Éva Mihály Amichay: Lehet boldog egy város?

Sokan biztosak benne: Budapest olyan nagyjelentőségű, léptékváltó átalakulás hajnalát éli, amely az 1870-1914 közötti aranykorhoz mérhető. Kontinentális léptékű sikerhez sok minden kell, s ezek között a sok pénz csupán egyetlen elem. Melyek tehát most a sikeres, mi több boldog Budapest, a magyar fővárosi jövőkép koncepcionális és stratégiai alapvetései? Erre a kérdésre gyűjtünk válaszokat az elkövetkező hetek cikksorozatában. Városi közgondolkozásunk számos jelentős személyiségét, urbanistákat, közgazdászokat nyertük meg, hogy fejtsék ki véleményüket. A vita nyitott, bárki csatlakozhat. Szerkesztőségünk örömmel vár újabb írásokat a tárgyban, nem kizárólag várostervezők, de a város egészében gondolkozók részéről.

Ha a várost csupán épületek és infrastruktúra halmazaként kezeljük, akkor bizonyára nincs értelme a kérdésnek, ám amennyiben érdeklődésünk középpontjában a településen lakók, azok közössége áll, nagyon is korszerű a kérdésfeltevés.

Magyarországon talán szokatlan ez a megközelítés, azonban a világ boldogabb részein az ezredfordulót megelőzte egy radikális szemléletváltás a városfelesztéseket illetően. A XX. század végére nyilvánvalóvá vált, hogy a motorizáció szétdúlta, elembertelenítette településeinket, és a rehabilitáció csakis úgy képzelhető el, ha újragondoljuk a városi lét értelmét.

A szemléletváltást tükrözték bátor városvezetők hatékony akciói a gyakorlatban — döntéseik nem feltétlenül voltak népszerűek a maguk korában, számos érdeket sértettek, de viszonylag rövid időn belül beigazolták helyességüket.

Ken Livingstone London polgármestereként (2000-2008) a városi közlekedés tűrhetetlen állapotát vette célba, ezért 2003-ban bevezette a belvárosban a dugódíjat, ami azonnal 20 százalékkal csökkentette a gépjárműforgalmat, majd 2007-ben kiterjesztette a körzet határait. Ő maga metrón járt a hivatalába.

Bogotában, Kolumbia 7 millió lakosú fővárosában, három év alatt fordult meg a fejlődés iránya. Enrique Peñalosa 1998-2001-ig tartó regnálása alatt többek közt 200 kilométer kerékpárút épült, 17 km hosszú gyalogos és kerékpáros sétány Bogota legrosszabb hírű környékén, 1123 új park, a TransMillenio — új városi buszhálózat jött létre, 120 km-nyi utat zártak le a hétvégén, a kerékpárosok és gyalogosok részére.

Rudy Giuliani 1994 és 2001 között New York polgármestere a bűnözést tartotta a városfejlődés legnagyobb akadályának, és zéro toleranciát hirdetett, valamint a “betört ablakok elvének” alkalmazásával megtisztította a metróhálózatot, újra alkalmassá téve a tömeges közlekedésre. Az ő kezdeményezése volt a Times Square rehabilitációja — a városi közterek humanizálása.

A sikeres példák annyiban voltak közösek, hogy a városvezetés felismerte a problémák eredőjét, és ott kezdett radikálisan változtatni, aminek eredményeképpen fokozatosan javultak a városi életkörülmények. A második évezred kezdetén egyértelmű városfejlesztési irány a helyi lakosság életminőségének javítása. Sajnálatosan a budapesti városvezetéshez 19 év múltán sem jutott el ez a gondolat.

