ETELE Pláza – Buda legposztmodernebb plázája

Leegyszerűsítve ezzel az egy mondattal leírható a posztmodern építészet lényege. Építészeti kontextusban gyakorta úgy gondolunk a posztmodernre, mint a 70-es, 80-as, 90-es években virágkorát élő építészeti stílus, melynek képviselői – szembefordulva a modernizmussal – előszeretettel használtak a történeti stílusokból kiemelt formákat – sokszor azok eredeti felhasználási módjának minden szabályszerűségét felülírva, az elemeket teljesen kiragadva kontextusukból – annak érdekében, hogy egy közérthetőbb építészeti nyelvet hozzanak létre.

Charles Jencks amerikai építészettörténész meglátása szerint az építészetnek „egyfelől az elithez, másfelől az utca emberéhez szóló kettős kódoltság[ot]"[1] kell használnia: egy olyan populáris hagyományra épülőt, amely a beszélt nyelvhez hasonlóan lassan változik, tele van klisékkel és a családi életben gyökerezik; valamint egy modernt, amelynek gyökerei a gyorsan változó társadalom új funkcionális feladataiból, új anyaghasználatából, új technológiáiból erednek.[2] A gyakorlatban ez a kettősség a történeti formanyelv fentebb említett alkalmazásával jelent meg a legszélesebb körben – de nem kizárólag. A korszakra jellemző, közérthető, könnyen dekódolható építészeti nyelv olyan megoldásokban is visszaköszön, mint a Robert Venturi, Denise Scott Brown és Charles Iznavour által elemzett kacsa formájú ház – vagy épp az egymásra pakolt ajándékdobozokat imitáló ETELE Pláza (ami talán inkább tekinthető a Venturiék által definiált „dekorált fészernek").[3] A posztmodern azonban több, mint egy, a modernizmussal szembeforduló stílusirányzat: egy olyan kulturális tendencia, amely a mai napig domináns világszerte – még ha erről mostanra kevesebb szó is esik.

Posztmodern tér

Marc Augé francia antropológus 1992-ben megjelent nagy hatású tanulmányában posztmodern helyett szürmodernitásról beszél; egy olyan korszakról, amikor az olyan terek – „nem-helyek" – válnak dominánssá, amelyekhez a használóiknak nem alakul ki személyes kapcsolatuk. Ahogy Augé fogalmaz, „’nem-helyen’ két olyan valóságot értünk, amelyek kiegészítik egymást, ugyanakkor jól el is különülnek egymástól: egyrészt a tereket, melyek bizonyos célokkal (közlekedés, szállítás, kereskedelem, szabadidős tevékenység) állnak kapcsolatban, másrészt pedig magát a viszonyt, mely az egyéneket e terekhez fűzi."[4] Ahogy már ebből is kiolvasható, a bevásárlóközpont az Augé által definiált „nem-hely" egyik archetípusa. A pláza terébe betérő egyének saját identitásukat átmenetileg hátrahagyva egy egységes identitást – jelen esetben a „fogyasztóét" – veszik fel, és „az ezen átmeneti identitás által nyújtott viszonylagos anonimitást kétségkívül felszabadulásként élik meg."[5]

A nem-helyek egyik legalapvetőbb jellemzője, hogy a felhasználók szavak és szövegek segítségével kapcsolódnak környezetükhöz. Hogy ez mit jelent, azt bármely bevásárlóközpontba betérve azonnal megérthetjük, ahol reklámplakátok, információs táblák, a tájékozódást segítő jelek garmadája vesz körül. A saját magát „okosplázaként" definiáló ETELE Pláza azonban minderre rátesz egy lapáttal: az épületbe lépve látványos, interaktív LED-falak fogadják a látogatókat, melyeken az üzletek hirdetik aktuális kedvezményeiket. A térrel való szöveges kommunikáció a pláza saját applikációján keresztül a legszembetűnőbb, amely segít parkolóhelyet keresni, elnavigál a keresett üzlethez, életkorunk és érdeklődési körünk alapján pedig felhívja a figyelmet az elérhető kedvezményekre is. Itt mutatkozik meg a nem-hely paradoxona: a felszabadító anonimitás teljes élményéhez „szerződéses viszonyba" kell lépnünk a nem-hellyel (vagy az azt irányító hatalommal), vagyis azonosítanunk kell magunkat az applikáción keresztül, hiszen, ahogy Augé írja, „a személyazonosság ellenőrzése nélkül nincs individualizáció."[6] Az applikáció használata persze nem kötelező, de más ellenőrző eszközöknek, mint például a biztonsági kamerák, mindenképp alá kell vetnie magát az épület felhasználóinak annak érdekében, hogy békés anonimitásba burkolódzva fogyaszthassanak.

