Építészfórum 202020: Bán Dávid interjúja a Kossuth tér átalakításáról

Húszéves az Építészfórum. Ebben a két évtizedben számos szerkesztőségi tag és állandó szerző volt részese digitális múltunknak. Az évforduló kapcsán felkértük őket, hogy saját emlékezésükkel, cikkajánlatukkal vagy best of listával vegyenek részt az ünneplésben. Bán Dávid emléke a mélyvíz: Tima Zoltánnal és Mohácsi Sándorral készített interjút.

Bán Dávid első írásai 2014-ben jelentek meg az Építészfórumon, és onnantól kezdve egyre gyakrabban lehetett találkozni nevével. Sőt, közlekedési terekről, nagyvárosi pályaudvarokról, ezek társadalmi és urbanisztikai hatásáról szóló cikkei, az általa készített interjúk vagy épület bemutatások oldalunkon az évek során állandóvá váltak. Kritikus szemmel írt számos hazai állomásfelújításról, erényekről, hiányosságokról, és az ő írásaival mutattuk be a 4-es metró mind a tíz állomását is. Azt kevesen tudják, hogy először szerkesztőnek jelentkezett, többszöri nekifutás volt, végül Erika (Pásztor Erika Katalina, az Építészfórum alapító-főszerkesztője – a szerk.) az írás felé terelte. „Volt egy nyár, amikor Erika jóformán szerkesztőség nélkül maradt és szinte mi ketten írtuk a lapot. Közösen találtuk ki, hogy legyen egy rendszeres, hetente megjelenő nemzetközi kitekintés, eleinte egy cikkben 3-4 rövidebben kifejtett épülettel, témával, majd tematikus sorozatokban, hosszabb írásokkal. Készítettem nagyon sok épületbemutatót (főleg a MÉD jelentkezésekhez), interjút és szakcikket. És hálás vagyok több építésznek, akik kifejezetten az írásaim miatt kértek fel egy-egy újabb cikk megírására, az ő épületük bemutatására." 

Most Bán Dávid ajánlásával, emlékezésével adunk közre néhány bekezdést a 2014. áprilisában megjelent interjúból, melyben Tima Zoltánnal (KÖZTI) és Mohácsi Sándorral (s73) beszélget a Kossuth tér átalakításáról. „Rögtön bedobott a mély vízbe, a sok vihart kavaró Kossuth téri átépítés kapcsán kellett interjút készítenem Tima Zoltánnal és Mohácsi Sándorral. Az elkészült és küzdelmesen megszerkesztett interjú leadása után Erika felhívott és nagyon meleg szavakkal megköszönte a munkát azzal, hogy nagyon rég olvasott ilyen kiegyensúlyozott, higgadt beszélgetést, ami nagyon jól esett a részéről és egyben jó indítást adott az Építészfórumon való további publikálásokhoz."

Kossuth tér: üzenet a látogatóknak

BD: Mik voltak a mai pályázat sarokpontjai? Hiszen a közvéleményhez csak az elhíresült „a tér képzőművészeti arculatának az 1944 előtti állapotokat tükröző" visszaállítására vonatkozó passzus jutott el.

Tima Zoltán (TZ): Ha arról beszélünk, hogy miben különbözött a két pályázat, a 2009-es tervben egy lényegesen szorosabb költségvetéssel számoltak. Illetve akkor csak a tér egy – igencsak lehatárolt – része szerepelt a tervekben, így az nem szólt a villamosról, sem az északi és déli térrészről, ami tulajdonképp a tér egyharmada. A mostani munkát egy 2011 őszén keltezett országgyűlési határozat indította el. Ebbe került bele ez az 1944-es évszám a képzőművészeti arculatra vonatkozólag. A meghatározás túl hosszú volt, így sokaknak csak az évszám maradt meg a fejükben, ami számos zavart okozott. Úgy gondolom, nem volt bölcs az 1944-es dátumot behozni a történetbe, mert ez nem éppen egy dicső éve volt a magyar történelemnek. Mindenesetre a határozat megszületett, és az akarat mellett kellő mennyiségű pénz is rendelkezésre állt a tér rendbetételére. 2012 tavaszán lezajlott egy tervezői tender, amit a KÖZTI nyert meg. Számomra a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy mi mint generál tervező cég a térépítészetre Sándorék cégét, az s73-at vonjuk be. Annál is inkább, mert a tervezésre eszméletlenül rövid idő állt rendelkezésre.

Mohácsi Sándor (MS): Ismertük egymás régről, több munkában dolgoztunk együtt, ismerjük egymás stílusát, ceruzavonását, így kialakult egy nagymértékű bizalom, ami végigkísérte az egész tervezési folyamatot. Sokat vitatkoztunk egymással, voltak olyan kérdések, amelyekben sarkalatosan nem értettünk egyet, mégis úgy gondolom, hogy a Kossuth tér kialakulása, illetve ami oda került, az a két szakma – az építész és a tájépítész – szimbiotikus együtthatásának eredménye lett.

TZ: Sándor már sokszor elmondta korábban, hogy szakmatörténeti pillanat volt, ahogyan építész és tájépítész együtt tudott dolgozni ezen a terven.

ÉF: Mit lehetett bevenni a korábbi tervből? Mi változott?

MS: Fontos megnézni, hogy a felújítás során hová nyúlunk vissza. A tér történetéből kiderül, hogy az 1926-os évben már létezett egy Lechner Jenő és Rerrich Béla által jegyzett megújításai terv. Akkor még olyan békeidőket éltünk, hogy volt főkertésze Budapestnek – Räde Károly személyében –, aki viszont szerintem nem túl szerencsés módon nyúlt bele ebbe a tervezetbe. Mi mind a ketten ezt a pályázati tervet tekintettük szellemi kiindulási alapnak, amely a tér keleti részének rendezését szolgálta a Kossuth-emlékmű és a Rákóczi-szobor elhelyezésével. Szakmai szempontból a térérés folyamata ekkor jutott el egy olyan pontra, ami akkor továbbvihető lehetett volna, és amit most alapnak lehetett tekinteni a jelenlegi felújításhoz.

