Építészeti térképzet, a vakok építészeti „térlátása”
Hogyan érzékelik a látássérültek az építészeti teret, milyen módon szerzik róla a tapasztalataikat és milyen képek alakulnak ki bennük? Batár Attila tanulmányában ezt a témát járja körül Gombás Judit látássérült tanárral való levelezése alapján, kitérve a tér általános meghatározásának nehézségei mellett a tér és a hiány érzékelésének sajátosságaira is.
A gondolkodók a teret annyiféleképpen definiálják, ahány szemszögből közelítik meg a tér fogalmát, ezért annyi értelmezés születik, ahány axiómát választanak kiindulópontul. Köznapi szóhasználatban sokan a téren üres teret, űrt értenek. Nevezhetnénk a teret az embert körülvevő környezetnek is, amelyben bele kellene érteni a teret felfogó, a térben lévő embert is, a vizet, a földet és a levegőt is, ugyanakkor a tömegek közötti hiányt is. Ilyen módon a tér az egész fizikai világ, amelyben élünk, és az ezen túli, földön kívüli világűr is, az égitestekkel együtt. Ez a világegyetem végtelen, határtalan és mérhetetlen. Ennek lenne része az építészeti tér is. De a teret mégsem redukálhatjuk kizárólag fizikai térre, még olyan fizikai térre sem, amelyben a tömegek együtt léteznek az űrrel, amely valójában nem üres, hanem ugyancsak anyagból, mozgásból tevődik össze. Ez az anyag, a levegő vagy más anyagtalannak tűnő űr megítélése is sok változáson ment keresztül, Euklidesztől a nem-euklideszi geometriai tér teóriájáig (Bólyai-Farkas, Gauss), a tér/idő négydimenziós térelmélet kialakításáig (Einstein). Ennek a teóriának az alkalmazása az építészetre vonatkozóan a svájci S. Giedion1 nevéhez fűződik, aki szerint az optical revolution nézetrendszer eltörölte az egyszempontú perspektivikus térszemléletet és átalakította a térkoncepciót, valamint relativizálta az állandó teret.
Ez az úgynevezett kognitív tér azonban idővel szűknek bizonyult, és szükségessé vált a tér újraértelmezése. Norberg-Schultz2, norvég építészeti teoretikus különböző kategóriákat különböztetett meg és a kognitív teret kiegészítette az ember emocionális terével, ami az emberi környezetünkre történt rezonanciánk, illetve az ebből adódó motivációink, percepciónk, és régebbi tapasztalataink, tanultságunk, kultúránk eredménye. Ennek a gondolatmenetnek a következtében öt tér kategóriát állapított meg: a fizikai, az észlelt, az egzisztenciális, a kognitív, és az absztrakt tereket. Továbbmenve kifejti, hogy az emberiség története folyamán nemcsak különböző módon megközelített terekben élt, hanem azokat át is alakította. Ezt a teret nevezte el építészeti térnek. Ebben Heidegger tételére épít, aki a szavak eredetének az értelmezéséből, azok etimológiájából kiindulva állítja, hogy az ember akkor él, ha lakik, az ember lakva él.... építeni valójában azt jelenti, hogy lakni.3 Eredetileg németül az építés és lakás azonos szótőből ered: bauen. Ennek megfelelően megváltozott számukra az építészeti tér értelmezése is.
Kettejük nézeteit követve állíthatjuk, hogy az emberiség építve él, ami nem jelent mást, mint az anyagnak az egyik helyről a másikra történő átvitelét, illetve az anyag újbóli megformálását és felhasználását. Az ember nem tud a semmiből valamit létrehozni. Az új az adott természet átalakítása. Elveszi az agyagot és téglát formál belőle, esetleg kiégeti, kibányássza a mészkövet, hogy habarcsot készítsen belőle, kiássa a bauxitot, hogy alumínium ablakot gyárthasson, megolvasztja a vasércet, hogy acélvázat hozzon létre, kitermeli a fát padló, vagy tetőszerkezet számára. Mindent az adott természetből használ fel, hogy betelepítse a földet építményeivel. Az ember állandóan átalakítja a maga terét. Így alakul folytonosan az építészet tere. Az egyetlen állandó ebben a folyamatban, a folytonos átalakulás.
Az absztrakt térrel szemben az építész viszont konkrét térben dolgozik, építészeti elemekkel, hol kevésbé, hol jobban lehatárolt terekben. Az építész megépült terveivel hatást gyakorol az emberre, a látókra és a vakokra egyaránt. Minden egyes tette, mindaz, amit felépít, a legkisebb üreg, vagy kitüremkedés, nyílás, méret, arány, agyaghasználat, burkolat, szín, illetve hő-, szellő-, fényáramlás, nedvességtartalom, stb. hatással van az épület használójára vagy nézőjére. Így befolyásolja a konkrét térben lévők magatartását, cselekedetét, hangulatát. A vakok is a tér hatása által érintve élnek. A vakoknak - a látást kivéve - minden érzékszerve dolgozik, és a tér elemei hatással vannak motorikus, kinetikai tevékenységükre, fájdalomérzetükre, a legkülönbözőbb hullámmozgásokat (mágnesesség, elektromosság, hanghullámok, levegőáramlás... stb.), még az árnyékokat is beleértve (hűvösebb levegőjük révén). Minden, ami érzékszervein keresztül eléri a vak embert, formálja rezonanciáit. Az ember agyáig vezető idegrendszer csápjai felfogják mindazt, amivel az ember körüli légkör töltve van és aminek hatása alatt él.
