azokét, akik az épületben fognak élni, dolgozni, és lakni. Meg kell ismerni azt az emberi életet, amelyet a lakók az épületben ki szeretnének alakítani. Ezután lehet kibogozni a megoldást. Azt már több száz éve halljuk, hogy funkciót kell tervezni, hogy aludni, dolgozni, szórakozni tudjunk. Nem akarunk megázni, nem akarjuk, hogy a szél befújjon, stb. de jöjjön be a napfény, s a friss levegő. Sok mindenre figyel az építész, miközben a különböző érzékszervekre épülő szempontok ritkán merülnek fel. Követelményeket kell követni, és funkciókat kell tervezni. Ez helyes, de közben könnyen kimaradhatnak az emberi pszichére tett hatások. Pedig az építészetről kialakuló percepciónkban az összes érzékszerveink részt vesznek.

BA: Nem merném állítani, hogy most megtaláltam minden bajnak az eredetét, s a megoldás kulcsát, de szeretnék bízni abban, hogy aki elolvassa a könyvet, az kissé fogékonyabban lesz képes az építészet jelenségeire rezonálni.

BA: Ezt azért tréfának szántam, de nem teljesen. Technikailag nagyon sok minden megoldható, kiküszöbölhetőek a szokásos épület megoldások. A házzal szembeni követelményeket kielégíthetjük villanyárammal, sugárzással, mesterséges köddel, túlnyomással, láthatatlan módon. De az embernek valami más is kell. És ez a másik, a pszichológiai igények kielégítése. A könyvben ezt azzal a példával ábrázoltam, hogy bár a házban minden helyettesíthető láthatatlan elemekkel, mégis a lakóknak szükségük van arra, hogy érezzék, lássák, valami megfogható is jelzi a házat. Ezért állítottam a láthatatlan ház hűlt helyének a közepébe egy beton oszlopot, amihez tartozónak érzi magát az ott élő. Tudja, akármilyen messzire is kerül otthonától, van egy pont a világban, ami hozzá tartozik, s amihez ő tartozik. A távolban is ehhez az oszlophoz kötődik a ház lakója. Nincs elveszve. Ezzel azt akartam jelezni, hogy a pszichés igény ugyanolyan fontos, mint a fizikai.

Kapcsolatrendszerben élünk, s az építészet is része a hálózatnak. A láthatatlan kapcsolat, a jelzés is összeköt. Ha ezt az építészet nem tudatosítja az emberben, akkor egy alapigényünkre nem kapunk választ. Ezért említem meg a könyvemben azt a példát, hogy a japánok ősei megelégedtek egy látszólagos ház létrehozásával is. Négy cöveket dugtak le a földbe, amelyeket kötéllel kötöttek össze, míg végül egy oszlopot tettek a középre, hogy a szellem azon megtelepedjen. Házat akartak teremteni a szellemnek. Úgy látták a japánok, hogy nem kell ehhez szokványos házat építeni, csak jelezni kell, hogy itt szállást lehet találni. A jelképek sok mindent helyettesíthetnek. Nem azt akarom mondani, hogy csak jelképek kellenek, mondjuk, hogy kiírom, hogy ez egy WC és akkor az egy WC lesz, de azt tudom, hogy ha látok falun egy rötyit, és két O betű van rajta, rögtön rájövök arra, hogy az nem egy sufni, hanem bizonyos szükségletek elvégzésére szolgál.