TZ: Egy fejlődési folyamatot kerestünk. Valami olyasmit akartunk folytatni, amiből kimaradt pár évtized. A tér jól dokumentálhatóan fejlődött és alakult az adott kor képéhez, egészen a II. világháborúig. Utána bekövetkezett egy törés, a tér elkezdett kallódni. Nem csak azért, mert rendezetlenül rakódtak rá a különböző rétegek: szobrok, fák, autóparkoló, a teret átvágó villamossínek. Nem nagyon törődtek a térrel, csak használták, és most lehetőség adódott, hogy ezt a kizökkent időt valahogy visszaállítsuk. Két fő alapelvhez szerettünk volna visszanyúlni: egyrészt magához a Steindl-féle elképzeléshez, másrészt ehhez a bizonyos – a főkertész által ugyan egy kicsit elrontott – ´30-as évekbeli állapothoz. Mi erre a megszakadt folytonosságra szerettük volna felfűzni a koncepciónkat.

ÉF: A ligetesség még nem igazán rajzolódik ki, én éppen a fákat, egyfajta intimitást hiányolok a jelenlegi térből. Magát a fakivágást pedig számtalan kritika érte.

MS: A mostani átépítéstől függetlenül már korábban is végignéztük a téren álló fákat, és úgy találtuk, hogy közülük több száz állapota, fajtája, habitusa, téri helyzete nem méltó az ország főteréhez. Ugyan teljesen megértem a laikusokat, zöldkedvelőket, fákat kivágni nekem sem örömünnep – hiszen tájépítészként is arra tettem fel az életemet, hogy zöldítsem az emberi környezetet –, de bizonyos döntéseket meg kellett hoznunk. Annak idején Steindl Imre úgy kívánta kialakítani a teret, hogy az épület minden irányból jól látható legyen. De, bármilyen hihetetlenül is hangzik, a fajok, amelyeket most elültettünk, s a belőlük kifejlődő lombkoronák nem fognak takarni, miközben lényegesen nagyobb biológiai aktivitást tudnak majd kifejteni kifejlődésük után. Tájépítészeti szempontból a tér még nincs kész, ahhoz szükséges az idő is. A fák a koronájukat még nem bontották ki, de egyértelmű volt, hogy a Magyarországon elérhető legnagyobb fákat hozzuk ide, amelyeknek a lombozata is gyorsabban kifejlődik. De persze ehhez is még szükséges pár év. 133 fát, köztük sok bükköt és tölgyet ültettünk el, amelyek Magyarország, a pannon flóra „csúcsfái", ha lehet ezt mondani. Ezenkívül szintén honos fajokkal pótoltuk a fasorokat.

TZ: Amikor én is megnéztem ezt a Sándorék által készített igen pontos fakatasztert, abból jól kirajzolódott, hogy a térről – az épület közvetlen környezetét leszámítva – nincs rálátás az Országházra. Abban, hogy az épületet láttatni kell, Sándorék is partnernek bizonyultak. A fakivágásokkal járó konfliktust pedig a megrendelő felvállalta, így a kérdés eldőlt.

MS: A ´70-es években lezajlott fatelepítés teljesen végiggondolatlan volt, hiszen például a feketefenyő vagy a lucfenyő nem városba, vízpartra szánt fajok, illetve a rettenetesen rossz telepítés miatt számos fa már szerencsétlen, csonkolt élőlény volt. A most telepített fák lényegesen jobb helyet kaptak, a burkolt felületekre telepítettek jobban bírják a városi környezetet, s a tölgy vagy a bükk akár 300 évig is elél. Tudtuk, hogy át lehet úgy strukturálni a fákat és a teret, hogy nagyobb zöldfelületet nyerjünk. A számszaki adatok mellett azonban kell még tíz év, hogy ezek az eredmények mindenki számára láthatóvá váljanak, s kiderüljön, mindez miként áll össze, milyen kapcsolatba kerül a várossal.

TZ: Szerencsére az anyagi lehetőségek azt is lehetővé tették, hogy például a mélygarázs fölé egy jó 3 méteres földréteg kerüljön, ami már lehetőséget ad tisztességes méretű fák gyökereztetésére. Ehhez azonban a garázshoz olyan tartószerkezetet kellett építeni, amely mindezt elbírja, s erről például hosszan kellett győzködni a megrendelőt. A fatelepítést nehezítette az is, hogy a téren vannak olyan területek, amelyek alatt elképesztő mennyiségű közmű húzódik, így oda képtelenség fákat ültetni.

MS: Ha már itt tartunk, a másik értéke ennek a térnek a doboznélküliség. Szerintem a világon nincs még egy tér, ahol ennyire sikerült volna eltüntetni a közművekhez kapcsolódó szekrényeket.

TZ: Azt gondoltuk, hogy amit lehet, azt ki kell szorítani a térről, vagy a föld alá helyezni. A szolgáltatók sokszor értetlenkedtek, de aztán beismerték, hogy létezik más megoldás is, csak azt korábban az egyszerűség miatt senki sem kérte tőlük. Úgy gondoltam, ha építészként meg tudjuk adni azt a tiszteletet a térnek, az Országháznak, hogy nem zavarjuk semmilyen új építmény látványával – az építészeti elemek mind a föld alá kerültek –, akkor ez a fajta alázat a többi partnerünktől is elvárható lehet.

szerk.: Fürdős Zsanett