AZ EMBER ADOTTSÁGAI
Mindezek a tényezők másként hatnak minden emberre, idegrendszerük, elméjük berendezettségétől függően. De ugyanúgy meghatározó tényező lehet tudásuk, kultúrájuk, beállítottságuk, felfogásuk, mindaz, ami már előzőleg meghatározta karakterüket és ily módon módosítja, torzítja legutoljára felfogott ismereteiket, az őket érő hatásokat. Hármas összetevő határozza meg az építészeti terekről felfogott benyomásukat: először az emberi érzékszervek, az idegrendszer milyensége, másodszor a közvetítő közeg, leegyszerűsítve a vakokat körülvevő légkör jellege, harmadszor az agy adottságai, képessége, amibe beletartozik mindaz, amit felszívott az élet előző szakaszaiban.
Mindezek következtében valamilyen módon és formában kialakul az elmében a valóságnak valamilyen lenyomata, képzete. Az építészeti térről minden esetben kizárólag annak agybeli vetületéről beszélhetünk. A létező, a valós építészeti tér csak feltételezhető, az ember a benne kialakult benyomásokból próbál meg jól-rosszul visszakövetkeztetni - hacsak megközelítőleg is -, mi okozta a hatást, milyen jellegű lehet a benyomást okozó tárgy vagy egyéb körülmény, aminek a hatására benne így vagy úgy kialakult a bevésett építészeti élmény. Ilyen alkalmakkor a környezetét felfogó ember mindig tudatában kell legyen annak, hogy ez a képzet csak torzult lehet - elkerülhetetlenül illúzió áldozatai vagyunk, és ezzel minden esetben számolnunk kell. Mégis, az így kialakuló szenzuális világ ugyanolyan fontos, mint a fizikai, amelynek a jelenléte elindította a folyamatot. A véges tér következtében a lehatároló tárgyak, esetleg növényzet nem engedi elillanni a benne keletkezett és érzékeink által felfogott hatásokat, így azok többé-kevésbé tartósan végzik feladatukat, befolyásolják a hatásuk alá került élőlényeket.
G. Berkeley elmélete szerint a valóságról csak annyit tudhatunk meg, amennyit arról percipiálunk.4 Továbbá azt írja, hogy nem lehet a valósághoz elménken kívül hozzáférni. A tér nem a látásból adódó természetes geometria alapja, hanem több érzékszerv egymást támogató munkájának bizonyos terméke. Mindezt istenhitétől átitatott gondolatai, megjegyzései közé beillesztve közli. Husserl5 fenomenológia elméletét a pszichologizmus kritikájából fejlesztette ki, amely a tudat élményeinek a vizsgálatát fogja át. Szerinte a tudat soha sincsen tárgy nélkül, ahogyan a tárgy sem értelmezhető a rá irányuló tudati aktustól függetlenül. Teóriája kidolgozásának első időszakában fejtette ki a fenomén fogalmát, amelyik a hétköznapi értelemben vett jelenség, ami nem azonos a látszat fogalmával. A fenomén maga a dolog, amelyre az intencionális élmény irányul, vagyis a tárgy értelme. Egy tárgynak nem puszta látványa, hanem maga a dolog, amin túl már nincsen más. A tudat nemcsak a tárgyat képezi le, hiszen kapcsolódhat nem létező, fiktív tárgyhoz is, amelyek valójában nem léteznek. Ezért független lehet a tárgy létezésétől, de nem független attól az értelemtől, ami az aktus tartalma. Ezzel különválasztja egymástól a valós tárgyat és a leképzést, valamint az értelmezést. Mindegyiknek van létjogosultsága a maga módján. Ebből az is levezethető, hogy a valós tárgyra csak visszakövetkeztetni, és a valós tárgy képzete alapján a valóst csak feltételezni lehet. Ezért az építészeti teret feltételezésekből kiindulva lehet kialakítani. Az illúzió ugyanúgy része ennek a térkiképzésnek, mint a tárgyi jelenségek. Ezzel megegyező a vakok térlátása is, akik hasonló módon tájékozódnak és a hatások is hasonló módon vezetik félre őket, eltorzult képet teremtve bennük.
A VAKOK TÉRKÉPZETE
Gombás Judit látássérült tanárral való levelezés alapján
Úgy vélem, jobban megérthetjük a térről kialakult képzetünket, ha megvizsgáljuk, milyen építészeti teret képzelnek el a látássérültek. Náluk a látásra épült térszemlélet nem játszhat közbe térképzetük kialakításában. Amennyiben eltekintünk a látók térképzetétől és megpróbáljuk megérteni, hogyan alakul ki a vakok térszemlélete, talán közelebb jutunk az építészeti tér megragadásához. Amennyiben elfogadjuk, hogy térszemléletünk kialakításában az összes érzékszervünk részt vesz, akkor a látásszervünk ideiglenes mellőzésével jobban eljuthatunk az építészeti térképzet kialakításának folyamatához, megértéséhez, különösen, hogy az építészeti tér leírásában általában leginkább vizuális tényezőkből indulnak ki. Vizsgálódásom során arra szeretnék koncentrálni, milyen folyamat zajlik le a vakokban, amikor megközelítik az építészeti teret.