A nem-helyek sajátossága, hogy nem kötődnek földrajzi lokációhoz: egy repülőtérbe, hotelbe, vagy gyorsétterembe betérve az utazó a világ bármely táján „otthon" érezheti magát, hiszen ugyanazok az ismerős formák és jelek veszik körül. Az ETELE Pláza belső terei is épp ilyenek – hiába az egyedi belsőépítészeti tervezés, a bevásárló passzázsokon sétálva az ember olykor egy hotel lobbyjában vagy egy repülőtér várótermében is érezhetné magát: néhány kivétellel ugyanazok a márkák, ugyanazok a szolgáltatások köszönnek vissza mindenütt. Mindez persze aligha róható fel az építészek számlájára, óriási mozgástér nincs egy pláza esetében, hiszen az elsődleges cél a minél több bérbeadható üzletterület. E tekintetben a félátriumos főbejárati tér – Magyarország legnagyobb egybefüggő függönyfalas üvegszerkezetével – nemcsak látványos építészeti gesztus, de a beruházó részéről is nagyvonalú lépésnek tekinthető, hiszen így értékes kiadható területek vesznek el. Sajnálatos, hogy erre az épület túlsó oldalán, az Etele park irányába már nem volt lehetőség, ott maradt a bevásárlóközpontokban megszokott átriumos megoldás – igaz, az üvegfelületek és így a természetes fény aránya itt sem elhanyagolható. Holott ez a nagyvonalú főhomlokzati üvegfelület – amelyen keresztül remek rálátás nyílik Kelenföldre (és nem mellesleg a szintén a Paulinyi & Partners által tervezett Budapest ONE irodaházra) – a nem-helyekről eddig elmondottakkal szemben épp, hogy kapcsolatot próbál teremteni az épületbelső és a környezet között. (Hozzá kell tenni, hogy kisebb léptékben ugyan, de ehhez hasonló megoldás található a közeli Alleeban is.)

A cél persze az, hogy minél kevésbé legyen nem-hely egy pláza – vagyis ne csak a fogyasztás különböző formái domináljanak, hanem élményekben gazdag közösségi térré váljon. Az erre való törekvés hoz létre olyan funkciókat, mint a selfie-szoba – posztmodern kultúránk tökéletes térbeli manifesztációja („úgy tűnik, a valóságot úgy alakítják, hogy a média képeit utánozza"[7]) – ami önmagában megérne egy hosszabb elemzést. De ezt a célt szolgálják a tetőteraszok, amik a köztereket hivatottak pótolni, valamint az is, hogy az épület a felhasználók számára minél kellemesebb, barátságosabb környezet legyen, hála a természetes bevilágítás bevásárlóközponthoz képest nagy léptékének – amit többek között épp a fentebb említett nagyméretű üveghomlokzat tesz lehetővé – és a sok zöld növényzetnek. Amihez hozzá kell tenni, hogy a sok zöld csak részben valódi növény, egy része műanyag, mert olyan helyekre, ahol nincs elegendő természetes fény, nem lehet élő növényeket tenni.

A fenntartható pláza paradoxona

Fredric Jameson amerikai kritikus, a posztmodern talán legismertebb teoretikusa a modern korszak végét kétféle módon közelíti meg: egyfelől akkorra datálható az új korszak kezdete, amikor az addig kritikus és kísérleti jellegű modernizmus bekerül a kánonba; ugyanakkor ez az időpont – a 60-as évek – egybeesik egy új társadalmi forma megjelenésével, amit többek között posztindusztriális társadalomnak vagy fogyasztói társadalomnak szokás nevezni. Míg a modernizmus a korábban fennálló társadalmi rend megváltoztatását tűzte ki célul, addig a posztmodern kulturális produktumok – legyen szó irodalmi művekről, képzőművészeti alkotásokról, vagy épületekről – ezt az új társadalmi berendezkedést sok esetben megerősítik, hozzájárulnak annak fenntartásához.[8]