Az ENSZ éves jelentése (World Happiness Report) az országok boldogság-indexéről a következő elemekből áll:

— az anyagi jólét az egy főre eső bruttó hazai termék (GDP) alapján 

— az egyének mekkora társadalmi támogatásra számíthatnak, ha bajba kerülnek

— a születéskor várható egészséges élettartam hossza

— az egyének mekkora szabadságot élveznek életük fontos döntéseiben

— az egyének mennyire nagylelkűek

— a korrupció mértéke a társadalomban

Az első tíz ország nem okozott meglepetést 2018-ban (Finnország, Norvégia, Dánia, Izland, Svájc, Hollandia, Kanada, Új-Zéland, Svédország, Ausztrália), azonban sokan nem hinnék, de a 11. helyen egy zűrös kis ország áll: Izrael. Igen, Izraelben boldogok az emberek, a geopolitikai helyzet dacára. Ennek az országnak nem a fővárosa, hanem a gazdasági-kulturális központja Tel-Aviv, szintén radikális változásokon ment át az évezred első két évtizedében.

Ron Huldait idén negyedszer választották meg Tel-Aviv polgármesterének. Vadászpilóta volt 26 éven át, leszerelése után az egyik katasztrofális állapotban lévő városi gimnáziumot tette rendbe, így amikor 1998-ban független jelöltként indult, simán megnyerte a választásokat — éppen ilyen polgármesterre volt szüksége a teljesen eladósodott városnak.

A szerves városfejlesztés időigényes és fárasztó folyamat, nincsenek benne látványos sikerpontok, a szalagátvágásos fotókról le lehet mondani. Huldai az izraeli hadsereg kreatív katonai követelmény-rendszeréhez szokott, ám kibucban született és a közösségért végzett folyamatos munka a vérében volt, tehát hivatalba lépése után rögtön belefogott a stratégiai tervezés összetett folyamatába. Minden csinnadratta nélkül, helyzetfelmérés, egyeztetés, rengeteg munka, kevés dicsőség. Az első években az avatatlan szemlélő csak annyit vett észre, hogy a város kicsit tisztább, a közterek valamivel rendezettebbek, mintha valaki jobban viselné a gondját a városnak. 2002-re elkészült a városprofil, amelynek elkészítésében 600-an vettek részt, hogy a legszélesebb társadalmi akarat érvényesüljön, lendületet vett a közösségi tervezés, az első évtized végére pedig Tel-Aviv soha nem látott építkezés színterévé vált, adósságok nélkül, saját lehetőségei feltárásával.

Szerencsés adottságait kihasználva, a Földközi-tenger homokos partján, 14 kilométer hosszan gyalogos sétányt építettek ki, amely összeköti az ingyenes strandszakaszokat a városi pezsgéssel. Hatalmas energiát és sok pénzt áldoztak arra, hogy a tengerparti sávot minél nagyobb szélességben közösségi térré alakítsák.

A zöldterületek radikális növelésével számos szabadtéri sportlehetőség nyílt meg a tel-aviviak számára. Roppant népszerűek a felnőtt játszóterek, és a nap minden szakában lehet látni futó, kerékpározó önsanyargatókat. Az izraeliek várható élettartama 85 év a nőknél, 81 a férfiaknál (magyarok: nők 79, férfiak 72), ami szoros összefüggésben van az életminőséggel, az egészséges táplálkozással és a mozgással. Tizenöt év alatt 10 százalékról 50 százalékra nőtt a rendszeresen sportolók száma.

A városprofil alapján 2005-re készült el a stratégiai terv, a város jövőképe. A városvezetés előtt álló feladatokra át kellett alakítani a városháza struktúráját is.

Közösségi térré alakították az állam megalakulása óta katonai területként használt Sarona-negyedet, a régi, jaffai vasútállomást, a jaffai és a tel-avivi kikötőt. Hatalmas városi beruházások, amelyek anyagi fedezete a stratégia terv része: Tel-Aviv költségvetésének 90 százaléka saját forrásból származik: szolgáltatás-elvű város. 

A sikeres példák annyiban voltak közösek, hogy a városvezetés felismerte a problémák eredőjét, és ott kezdett radikálisan változtatni, aminek eredményeképpen fokozatosan javultak a városi életkörülmények.

