Építészet, elmélet, krízis

Moravánszky Ákos, a zürichi ETH (Eidgenössische Technische Hochschule) építészetelmélet professzora az Építészfórumnak küldött legújabb írásában aktualizálja az építészeti kritikáról mintegy harminc évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatait Manfredo Tafuri munkásságán keresztül, rávilágít az építészetelmélet és a gazdasági válság összefüggéseire, valamint ízelítőt ad az Építészetelmélet a 20. században című antológia-sorozat megjelenésre váró negyedik és ötödik kötetéből is.

Az Építészfórumnak köszönhetem, hogy szembesülhettem egy régi cikkemmel, s így korábbi álláspontommal az építészetelmélet, illetve az építészetkritika feladataival kapcsolatban. A Magyar Építőművészet első általam szerkesztett, 1983. évi 1. számában „Az építészeti kritika irányzatai napjainkban” címmel megjelent írásom felkerült az internetre, s így most a majd harminc éves cikket újra elolvashattam. A cikkben megpróbáltam áttekinteni az akkor legfontosabbnak tartott építészeti irányzatokat, s a záró mondatokban az olasz építészetteoretikus, Manfredo Tafuri „Terv és utópia” (Progetto e utopia) című, először 1973-ban megjelent művét ajánlottam itthoni kiadásra.

Tafuri a hetvenes évek kezdetétől az építészetelmélet meghatározó egyénisége volt. Azt is mondhatjuk, ő tette az építészetelméletet - ami korábban építészetesztétikát, tervezési koncepciókat, sőt tágabb értelemben az építészetről való gondolkodás minden formáját magában foglalta - gondos történeti kutatásra alapozott, az adott társadalommal szemben kritikus vizsgálódássá. A velencei IUAV (Instituto Univesitario di Architettura di Venezia), amelynek Tafuri „hangadó” professzora volt, és a Peter Eisenman által alapított New York-i IAUS (Istitute of Architecture and Urban Studies) együttműködése megalapozta az építészetelmélet újraprogramozását. Ennek hatására vezették be tantárgyként az Egyesült Államok és Európa egyetemein.

Visszatekintve ma már észrevesszük ennek a „sikertörténetnek” az árnyoldalait is. Manfredo Tafuri arra a következtetésre jutott említett írásában, hogy az építészet az adott gazdaság része, így nem létezhet megbízók nélkül, és egy „kritikus” építészet megteremtésének kísérlete az adott status quo-val szemben eleve kudarcra van ítélve. Az építész kritizálhatja ugyan társadalmát, sőt ez kötelessége is, de művei az adott társadalom anyagi bázisát képezik, és minden, ami egy rendszer működését nem szítja meg, az az adott hatalmi viszonyok továbbélését szolgálja. Az utópia lehetősége nem adott; a modern és az azzal szemben kritikus posztmodern építészet egyaránt a hatalom számára teljesen ártalmatlan „üveggyöngy-játék“ eredménye, egyik sem veszélyezteti a kiszabott határokat. Az építészetelmélet legfőbb feladata  az építészeti programokban, manifesztumokban megnyilvánuló ideológiák feltárása és kritikája.

Tafuri analízise, amely a hetvenes évek olasz baloldalának pesszimizmusát tükrözi a Vörös brigádok merényletei után, bénítóan hatott az ország építészetére. Eltűnt az a lelkes és kreatív atmoszféra, amely ma is érezhető, ha kinyitjuk a Casabella vagy a Domus hetvenes években megjelent számait, s máig nem tért vissza.

Úgy látszik tehát, hogy 1983-as cikkem következtetése felülvizsgálatra szorul. Tafuri elmélete keletkezése idejét nem élte túl. Peter Eisenman említett New York-i intézete, az IAUS 1982-ben konferenciát rendezett Architecture Criticism Ideology címmel, amelynek Tafuri tézisei álltak a középpontjában. A résztvevők többsége, így Fredric Jameson amerikai filozófus is kritizálta, hogy Tafuri az ideológia kritikáját tette az elmélet legfőbb feladatává. A társadalmi alapok helyett Jameson a posztmodern világ jelenségeit, a kulturális élet sokféleségét, fragmentáltságát és életteliségét hangsúlyozta. Amíg Tafuri azt akarta bebizonyítani, hogy az avantgárd és a modern építészet ellenzéki retorikája és utópisztikus programja ellenére kielégítette a kapitalista társadalom igényeit, Jameson azt mutatta be, hogy a posztmodern teljesen megfelel a késő kapitalizmus „kulturális logikájának”.  