Tapintás
A látássérültek a látvány hiányában elsősorban tapintási szerveikre és hallásukra támaszkodnak. Köztudomású, hogy a látássérültek jobban odafigyelnek a letapintottra és a hallottakra. Ezért olyan jelenségeket is észlelnek, amelyek mellett a látók elmennek. Vegyük először a tapintást. Egy vak ember az elé kerülő tárgyat vagy élőlényt két kezével megfogja, megtapintja, felületét végigsimítja. Mindezt addig folytathatja, ameddig a keze elér. Amennyiben a tárgy túl nagy, akkor ezek a méretek limitálják megismerési lehetőségeiket. Egy épület homlokzatának a falát mondjuk két méter magasságig bezárólag letapogathatja, eddig a pontig lehetnek ismeretei, tovább ezen a módon nem. Amennyiben egy, a háznál kisebb tárgyat sem tudnak átölelni, akkor ez is limitálja ismereteit a mérete révén. De egy nagyobb léptékű tárgy megfogásakor, amikor a méretek megnehezítik a tapintási módszerrel való ismeretszerzést, akkor arrébb lép, hátulról közelíti meg a tárgyat, és lépésről lépésre, azaz a tárgy nagyságától függően, részletekről részletekre menően, sorban, egymásután szerzi be az ismereteket. Tehát egyszerre csak egy-egy részletet fedezhet fel és tovább kell mennie. Mi történik ilyenkor? Képzetét a tárgyról az előzőleg letapintott részek felidézésével, vagyis emlékekből kell összeállítania. Nem beszélve a hatalmasabb tárgyak esetében felmerülő nehézségekről, mert nem tapogathatja a nálánál magasabb szobrot órákon át, amíg az tartós emlékévé válhat, és az is csak egy időre. Ezért nem könnyű bármiről is globális benyomást kialakítania. Az emberi agy feledékeny és válogatós, valamire jobban emlékszik, mint másra, a szelektív memória ebben az esetben is működik. Szintézist hoz létre a fejében, de a részletek folyamatos beszerzése miatt eleve számolnia kell hiányokkal, ferdítésekkel. Az információk egyrészt hiányosak, mert minden erőlködése ellenére sem meghatározott folyamatban jutnak el az ismeretek az agyához, miközben egyes részek kimaradnak, mások pedig elfelejtődnek, elhalványulnak. Mégis ezekből az emlékképekből áll össze az egészről alkotott képzete. Olyan, amilyen. Matatek Judit szerint rengeteg gyakorlással, heteken, hónapokon át tapogatva le ugyanazt a szekrényt, elképzelhető, hogy „megjelenik“ az egész szekrény, teljes szecessziós díszeivel együtt „képszerűen“.6
Ezek az emlékek tapintási emlékek és így is maradnak fenn, tapintás útján kialakított, letapintott képzetként. Az agyban minden úgy rögződik, amilyen módon az ismereteket beszereztük. A tapintás útján szerzett érzékelések tapintási emlékekként maradnak fent, vagy idézhetők fel emléktárunkból. A tapintási emlékekből összetett lesz a képzet, de nem alakul ki vizuális kép. Egy vázán bármilyen sok esetben is futott végig a vak ember keze, ennek eredményeként nem jelenik meg a látássérült számára egy váza képe, hanem csak az, amit az ujjai, tenyere őrzött meg és közvetített agyához. A képzet tapintási emlék marad, ezt felidézheti. Emlékezni fog a felület milyenségére, simaságára vagy göröngyösségére, puhaságára vagy keménységére, esetleges hajlékonyságára, formájának hajlataira, kidudorodásokra, vagy mélyedésekre, méreteire, bizonyos arányokra, hőmérsékletére, de kép nem lesz belőle. A színekre például nem emlékezhet vissza. De a többi benyomás viszont jobban bevésődik agyába, mint a látónál, aki a felületet inkább felbecsüli és a formáját vizsgálja. Ha nem járja körül, és nem nézi meg felülről sem, akkor azokat a jelenségeket csak elképzelheti. Mindegyik szervünknek megvan a maga, egymást kiegészítő funkciója, sok esetben nemcsak kiegészítésről van szó, hanem ellenőrzésről. A látottat ki kell utólag tapintani, hogy megtudjuk, valóságos ablakról van-e szó, vagy csak falra festettről, mint a tromp l’oeil (szemet becsapó festészet) esetében. Látók esetében is azt, hogy mennyiben vagyunk illúziók áldozatai vagy sem, csak a kezünk, ujjaink által végrehajtott tapintás tudja ellenőrizni.