A cselekvési szabadság alapja az anyagi függetlenség

A szolgáltatás alapú város költségvetési egyensúlyát a bevételei adják. Számos szolgáltatásból származó bevétele mellett, két alapvető forrása van Tel-Avivnak: a városi adó (arnona) és az értéknövekedési adó (mas hasbacha). A városi adót minden ingatlan után kell fizetni, a körzet státusza és az ingatlan nagysága arányában. A státuszt a városi szolgáltatások színvonala nagy mértékben befolyásolja. A jövedelemszerzésre alkalmas ingatlanok, üzletek, irodák, műhelyek, gyárak, stb. nagyságrendileg magasabb adót fizetnek, viszont ez az adó nincs összefüggésben azzal, hogy az adott ingatlanban működő cégnek mekkora a bevétele — az adó mértéke csak a városi szolgáltatástól függ, nem a használó sikerességétől, mint a magyar iparűzési adó. A város ebből fedezi a zavartalan működéséhez szükséges szolgáltatásokat: szemétszállítás, világítás, takarítás, útkarbantartás, stb.A fejlesztést a városi területek értékének növekedéséből származó adó biztosítja.

A város stratégiai terve kijelölte azokat a területeket, ahol radikálisan megemelték a terület beépítését — megjelentek a 30-50 emeletes házak ott, ahol ehhez biztosítani lehetett az infrastruktúrát, elsősorban a gépjárművekkel való megközelítést. A korábbi, 3-4 szintes lapos városból bizonyos területeken kiemelkednek az irodaházak és a lakótornyok, újabban egy-egy épületben vegyes funkcióval. A telek, amelyen addig egy háromszintes ház állt, most 30 emeletet lehet építeni, értéke óriásit emelkedik, ami a város “érdeme”, tehát a haszonból a város igényt tart egy jelentős összegre — ebből viszont finanszírozni tudja a környék fejlesztését, közösségi terek kialakítását.

Pontos üzleti tervbe foglalt megállapodásokkal igyekeznek a műemléképületeket nemcsak felújítani, hanem a továbbiakban fenntartani is. Az egyik bank új irodaépülete csak azzal a feltétellel kapta meg a kívánt beépítési százalékot, ha az adón kívül, a kortörténetileg és építészetileg is fontos szomszédos kis házat nemcsak felújítja, de gondoskodik a működéséről is: hely-, és banktörténeti kiállítás van benne. A bank alkalmazottai az idegenvezető és a közösség iránti elkötelezettség jegyében itt tanítják meg a középiskolásokat bankolni. Win-win típusú megállapodás a bank és a város között. Tel-Aviv boldog város, mert a lakói és az odalátogatók is jól érzik ott magukat.

Mit tanulhatna Budapest attól a várostól, amely helyén 1909-kor még csak homokdűnék voltak?

Elsősorban öntudatos városi polgári viselkedést, felelősségvállalást. Budapestnek fantasztikus természeti és építészeti adottságai vannak, ami érték, de csak erre építeni város-stratégiát kevés. Az öntudatos városi polgár részt vállal a közösségi feladatokból, olyan polgármestert választ, akiről tudja, hogy a köz javát szolgálja majd és nem tűri, hogy hülyére vegyék. Ahhoz, hogy egy nagyváros jövőjét a kor szellemének megfelelően határozza meg a város vezetése, nem pénz kell elsősorban, hanem szakértelem és empátiás készség. Budapest tragédiája, hogy vezetőiből mindkettő hiányzik.

A túlszabályozás és az anarchia együttesen jellemzi a budapesti városépítést — ennél rosszabb párosítás el sem képzelhető. Ezért, miközben a koncepcionális városfejlesztést egy jól szervezett és folyamatos, interaktív kommunikációval a közmegegyezés szintjén, központi elhatározás alapján célszerű megoldani, sokkal nagyobb szabadságot kell kapnia az alkotó képzeletnek a részleteket illetően. Nemcsak a tervezők szabadságáról van itt szó, de az öntevékeny városlakó szabadságáról is.

A városgazdász szemlélet rendszerben oldja meg a város problémáit: olyan folyamatokat generál, amelyek egymást erősítve fejlesztik a várost.