Ma Tafuri és az általa képviselt építészetelmélet több új kutatás, értelmezés, doktori disszertáció és tanulmány tárgya. E vizsgálódások tükrében elmélete egy „krízis”, illetve egy krízis-tudat terméke volt. Tafuri felismerte, hogy a hetvenes évek elejére a nyugati társadalom gazdasági és szellemi szempontból egyaránt súlyos válságba került. Az ipari termelés régi modelljének megingása, az individuális fogyasztás és a szolgáltatási szektor erősödése, az adócsökkentés politikai ígérete és a jóléti társadalom határainak elérése mind e krízis szimptómái voltak. A hetvenes években az olajválság és az azt követő gazdasági válság következménye volt az építőipar leállása, a tervezőirodák bezárása, s ez közrejátszott az építészetelmélet fellendülésében. A krízis ma, negyven év után újra itt van, hullámai rendszeresen látogatják Kelet-Közép-Európát is. Az első hullám a tervgazdaság piacgazdasággá való átalakítását követte, s ennek következtében drámaian kinyílt az olló az elszegényedő rétegek és az „újgazdagok” között. Ezt a krízist a társadalom még úgy vette tudomásul, mint a Nyugat-Európához való felzárkózás szükségszerű velejáróját. A bérlőből lakástulajdonossá válás tömeges tapasztalata is segített abban, hogy komolyabb megrázkódásokra nem került sor. A második nagy krízis a volt államszocialista jóléti-kulturális intézményrendszer átalakítását követi, s ez már sokkal erősebb egzisztenciális félelmet vált ki. Amíg Nyugat-Európában létezik egy autonóm vagy félig autonóm intézményrendszer, a szponzorként fellépő alapítványok, pénzintézetek, oktatási- és kutatóintézetek hálózata, addig Kelet-Európában ez még nem épült ki.

Az ezredforduló után egy ideig úgy tűnt, mintha az új építészetelmélet által szinte megkövetelt „kritikusság” (criticality) csak béklyót jelentene egy igazán új, vizionárius építészet számára. A kritikusság bírálata az Egyesült Államokban kezdődött, megint csak Peter Eisenman fiatalabb tanítványainak - Sarah Whiting, Stan Allen, Robert Somol és mások -  körében. Kritikusság helyett projektivitás (projectivity) lett az új jelszó. Az elmélet új célja, hogy segítse az új építészeti koncepciók létrejöttét, amelyek - mint Gehry bilbaói múzeuma esetében - nyissanak meg új piacokat. Ha egy látványos, sztárépítész által tervezett épület ma egy egész várost, sőt régiót fel tud lendíteni, akkor az elméletnek nem kritizálnia kell, hanem inkább segíteni megolajozni a gazdaság gépezetét.

Ez az álláspont a tőzsde-buborékok kipukkanása, az amerikai ingatlanpiac összeomlása előtti optimizmust tükrözi. Ma már a projektivitás programja is az építészetelmélet történetéhez tartozik, és Jean Baudrillard „Építészet: Igazság vagy radikalitás?” című cikke pontosan Gehry bilbaói múzeuma kapcsán teszi fel a kérdést, hogy vajon az ilyen, akárhol elhelyezhető „műtárgyak” megjelenése városainkban az építészet végét jelenti-e, úgy, ahogy Duchamp piszoárjának kiállítása egy galériában a művészet (vagy legalábbis a galériák művészetének) a végét kellett volna, hogy jelentse. A sevillai Metropol Parasol (Jürgen Mayer H.) és hasonló „sikertörténetek” annak dokumentumai, hogy az építészet egyre inkább a virtualitás területére tolódik át, szó szerint árnyékot vetve a valóságos városokra.

Véleményem szerint az építészet mint diszciplína és mint szakma valóban izgalmas eredményei nem ezek az épület-ikonok, hanem azok a törekvések, amelyek az építész munkaterületét illetik. A látványos formák tervezése helyett a kutatást kell a középpontba helyezni, ez megfelel az egyetemek törekvéseinek is. A városiasodás feltartóztathatatlan folyamata és a falu jövője, a migrációs folyamatok és az ezekből adódó problémák, a globalizáció kihívásai olyan témák, amelyekre az építésznek is reagálnia kell. Az ökológiai szemlélet és az új szociális mozgalmak egyaránt fontos elemek a mai építészetelméletben. Lehet, hogy mégiscsak le kellene fordítani Tafurit is?

Kérdés, hogy vajon a mai krízis is együtt jár-e az építészetelmélet iránti érdeklődés fellendülésével. Jean Baudrillard előbb hivatkozott cikke lenne az egyik utolsó tanulmánya annak az antológia-sorozatnak, amelynek első három kötete Építészetelmélet a 20. században címmel a Terc kiadónál már napvilágot látott. A sorozat megjelenése azonban megakadt, mivel a kiadó nem kapott rá támogatást attól a kulturális alaptól, amely az első három kötet kiadásához hozzájárult. A negyedik kötet a természet és technika építészeti vonatkozásival foglalkozna, és az utolsó, ötödik kötet témája az építészet helye lenne. Olyan írásokat tartalmazna, amelyek megpróbálják a „hely” fogalmát tisztázni, és arra a kérdésre is választ adni, hogy hol van az építészet helye ma, amikor az a valóság, amelynek az építészet figyelme középpontjában kellene lennie, egyre inkább eltolódik egy hiper-valóság irányába. Ezt a hiper-valóságot a médiák nem pusztán közvetítik, hanem egyre inkább maguk konstruálják.  Mindennapos tapasztalatunk, hogy az építészeti magazinokban közölt épületekről már alig állapítható meg, hogy megépült házak fotói-e vagy renderingek.

Napjaink krízise az építészetelmélet számára is új, megválaszolandó kérdéseket vet fel – ezt jelzi például a holland „Superdutch” építészet parti-mámorát követő másnaposság. Jean Baudrillard említett cikkében felteszi a kérdést: vajon szükségszerű-e, hogy az építészet a virtuális realitás csapdájába essen? Válaszát megtalálnánk az antológia-sorozat utolsó, ötödik kötetében.

Moravánszky Ákos