G. J. szerint a látássérültek számára a tapintás az, ami a látók esetében a vizuális élmény. „A tapintások után megmarad az anyag és a forma érzete egyaránt.“ Sok információ jut el hozzá, amiből barátját megérintve nemcsak azt tudja megmondani, hogy milyen tapintású pulcsi volt rajta, hanem mást is, például: „ahogy belekaroltam valakibe, tudom, hogy kövér-e vagy sovány, hiszen az ember akaratlanul is érzi, hogy a kézfeje hurkákat érint-e vagy sem.“ Mégis mindezek az információk, „részletek sokszor nem állnak össze egésszé. A tapintási emlékek ugyanúgy megmaradnak bútor, állat, növény, stb. esetében, de azért e részletek részlet-élményekként rögződnek. Pl. ha egy fatörzsét, és annak lehullott leveleit megfogom, attól még nem áll össze a fejemben az egész fa. Mint ahogy az épületek kapcsán említettem, csak annyi áll össze, amit letapintok. A fejem feletti rész pl. örök rejtély marad a számomra.“
G. J. kijelenti, hogy gyakran használja azt a kifejezést, „azt hiszem, nekem jó a térlátásom. Ezen lehet, hogy elsőre meglepődik. De a vakok között, egymással beszélgetve, szoktuk pl. azt mondani, hogy »vizuális típus vagyok«. Ez teljesen igaz lehet az olvasásra, tanulásra. Sokan - így én is - sokkal hatékonyabban tudunk tanulni Braille-anyagokból, amit magunk tapintunk, mint kazettáról, amit csak hallunk. A kifejezés csak abból adódik, hogy nem létezik a tapintásra alkalmazható megfelelő szó. Viszont egy vak térlátása is lehet jó. Számomra ez azt jelenti, hogy a tapintott képet mi is képesek vagyunk térben elforgatni. Sőt számomra ez talán fontosabb, mint egy látó számára. Hiszen ha például én egy szoba eldugott zugából akarok kimenni a fürdőbe, kifelé is tudnom kell, hogy mondjuk a fotelt merről kerüljem ki. Ugyanúgy, amikor visszajövök a fürdőből, meg kell fordítanom a dolgokat a fejemben, hogy visszataláljak. Talán egy látónál ez kevéssé fontos, hiszen megvan a vizuális inger, ami segíti. Egy vaknak akár a túlélést is jelentheti, hogy emlékszik-e a dolgok térbeli helyére és az adott irányból jó helyre teszi-e a tárgyat a térben.“
A bőr felületén elhelyezkedő idegek
Már fentebb szó esett arról, hogy kétséges, az érzékszerveink valóban csak az arra hivatott feladatuknak tudnak megfelelni. Tudunk olyan jelenségekről, hogy az emberi hát bőrén is vannak, vagy továbbfejleszthetőek olyan érzékszervek, amiről alig tudunk, vagy korábban semmit sem tudtunk. Kikísérleteztek olyan megoldásokat, hogy embereket meztelen felsőtesttel, háttal fordulva ülnek a TV elé úgy, hogy a hátukkal „néznek“ a képernyő irányába. A hátukon lévő idegek ilyen módon felfogtak némi képet, inkább foltokat, vagy más esetekben képesek voltak velük hangokat, zenét hallgattatni. Tudjuk azt is, hogy a retinán a valósággal ellentétben, fordítva jelennek meg a tárgyak, az élőlények, vagy a természet elemei, de az agyunk megfordítja ezeket és helyükre rakva mi már pontosan úgy látjuk őket, ahogy azok a „valóságban“ állnak. Az agy megváltoztatja a látott képeket. Napjainkban egyre több ismeretünk van az agy idegvégződéseiről, az agy plasztikus képességéről, és eszerint a hiányzó, vagy roncsolt agysejteket helyettesítik más meglévő, az agyban elhelyezkedő szomszédos területekről. Például az elveszett rövid emlékű memóriák helyébe a hosszú időre rögzítő sejtek zónájából kölcsönkérünk, és ezekkel a kölcsönvett sejtekkel pótolhatjuk az elsorvadtak hiányát. Lehetséges, hogy olyan, napjainkig fel nem ismert érzékszerveink is vannak, amelyek az agy eddig kihasználatlan idegvégződéseihez hasonló érzékszervekké válhatnak az idők folyamán. Gondoljunk a denevérekre. Közismert, hogy nem látnak, de felfogják az ultrahangokat, amelyeket az ember normális körülmények között nem észlel. A denevér pedig éppen e sajátos érzékszervei segítségével képes tájékozódni.
A hangok jelentősége
Ami jellemző a tapintásra, az ugyanúgy áll a többi érzékszervre is. A vakok számára a tapintás mellett különösen fontos a hangokból következő tájékozódás. G. J.: „ami önnek a szem, az nekem a hang. A hanglejtésre a látók biztosan kevéssé figyelnek, mint mi. Nekünk a mosolyt a hang közvetíti, nem az arc.“ Ezért érdemes elgondolkodni, hogyan alakultak, fejlődtek ki az állatok érzékelő idegei a körülmények kényszere alatt. A vakond nem, vagy alig lát, de testének egész felülete hangfelvevő felületté vált az idők folyamán. A hang a látást helyettesítő szerv lett.
A látássérültek hangok alapján is tájékozódnak, sokkal inkább, mint a látók. Például a hang visszaverődéséből. Pontosabban mondva, az idő múlásából, hogy mennyi ideig tart a vakok által kibocsátott hang visszaverődése a hangot visszaverő akadályról, a falról, vagy egyéb tárgyról. Ezért tájékozódás céljából hangot bocsátanak ki a látássérültek. Így a fehér botot használva a járdához ütögetik menet közben a botjukat, mert a visszhangból is megtudják, milyen messze vannak az akadályt okozó tárgyak. Minden hasznos, aminek a hang nekiütközhet és visszaverődhet. Ezért egyes vakok csettintenek, vagy más módon adnak ki hangot magukból járkálás közben. Mindez csak kisebb vagy közepes méretű helyiségben oldható meg, mert nyílt területen, ahol nincs, ami visszaverje a hangot, ott a távolságot hanggal, illetve a hang visszaverődésének idejével nem lehet mérni. Mme Hoelle Corvest7, a párizsi Ipari Múzeum látássérült kurátora az üres teremben 10%-os hibaszázalékkal meg tudta állapítani a szoba méretét.