Itt is takarítással kellene kezdeni, aztán egy olyan átlátható adórendszert kialakítani, amelyben az adófizető ellenőrizheti, mire használják fel a pénzét. Ha megbizonyosodhat arról, hogy az adóforintjai a köz javára hasznosulnak, akkor szívesebben fizet, és lassan kialakulhat az áhított rend, ami minden város működőképességének az alapja.

Az államot le kell választani a városról! Az állami visszaosztó rendszer értelmetlenül pazarló, döntéseiben korlátozza a város lakosságának jogát a szabad akaratra. Az államnak le kellene mondania az áfa tíz százalékáról, amivel az egész gazdaságot egészségesebbé tehetné egyébként, és az egyes önkormányzatok kizárólagos bevétele lenne a dinamikusan változó, szolgáltatásalapú városi adó, amit korábbi tanulmányaimban bázisadónak neveztem.

Ez az adó három alapvető szempont szerint árazza be az ingatlanokat:

— az ingatlan fizikai és környezeti adottságai

— a városi szolgáltatások mértéke, illetve az önkormányzat lépései a környezeti feltételek javítására

— az ingatlantulajdonos környezettudatos fejlesztései.

Az adó bevezetését részletes helyzetfelmérés kell megelőzze, és folyamatos kontroll. A helyzetfelmérés alapján 1-100-ig kategóriákba sorolhatók az ingatlanok, amely kategóriáknak megadjuk a négyzetméter árát is, minden ingatlan nagyságától függően kapja a számlát.

Ezt az alapot azonban megváltoztathatják az önkormányzat lépései: fásítás, az utca felújítása, a közeli szabad terület parkosítása, jobb közvilágítás vagy gyakoribb takarítás, vagyis minden olyan tevékenység, amely a lakókörzet minőségi javulását hozza, lehetőséget ad az adóalap emelésére (kategória-emelés). Ugyanez ellenkező irányban is igaz, ha az önkormányzat elhanyagolja a környéket, nem látja el szolgáltatói feladatát, a közösségi érdekképviselet adóalap-csökkentést követelhet mindaddig, amíg a helyzet nem javul.

Az ingatlantulajdonos is tehet azért, hogy a lakókörnyezete jobb legyen, és ez adókedvezménnyel járna: például a társasház minden évben egy szakszerűen megtervezett felújítási terv alapján technológiailag észszerű sorrendben felújítja a közös területeket. Ilyenkor nem ingyenpénzre pályázik, hanem adókedvezményre. Nem az önkormányzat mondja meg, hogy ebben az évben kéményekre adok pénzt, hanem minden ház a saját megoldandó problémáira készít szakszerű tervet, és arra az önkormányzat köteles adókedvezményt adni.

Ugyanakkor, ha egy ház tulajdonosai elhanyagolják az ingatlanjukat, akkor büntető adót vethetnek ki rájuk a városi környezet rombolása címén. 

A dinamikusan változó adó lényege a felek aktivitásának erősítése: csak akkor növelheti a bevételeit (az önkormányzat) vagy csökkentheti a kiadásait (az ingatlantulajdonos), ha a városi környezetet jobbá teszi.

A városfejlesztést szolgálná az is, ha a lakások bérbeadásából származó jövedelem utáni, nem nagyobb, mint tíz százalékos adó (bérleti adó) is az önkormányzatnál maradna. Ez rendezhetné a ma elég sötétszürke üzletágat, lehetőséget adna az egyéni megtakarításokat ingatlanbefektetésekben viszontlátni, számos városlakó nyugdíjas éveire jövedelmet jelentő beruházásként növelni a piaci kínálatot.

A bázisadón és a bérleti adón kívül szükség lenne az értéknövekedési adó (srófadó) bevezetésére, ami kordában tartaná a fejlesztéseket. Ehhez viszont nagyon pontosan meg kellene fogalmazni a város minden területére az adekvát jövőképet. Hatalmas, sziszifuszi munka, de nem lehet megúszni ahhoz, hogy jól működő város legyen Budapest, ahol mosollyal az arcán jön-megy az itt lakó és az idegen egyaránt.