Építészfórum 202020: Nem jössz a tervtanácsba?
Szentpéteri Márton 2005-ben lett az Építészfórum szerkesztőségének tagja. A ma már a MOME Elméleti Intézetének egyetemi tanáraként dolgozó designelméleti szakember szűkebb szakterületén túl többek között a tervtanácsokról tudósított a lapnak. Felkérésünkre, az Építészfórum 20. évfordulójára írt visszaemlékezésének középpontjában Vargha Mihály áll.
Ma már tudom, nincs abban semmi meglepő, hogy Vargha Mihály hívott az Építészfórumba dolgozni. Mihályt még kezdő gimnazista koromban, az egyik legjobb barátom nevelőapjaként ismertem meg személyesen. Jó pár évvel később nála publikáltam először életemben, egy nyúlfarknyi recenziót írtunk nevelt fiával a Magyar Építőművészetbe. Ez ritkaságszámba ment akkor még, mert Mihálynál bizonyítani kellett, az ismeretség sohasem volt elég. Mondhatom, hosszú évekig ostromoltam az ötleteimmel családi vacsorákon, de nemigen hatotta meg egyik sem, amíg aztán egyszer az akkor Stuttgartban állomásozó Renaissance der Bahnhöfe című kiállításról írott ismertetőmmel nem kopogtattam az ajtaján, az akkor már Új Magyar Építőművészet Gogol utcai szerkesztőségében. Itt találkoztam amúgy Götz Eszterrel is életemben először.
Ahogy az már lenni szokott, amint átestem a tűzkeresztségen, Mihály úgy kezelt, mintha mindig is együtt dolgoztunk volna. Ettől kezdve szaporodtak meg az ő jellegzetes telefonhívásai, amikor nem lehetett tudni, munkát ajánl-e, avagy csak érdeklődik hogylétem és tapasztalataim felől. Szerettem ezeket a telefonozásokat, jóllehet gyakran félreértettem Mihályt. Ezekből a félreértésekből azonban mindig kisült valami remek dolog. Ha más nem, egy jó kiállításmegnyitó, vagy egy konferencia, amire én nem is figyeltem volna fel, de a mindig szemfüles és mindenütt ott járó Mihály viszont annál inkább. Ezekben az időkben lett az is természetes számomra, hogy ha külföldön jártam, mindig tudósítóként tekintettem magamra, Mihály tudósítójaként, aki majd leközli írásaimat Franciaországból, Marokkóból, vagy épp Nápolyból, Teveli Gábor, vagy Hajdu András barátaim remek fotóival. Szerettem recenziókat is írni Mihálynak, mert ő még a régi fajta főszerkesztő volt, aki tudta, a recenziós példány a recenzenst illeti, s nem ám a honor helyett! Pályakezdőként ez egyáltalán nem volt mellékes egy olyan bibliofilnek, mint amilyen én is vagyok mind a mai napig. Kritikusi pályámon tulajdonképpen tehát Mihály indított el, de ennek tudatára csak sokkal később, már halála után ébredtem.
Amikor az Octogonban dolgoztam, egy idő után alig vártam, hogy Mihály áthívjon az Építészfórumba. Ha rajta múlott volna, ez sokkal hamarabb megtörténik, de előbb át kellett jutnom Pásztor Erika szigorú szűrőjén is. Abban a pillanatban, hogy Erikánál is megugrottam a lécet – annyira, hogy az „Iparra" (Magyar Iparművészeti Egyetem, ma: MOME) is ő hívott először előadni –, már csak percek kérdése volt, mikor válok az Építészfórum szerkesztőjévé. Ez végül nem túl sokáig tartott, de nem azért, mert nem szerettem itt dolgozni, hanem azért, mert előbb az „Iparon", majd pedig az MTA Irodalomtudományi Intézetében is állást kaptam, így nem csak az Építészfórumnak, de az újságírásnak is búcsút mondtam végül.
Az együttműködésünk ettől természetesen nem szűnt meg, Mihály utolsó lelkes telefonja is az Építészfórumon megjelent Design és kultúra című könyvem kéziratával volt kapcsolatos. Ahogy aztán írtam a megjelenéskor nekrológomban, közben „Mihály felment a mennyei szerkesztőségbe". Hiányoznak a vele való találkozások, hosszú telefonok. Amikor az Építészfórumban dolgoztam, ha lehet, még többször értettem félre hívásait, pedig azok akkor is ugyanolyan önzetlenek voltak, mint amikor még nem volt a főnököm. „Nem jössz a tervtanácsba?" – kérdezte egyszer, s én azt hittem, ez csak egy újabb meló. Aztán amikor megírtam a beszámolómat, nem tudta mire vélni. Akkor derült ki, hogy ő egyszerűen csak a társaságomra vágyott, semmi több. Annyira szerény volt, hogy az már fel sem tűnt. Végül megtetszett neki és Erikának is az ötlet, s a félreértésből afféle rovat lett, s jóideig tudósítottunk a tervtanács üléseiről ezután is.
Mikor már nem dolgoztam Mihályéknál, ritkábban, de rendszeresen találkoztunk, telefonhívásaira mindig felugrottam hozzá – ez nem volt nehéz, hiszen mindketten az Újlipótvárosban laktunk. Egy alkalommal a kezembe nyomta Molnár János 1760-as Jeles épületekről szóló könyvét azzal, ez engem biztos érdekel majd, mert tudja, hogy Salamon templomának rekonstrukcióival régóta foglalkozom. A kötet édesapja példánya volt, Vargha Balázsé. Évekig a könyvespolcomon tanyázott, Mihály sosem kérte vissza, szerintem úgy gondolta, jobb helyen van az nálam. Végül mégis visszavittem neki, s bizony jól tettem, mert akkor láttam Mihályt utoljára. Ennek már jó egy évtizede, de ma is tisztán hallom barátságos hangját, ahogy komótosan beleszól a kagylóba, s invitál a városba, vagy rákérdez valamire, amiről, ez meggyőződése, nekem biztosan lesz néhány hasznos észrevételem. Általában persze nem volt, de a kérdései mindig új témákat hoztak, új ötleteket szültek. Mind a mai napig nem tudtam megemészteni, hogy többet nem csörög rám váratlanul, nem kérdezi meg, most éppen mivel foglalkozom, s búcsúzáskor nem mondja a rá jellemző optimizmussal: majd beszélünk!
Szentpéteri Márton
A nyitóképen Vargha Mihály és Szentpéteri Márton a fertődi Esterházy-kastélyban