De nem hasonló a percepció a látók esetében is? Amikor azt gondoljuk, hogy egy képet látunk, akkor azt hisszük, hogy egyszerre, egy pillanat alatt fogjuk fel a műtárgyat. Pedig a szemünk cikázva, részletről részletre vándorolva rakja össze az egészről alkotott képet. Azonkívül szemünk csak egy kis méretű szögön belül fogja fel az előttünk lévő tárgyat, és nem egyszerre az egészet. Mind a két esetben folyamatról van szó, ami csak olyan formában jöhet létre, hogy az utoljára észlelt képhez hozzáadjuk a már előbb látott, de már emlékké vált, agyunkba bevésett képet. Ilyenkor is emlékképek szintéziséről van szó. Ezen túl a két szemünk két különböző szempontból regisztráló szerv, amelyek egymástól különböző képeket alkotnak és ezek is összeadódva járulnak hozzá az egységes képzet kialakításához. A mozaik-szerűség mind a két esetben fennáll, kizárólag az agyunk alkotja meg az egységes képzetet - akkor is, ha tapintási, hallási és akkor is, ha látási élményeinket, emlékképeinket rakjuk össze. Mindkét esetben a képzet kialakítása időben történik. A folyamatra magára nem emlékszünk, csak a kialakult végképzetre, amelyik folytonosan alakul. A felfogási folyamat egymásutánjára sem emlékezünk, az agyunk saját fontossági szempontjai szerint hagyja, hogy egyes képek domináljanak és meghatározzák a képzet jellegét. De a két szemünk révén létrejött perspektivikus látásmód is illúzión alapul, hiszen hány két-szempontúság jöhet létre attól függően, hogy milyen távol esik egymástól a két szem, vagy ha mozgás közben mindig más helyről szemléljük a tárgyat. Érdemes megjegyezni, hogy ha tükörben nézzük a tárgyakat, a perspektivikus látásmód szinte lehetetlenné válik, és ezzel a háromdimenziós kép is.
Szelektálási képesség
G. J. szerint minden azon múlik, hogy a látássérült rendelkezik-e elég „információ szelektálási és logikai gondolkodási képességgel.“ Az első kijelentés arra vonatkozik, hogy a különböző információk közül mindig választani kell és a fontosabbra kell a hangsúlyt tenni, másrészt tudni kell a felfogás limitáltságát, hiszen egy bizonyos határon túl nem tudunk észlelni. Amint fentebb már említettük, a szabad tér mérete is meghatározó. Amennyiben túl nagy a tér, nem érvényesül a hang visszaverődése, mert nincsenek tárgyak, amelyek a hangokat visszadobnák. Ilyenkor le kell mondanunk a tér méreteinek a megítéléséről. Mindez összefügg a logikai következtetésekkel, amelyekkel a szelekciót végrehajtjuk. „Sok esetben, miután nincsen mindenről információm, például a számomra nagy, átfoghatatlan tárgy hátsó feléről, vagy az épület tetejéről, ezeket korábbi tapasztalataim szerint ki kell egészítenem. Ezért fontos, hogy a látóktól kapott észrevételeket is megjegyezzük. Például tudom, hogy Pesten a busz kék színű. Ez másoktól kapott információ. De már a saját tapasztalatomból emlékszem arra, hogy a csuklós buszon elölről a harmadik ajtó előtt van a csukló. Amennyiben egy nagy ház kocka alakú, lapos tetőt gondolok a tetejére, ha kisebb, nyereg vagy sátor tetőt. Egyáltalán nem biztos, hogy ez a feltételezés megegyezik a valósággal, de automatikusan ráteszem lelki szemeimmel a tetőt. Ha egy női szobrot letapogatok, felfogom az alakját, megfogom a ruháját, szépnek tűnik a nő, arányos idomokkal. Amennyiben letört a szobor feje, akkor az agyam önkéntelenül is egy szép fejet képzel a nyakára. Ha letört az orra, de nem tudom elérni, és amennyiben nem mondják meg nekem, nem tudom, hogy hiányos a feje, az orrot mégis odaképzelem a fejére és nem orr nélkül raktározom el a fejemben. Az agyam korábbi információk alapján egészíti ki a taktilis élményt. Egy látássérültnek meg kell tanulnia, hogy az információéhségét milyen mértékig lehet és szabad kielégítenie. Nem tudom a ház színét, gőzöm sincs, hány kéménye van... de ez nem olyan információ, ami fontos volna a számomra“.
A szagok
„A szagok számomra félrevezetőek - írja Gombás Judit -, mert azok különböző érzeteket keltenek az agyban, amiből kialakulnak a benyomások. Ha valamit megfogok, az kész tény.“ A kellemes illatból önkéntelenül kedves utcát vagy szép házat képzel el, vagy pont megfordítva, a bűzös illat lerontja az esetleg szép épület képét. A jó szagú ételhez finom környezetet társít, pedig nem biztos, hogy ez a kép a valóságnak megfelel. Egy rossz szagú növényhez nem képzel el szép vázát, és ez félrevezető lehet. A túl sok információ egymás ellen is dolgozhat. Azért is nem szükségszerűen alakul ki a teljes kép, mert az információk hiányosan futnak be, így egyes részek kimaradhatnak. A képzet nem teljes.