Az ETELE Pláza tervezése során a Paulinyi & Partners építészei számos korszerű technológiai megoldást bevetettek annak érdekében, hogy az épület üzemeltetése fenntartható módon tudjon működni. Megújuló energiaforrásokat alkalmaztak, hőszivattyús hűtőgépek gondoskodnak a hőmérséklet energiahatékony szabályozásáról, igyekeztek a szükséges energiamennyiség igényeit is csökkenteni, valamint több szinten is zöldfelületeket helyeztek el, amik védelmet nyújtanak a túlmelegedés ellen. Ezek kétségkívül fontos lépések, sokkal jobb az, hogy ha megépül egy ilyen épület, akkor az ezeket a szempontokat figyelembe véve valósuljon meg. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy maga az épület puszta létével hozzájárul annak a társadalmi rendnek a fenntartásához, aminek a következménye az a küszöbön álló ökológiai katasztrófa, aminek az elkerülése lenne a célja minden olyan építészeti eszköz alkalmazásának, ami a fenntarthatóság jegyében születik.

2021-ben egy új pláza nem tekinthető másnak, mint egyfajta abszurd nosztalgikus elvágyódásnak egy gondtalan világba, amikor még a végtelen növekedés mítoszát nem döntötte össze a klímaváltozás ténye – és nem mellesleg nem dúlt világjárvány. A fogyasztás fellendülésére válságos időszakok után pozitív fejleményként tekintettek gazdaságélénkítő hatása miatt, de ezt a növekedést a bolygó véges természetes erőforrásainak kiaknázása tette lehetővé – ahogy arra többek között Christophe Bonneuil és Jean-Baptiste Fressoz francia történészek is rámutatnak The Shock of the Anthropocene című könyvükben, ahol az emberi tevékenységek által meghatározott földtörténeti kor kialakulásának történetét egyebek mellett épp a fogyasztói társadalom történetével hozzák összefüggésbe.[9] Egy ekkora léptékű építkezés fenntarthatósága önmagában is enyhén szólva megkérdőjelezhető, de a funkcióból adódóan a legkorszerűbb technológiák sem tudják ellensúlyozni azt a kibocsájtást, ami az üzletekbe érkező árumennyiség előállításával és szállításával keletkezik. Más szóval: a fenntartható pláza egy feloldhatatlan paradoxon, ami elvezet korunk nagy dilemmájához, ami miatt korábban két világhírű építésziroda is visszavonta aláírását a brit építészek klímavészhelyzetet hirdető szervezetétől – mi az etikusabb döntés: elvállalni a projektet és fenntartható építészeti eszközökkel megtervezni azt, vagy visszautasítani a megbízást, felhívva a beruházó figyelmét a fejlesztés súlyos környezeti hatásaira.

A 2008-as gazdasági válságot és az azt követő évtizedet sokan a posztmodern végének tekintik, de „a posztmodernizmus talán nem halt meg; talán mind posztmodernisták vagyunk" – ahogy azt Stuart Jeffries, a Guardian újságírója felveti idén októberben megjelent új könyvében.[10] A fentiek azt sugallják, igaza van. A kortárs építészet sajátossága, hogy nem szűkíthető le egyetlen domináns stílusra sem – ebben az értelemben az építészeti posztmodernnek talán vége, de a korszellem tovább él. Félő azonban, hogy ahhoz, hogy a jelen válságait túléljük, a posztmodernnek bizonyos értelemben meg kell halnia.

Hulesch Máté

Források

[1] Pethő Bertalan, A posztmodern, Gondolat, 1992, p. 47.
[2] Harvey, David, The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change, Blackwell, 1990, p. 83.
[3] Venturi, Robert, Denise Scott Brown és Steven Iznavour, Learning from Las Vegas: The Forgotten Symbolism of Architectural Form, The MIT Press, 1972.
[4] Augé, Marc, Nem-helyek: Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába, Műcsarnok, 2012, p. 55.
[5] Augé, p. 59.
[6] Augé, p. 60.
[7] Harvey, p. 85.
[8] Jameson, Fredric, Postmodernism, or the Cultural Logic of Late Capitalism, Duke University Press, 1991.
[9] Bonneuil, Christophe & Jean-Baptiste Fressoz, The Shock of the Anthropocene: The Earth, History and Us, Verso, 2017, p. 167.
[10] Jeffries, Stuart, Everything, All the Time, Everywhere: How We Became Postmodern, Verso, 2021