BA: Azt akarja mondani, hogy most nagy bajba kerültem, mert magam ellen beszéltem. Valóban így tűnik, de én nem azt akartam állítani, hogy ki kell vagy ki lehet iktatni a látványt az építészetből, hanem hogy a fizikai megoldások sok esetben helyettesíthetőek. Ugyanúgy felhozhattam volna példaként, hogy a harangozás, a harang hangja is jelképez valamit. Nemcsak azt, hogy volt egy csata valamikor, nemcsak azt, hogy dél van, hanem azt is, hogy ott van egy templom, és azt is meg tudom mondani, hogy milyen távolságra van, tehát van más, a hang útján közvetített információ is az épületről. Ugyanígy, ha elmegyek egy vendéglőbe, és ott fokhagymásan főznek, aminek megcsap az illata, akkor azt gondolom, hogy ez valószínűleg egy délvidéki étterem. Ezek után azért meg lehet kérdezni, hogy ez mennyire építészet, mert ha elköltözik a vendéglős, kicserélődik a tulajdonosa, akkor vele megy a szag is? Majd keletről jön az új, aki más ételeket főz, s akkor már más aromák szállnak felfelé. Azt mondhatjuk, hogy ez nem építészet, mert a használóktól függ, nem az épülettől. A szag másodlagos termék. Ez igaz. De mi az, ami örökké tart az építészetben? A ház homlokzatát rendszeresen tatarozni kell, áthelyezik a válaszfalakat, felújítják a burkolatokat. Mi marad? Az épület sohasem azonos. És mégis. Vannak olyan szagok, mint a fáé, mint az echoból következő hangok, mint a lépcsőnjárásból adódó mozgás, mint a szellőzésből adódó vibrálások, amelyek állandó velejárói az épületnek. A megfoghatatlan, a láthatatlan is beletartozik az építészet fogalomkörébe.

BA: New Yorkban zenét hallgatott valaki a Washington parkban, és én le akartam fényképezni. Először megkérdeztem, hogy megengedi-e, hogy lefényképezzem. Oda se hederített. Másodszor is odaszóltam, semmi hatás, végül megráztam kicsit a vállát, de meg se moccant. Ja, mondtam magamban, azt csinálhatok, amit akarok, ő ettől függetlenül létezik a maga zenei bűvkörében. Ez a zene ugyanúgy védi a külvilágtól, mint a falak, vagy a háztető. Nem akarom a végtelenségig folytatni, de érdekes volt a számomra ez a fiú, aki megteremtette a maga házát zenéből. A zene házában lakott.

BA: Ebből a szempontból nem élünk szerencsés korban, mert annyi benyomás éri az embert, hogy gyakran érzéketlenséggel védekezünk ellene. Mindez mégsem jelenti azt, hogy mindenki közömbösen él. Válogatva kell magunkhoz engedni a hatásokat, hogy ezekkel és ezek ellenére is élni tudjunk. Esetenként másképp. Izgalmas tapasztalatokra tettem szert New Yorkban, Párizsban és Budapesten, a világtalanokkal folytatott beszélgetések során. Mindegyikük térképzetről számolt be. Vizuális koncepciókra hivatkoztak. Ez ösztönzést adott újabb kérdések feltevésére. Mit érthetnek ez alatt? Az első naiv elképzelésem az volt, hogy a vakok ugyanúgy képzelik el a teret, mint a látással rendelkezők, csak fekete-fehérben. Azután rájöttem, hogy ez nem igaz. Ők nem abban az értelemben látnak, ahogy a látók látnak. Hangok visszaverődéséből, érintésből, levegőmozgásból, járásból szerzett tapasztalatokból építik fel a teret. De mi az, hogy látunk? Az agyba befutó benyomások összekapcsolódnak, mintha huzalok lennének elménkben, sugarak futkároznának összképet teremtve. Látvány, taktilis, kinetikai élmény együttesen. Ezt az összkép-kialakítást befolyásolhatja az építész, olyan mértékben, hogy valamiféle térkoncepció alakulhat ki az emberekben. Így a vakokban is, csak másképpen. A különös az a vakoknál, hogy nem gondolkodnak perspektívában, nincs rövidülve vagy homályosabban felfogott elem, közelebb vagy messzebb fekvő tárgy. Számukra ugyanúgy létezik a tér, s benne a tárgyak, de az egymáshoz és az emberhez való viszonyuk nem ugyanolyan, mint nekünk, akik látva élünk.