Illúziók
El kell fogadnunk, hogy sok illuzórikus képzettel dolgozunk, de ez ugyanúgy vonatkozik a látókra is, mint a vakokra. „Számtalan érzékszervünk továbbítja az üzeneteket, és mindegyik esetében számolnunk kell a torzulásokkal. Ha ez így van az egyes érzékszervek esetében, mennyivel inkább áll ez az összességükre. Amennyiben tudjuk, hogy sok hamis, torzult információ fordul elő, akkor az a legjobb, ha számolunk vele. Ezek a percepciók, amelyek a különböző érzékszerveinken jutnak el hozzánk, erősíthetik egymást, de egymás ellen dolgozva le is ronthatják egymás hatását, vagy ki is küszöbölhetik azokat.“ Az épületeken megjelenő árnyékok hozzáadhatnak valamit az épület falának differenciáltságához, gazdagíthatják azokat, hiszen a valós mellett megjelenik a vetett árnyék, amelyik valóságos elemként jelentkezhet a látók számára, de lehet olyan erős, hogy az egész homlokzat eltűnik a sötétben. Mindez a vakok esetében nem játszhat szerepet. Talán csak annyiban, hogy az árnyékos helyen hűvösebb a levegő. De mihez képest? Ez az információ is félrevezethet. Ugyanez történhet a hangokkal, a hotelek szobáiban a fehér hanggal (mesterséges, általános zaj), vagy a víz csobogásával, amelyek kiküszöbölik az utca zörejét, míg a konyhából kitóduló olajszagot még elviselhetetlenebbé teheti az erőteljes virágillat, mert együttesen még nehezebbé teszik a levegőt. Nem vagyunk képesek disztingválni a különböző forrású információk között. Az összkép analizálva, felbontva is megtéveszthet.
Az építész tudatában kell legyen annak, hogy mivel milyen hatást érhet el a vakok esetében. A látványból következő hatásokat helyettesíteni kell más érzékszervekre gyakorolt hatásokkal. Elsősorban tudnia kell, hogy milyen hatást akar elérni. Intim teret akar-e létrehozni, vagy impozáns, lenyűgöző teret. A hideg padló - még ha márványból készül is - hűvös hatást ér el, s a vakok is felfogják talpukkal a simaság, csúszósság hatását, valamint a hang visszaverődése is - kemény hangokat teremtve - figyelmeztet, milyen felületen járkál a látássérült, mert kong a terem. Belső térben a szökőkút vize hűsíthet, nyugalmas atmoszférát alakíthat ki, de ha vízesésként jelenik meg, túl sok zajt csinál és zavaró légteret teremt látó, vak ember számára egyaránt. Nem mindegy, milyen mértékben és kombinációban adagoljuk az elemeket, az összetevőket. Az építész ezekkel játszva befolyásolja a belső és a külső térben lévők hangulatát, közérzetét. Az építész nem épületet, hanem miliőt tervez, épületével meghatározhatja, bizonyos keretek között, a terembe lépő vakok hangulatát.
A hiány
Az építkezés során az ember tárgyakat, építészeti tömegeket alakít át. Mindezzel nem népesíti be a Föld teljes felszínét, de a tárgyakkal, a tárgyak között kimaradt helyeket is teremt. Ezt nevezi a tárgyak közötti távolságnak, hiánynak. De ez a hiány nem ürességet jelent. Ez a kimaradó szabad tér sem üres, kitöltődik valamivel, a tömegnél ritkább anyaggal, mint például szellővel, vibrálással, rezgésekkel, hőáramlással, benzingőzzel, párával, vízzel, stb. De átjárja a nedvesség, a párát tartalmazó levegő is. Áthatol rajta a szag is, valami kell, hogy közvetítse az illatokat is. És a hang? A hanghullámaival is tele van a „hiány“. A hullámok sokfélék, mint elektromágneses, röntgen-, rádió-, fény-, ultraibolya, infravörös, hang-, víz, gravitációs stb. hullámok, sugárzások. Mindezek a hullámok valamilyen közegen keresztül jutnak át, a különben üresnek tartott téren, amelyen végül az élőlény is áthatolhat. Ez nem vákuum, csak kevéssé sűrű, ritkás tér. Ez a hiány (a tömegek hiánya), nem állandó, egyik helyről a másikra vándorol (bontanak-építenek, a fák megnőnek, másokat kivágnak). A tér fogalmába beletartozik a hiány is a fentebb leírt módon, ugyanolyan része a térnek, mint a tömeg. Csak viszonylag sűrűbb és ritkásabb anyagú terekről beszélhetünk, ami betölti a feltételezett végtelen teret. A kettő együttesen van jelen a térben. Más felfogás szerint, a gyakorlati életben az áthatolható, a mozgást lehetővé tevő tereket értik e fogalom alatt. E két értelmezés megtévesztő. Máskor a téren lehatárolt, tárgyakkal, építészeti elemekkel stb. lezárt részeket, konkrét teret értenek. Vagyis a tömegeken kívül maradt szabad területet sorolják be ebbe a kategóriába. Ezt a fajta teret, amely konvergál a végtelen tér felé, inkább az absztrakt tér fogalomkörébe utalják. Ennek a végtelen térnek a része a konkrét, körülhatárolt tér is, de a konkrét terek összessége nem teszi ki a végtelen teret, a végtelen tér nem áll össze a részekből. A végtelen tér meghatározhatatlan, csak feltevésen alakul, míg a konkrét tér nagyon is meghatározott. Ezt formálja az építész.
Tehát egyesek szerint a tér a tömeg és az üresség együttese, míg mások a téren csak az ürességet értik. Félrevezetőek ezek a fogalmazások. Ezért minden esetben fontos, hogy pontosan meghatározzuk, hogy egyes konkrét esetben milyen értelemben használják a tér fogalmát. A filozófusok, fizikusok majd 2500 éve vitatkoznak azon, hogy van-e üresség, vagy ez egy absztrakció, vagy létezik valami az anyag a részecskék között. Sokféle vélemény létezik. Minden ürességet csak mint relatív űrt lehet elképzelni, mint a legalacsonyabb energia terét, vagy ahol a távolságok a részecskék között a legkisebb. De az miből áll? Vitatják. De a tér minden részét mindenképpen kitölti valami, ha más nem, mozgás. Ebből a szempontból mennyiségi különbség van, olyannyira, hogy bizonyos sűrűségű teret tömegnek nevezünk, másokat űrnek.
A hiány mindig viszonylagos, valaminek a hiánya mindig valamihez képest üres. Az építészetben az építészeti elemekhez, tömegekhez képest beszélhetünk hiányról. A csend a zenében mindig csak valamilyen hang hiányát jelentheti. Ebben az értelemben, az építészet esetében a tér egy részét épületelemekkel töltik be. De ez nem jelenti azt, hogy a köztük lévő hely nincs kitöltve valami mással, sokszor láthatatlan anyagokkal, vibrálással, amelyet gyakran nem érzékelünk, más esetekben kézzelfoghatóan. A hiány ezekben az esetekben kizárólag az építmények hiányát jelenti.
De mi nem a fizikai teret elemezzük, hanem az építészetit. Pontosabban mondva azt a teret, amilyennek az agyunk láttatja, elképzelteti velünk a teret, vagyis az építészeti elemekből kialakított miliőt, legyen az illuzórikus, vagy kitapintható. Ilyen szempontból elemezve a látó és a látássérült felfogásában nem annyira jelentős különbséget figyelhetünk meg. A vak ember teste is megérzi a nehézséget, amivel szembekerül, ha ködös, párás levegőn, vagy akár vízen kell áthatolnia, vagy nekiütközik egy tömegnek. Ráadásul az elektromos hullám őt is megütheti, sőt leterítheti. A nehéz olajszag, a bűzös levegő őt is visszariaszthatja az áthatolástól.
A látó szemével észreveszi, hogy olyan helyre került, ahol a tárgyak között hiány van és amelyen át tud hatolni, sőt két szemével - a perspektivikus látásmódnak köszönhetően - felbecsülheti annak méreteit. A látássérültnek más eszközökkel kell élnie, hogy a tárgyak közötti távolságokat felbecsülhesse. A tárgyakról visszaverődő hangokból, zajokból, vagy amennyiben ez nem adna elég információt, akkor kezével, vagy annak meghosszabbításaként alkalmazott botjával tapogatja le az ürességet lehatároló tárgyak közötti távolságokat. De bejárva a teret, lépéseivel is ellenőrizheti feltevéseit. A különböző módszerek eredményeinek összevetése útján közös nevezőre hozhatja információit. „A vakoknak szükségük van támpontra, viszonyítási pontra, amihez képest helyezi el a tárgyakat, amihez képest meghatározhatja a helyzetét. (G. J.)“
Ennek a köztes térnek a felbecsülése, ennek a háromdimenziós térnek még a körülbelüli felfogása is nagy nehézségekbe ütközik a látássérültek számára. Ezt még a látók is csak becsülni képesek. A vakoknak más előnyei és hátrányai vannak. A végtelen teret ők sem tudják felfogni, csak tanultak alapján feltételezni. Még elképzelhetetlenebbnek és értelmetlenebbnek tűnik számukra a végtelen. A véges tér határainak a felfogása még a látókhoz képest is szűkösebb területen belül jöhet létre, a tárgyak egymáshoz képesti helyzete még nehezebben rendezhető el. Ahogy a tárgyak felfogása is hosszabb időbe telik, úgy különösen áll ez a tárgyak egymáshoz való viszonyára. Mindenesetre nem elégedhetnek meg az egy szempontból kiinduló szemlélettel. Ahogy csak többszöri megközelítés alapján képelhetnek el egy háromdimenziós tárgyat, ugyanúgy a tér is akkor jön létre, ha sok oldalról közelítik meg. Minél több oldalról, annál biztosabbak ítéletükben. A kiindulópontok sokasága magát a kiindulópontot is megkérdőjelezi, mert az egy-szempontúság nem megoldás a számukra. Ahhoz, hogy egy vak ember megtalálja az utat a tárgyak között, többféle információra van szüksége. Ahogy a látók el sem tudják képzelni a szemponttalanságot és mindent egy szempontból (illetve két szem szempontjából) néznek és képzelnek el, a látássérültek pont megfordítva, csak a sok-szempontúságot értik. Ez vezet arra, hogy amíg a látók a tárgyakból indulnak ki, azok