BA: Jó lenne, ha lenne erre egyenes válaszom! Legfeljebb közelíteni tudok. Természetesen az érzékeink változnak, és a virtuális is része lesz az elménkben leképzett képnek. De nemcsak vizuális képzetről van szó. Számomra azelőtt elképzelhetetlen volt az az érzékenység, amivel a világtalan föl fogja a környezetét. Hogy az érintés, a hallás, a figyelem, a koncentráció segítségével, hogyan képezi le a külvilágot. Például az is, aki zenével foglalkozik, olyan különbségeket tud tenni az egyes lejátszott hangok között, amire én képtelen vagyok. Nem kell megvakítani valakit ahhoz, hogy ilyen érzékennyé váljék, de hiszek benne, hogy fel lehet erősíteni a többi érzékszerv szerepét a látó emberben is. Ezt nem tartom lehetetlennek.

BA: Persze, hogy rengeteg területen átveszik, egyetértek. Ez nem értékelést jelent, hanem tényt. Mégis hozzátenném, hogy a virtuális mindig része volt a szemléletünknek. Ha felakasztok szobám falára egy festményt, az valós, de nem minden értelemben, mert csak a jele valaminek. Semmi alapvető különbséget nem látok aközött, hogy valaki nézi a számítógépet, és ott sokszor maga alkot, mintha festene. Mert mit jelent valójában az, hogy virtuális? Mindig képzetekkel dolgozunk, mindig csak valaminek az agyunkban keletkezett képzetéről beszélhetünk. A virtuális képeknek ugyanolyan fontos szerepük lehet akkor is, ha azok a számítógépek képernyőin válik láthatóvá. Ugyan volt olyan időszak, amikor azt képzelték, hogy a virtuális látvány mindent helyettesíteni fog. Téves volt ez a hit. Mert bár szobánkban ülve gyakran kommunikálunk a világ másik féltekén lévő partnerünkkel, mégis, amikor jelentőssé válik a tárgyalás, személyesen akarunk találkozni. Mint ahogy a mozi nem szorította ki a színházat, bár csökkentette a befolyását, a TV nem ölte meg a mozit, még ha kevesebbet járunk is moziba, s otthon benyomhatjuk a DVD-t a lejátszóba. Holnap meg jön valami más, aminek ma még a nevét sem tudjuk, ami mindent egyesít a mobiltól a TV-ig, és az elktronikus hálózatig. Minden újratermelődik, változik, ez az átalakulás egy végtelen folyamat. Az új azonban csak kiegészít, és nem iktat ki minden előzőt. A sírkövekre ma is vésővel írnak. Bár elképzelhető, hogy évek múlva már ebben az esetben is lézersugárt fognak alkalmazni, a kőfaragás azért megmarad.

BA: Ezt nem állítanám, mert mindenki másképp reagál a benyomásokra, mindenkinek mások a csápjai, amikkel beszívja az impulzusokat, s mindenki másként dolgozza fel a beérkezett percepciókat. Amikor képzeletbeli homlokzatot festenek a ház falára, először valódinak tűnhet, csak közeledve értjük meg: csalás áldozatai vagyunk. Budapesten, a Széna térnél fekvő ház sima bütüjére rá van festve egy sarkos épület. Távolabbról nézve lap helyett éket látunk. Közelebb kell menni ahhoz, hogy rájöjjünk, szemfényvesztés áldozatai vagyunk. Van, aki messzebbről is felismeri, hogy festés, van akinek a közelébe kell kerülnie ahhoz, hogy a hamisításra rájöjjön. Embere válogatja. Annyiban beszélhetünk közös élményről, amennyiben minden építészeti tettnek van hatása, s ezek közül egyesek nagyon hasonló hatást váltanak ki. Meglehetősen messziről szemlélve mindenkit becsaphat a trompe-l'oeil, érintve senkit. Az építész fel kell, hogy használjon minden számbavehető eszközt, de a hatások következményeit csak latolgathatja. Kizárólag bizonyos határok között számolhat az általa kialakított képzetekkel.