számukra a fix, a kiinduló pontok, addig a vakokat - állandó, rögzített fix pont híján - a mozgó szemlélet segíti tájékozódásukban. Számukra nem a tárgyak léteznek, körülvéve üres térrel, hanem a térből indulnak ki, amelyben különböző helyeken, különböző jellegű és nagyságú tárgyak helyezkednek el. A teret érzik, amelyben mozogni lehet és a tárgyakból azokat jegyzik meg, amelyik számukra fontos lehet, mert akadályt képez. Csak a számukra lényegesre koncentrálnak, az üres térrészekre, amelyben közlekedhetnek. A tárgyakra más módon gondolnak, mert beleütközhetnek, más esetekben szükségük van rájuk, mert ezekre támaszkodva tájékozódhatnak. Az üresség a szabadságot jelenti, a tárgyak az akadályokat. Mire irányul elsősorban a figyelem? Hogy kikerüljék az akadályokat, amelyek nem engedik őket szabadon közlekedni. A látónak tudomása van arról, hogy két test között távolság van, de mintha a tárgyak lötyögnének a világűrben. Tudjuk, hogy van hiány, de felfoghatatlan. Miért? Talán mert tapintással nem lehet leellenőrizni a kötést. Látni az űrt sem lehet, csak feltételezni, az űr a képzelethez tartozik. A látó számára a köztes a semmi, ami úgy jelenik meg az ember képzetében, vagy a képben, mint ahol nincs semmi. A semmiként feltételezett valamit nem tudja elképzelni. Nem lehet látni és nem is lehet letapogatni. Szerinte ez az, ami nincs. A valóságos űrt csak mint távolságot lehet felfogni, mint a tárgyak egymástól való távolságát, de nem mint tárgyat. Akkor mi a különbség látó és vak ember között? A vak elsősorban a mozgás lehetőségeit keresi, a közlekedésre alkalmas tereket. A látó a tárgyakra azért figyel, hogy kikerülje azokat. A látó - bűr ellentmondásnak tűnik - elsősorban a megfogható tárgyakban tud gondolkodni.
Mindkét megközelítés esetében pontatlanságok merülnek fel. Sem a tárgyakat nem tudjuk pontosan felfogni, sem a köztük lévő távolságokat. A tárgyak minden pontjáról nem kapunk információkat, és a rögzültek is emlékezetből tevődnek össze, megváltozott emlékekből. Sem a perspektivikus nézet nem lehet tökéletes - mert vannak részek, amit nem látunk -, és amit látunk, az is illuzórikus. A vakok nem perspektivikusan fogják fel a környezetüket, hanem több szempontból és más módszerekkel, de az eredmény az ő esetükben is hiányos. Nem lehet az összes létező szempontból kiindulni. Bele kell törődnünk abba, hogy így vagy úgy hiányosak az ismereteink, a valóságról hiányos és torzult képet kapunk. Sőt abba is, bele kell nyugodnunk, hogy agyunk korrigál, de az is sok ok miatt félrevezetően. Ezért az objektív információs elemek ellenére is becsap a szubjektív szemléletünk.
Amennyiben ezzel számolunk és ebbe belenyugszunk, mégis megközelíthetjük a realitást - ha csak nem hallucinálunk -, és a legtöbb esetben nagy tévedést nem követünk el. Tudomásul véve, hogy a valóságos környezetünkről pontatlan képzetünk van, még élhetünk is a csalásokkal, félrevezetésekkel, ha mindezeket figyelembe vesszük a szemlélet során. Hasonlóan félrevezet a leképzés a vakok esetében is. Más formában, de ők is torzítva szemlélnek.
Az építészeti tér képzetét így kell elfogadnunk és így kell vele élni. Az építészeti környezetünk ilyen torzításokkal befolyásol bennünket. Kiváltja érzelmi rezonanciánkat és ezért kell elemeznünk a tér szenzualitását. Tudjuk, hogy nemcsak fizikai térben élünk, hanem olyanban, amely bennünk ezen felül még egy érzelmekkel telített, fűtött atmoszférát teremt. Az építészeti tér semmi más, mint mesterségesen, emberi munkával, művi úton teremtett világ, amelyik a külső hatás leképzése révén belsőnkben kialakult. A vakok esetében hasonlóan létrejön ez a tér, csak más érzékszervek leképzése útján. De ezen érzékszervek révén is hasonló érzelmi reakciót érhetnek el, mint a látóknál a látvány, elsősorban a fény eredményeként.
Batár Attila
2011. 08. 31.
1: S. Giedion, Space, Time, and Architecture, Harward University Press, 1974
2: Chritian Norberg-Schultz, Existence, Space, and Architecture, Praeger Publischer, 1971
3: Martin Heidegger, Poetry, Language, Thought, Harper Colophon Books
4: George Berkeley (1685-1753), angol-ír filozófus
5: Edmund Husserl (1859-1938) német filozófus
6: Matatek Judit látássérült leveléből (2008). Szakdolgozatát a bölcsészkaron ebből a témából írta.
7: Mme Hoelle Corvest, a Cité des Scienes et de l’Industrie kurátora.
