"Ez egy negyed a négy közül..."

”A legnagyobb gondot az okozza, hogy számtalan különböző érdek más-más irányba húz. Hiába rajzolódik ki egy olyan megoldássorozat, ahol minden résztvevő hosszú távú érdeke egybeesik. Ehhez társulnia kellene egy nagyon határozott érvényesítési szándéknak, és azután persze az kerülne szembe a bürokratikus sodródási erővel és a napi érdekekkel.”
Janesch Péter építésszel Váradi Júlia készített interjút

Janesch Péter építésszel Váradi Júlia készített interjút
Részletek az Élet és Irodalom hetilapból

A kormányzati negyedre kiírt pályázat bírálóbizottságának társelnöke, Sylvester Ádám szuperlatívuszokban méltatta a nyertes, Janesch Péter vezette csapat (Bernard Bea, Rabb Donát, Vági János, Szentirmai Tamás, Schreck Ákos, Alexa Zsolt) és a Kengo Kuma vezette japán építésziroda által készített tervet. Sylvester azt mondta: ”Szellemi erő sugárzik belőle, és az egyetlen olyan terv, amely szembenézett a ma és a jövő azon kihívásaival, amelyek nemcsak az építészetet, de valamennyiünket érintenek.” E dicsérő szavakkal sokan egyetértenek, ám mintha a világhírű építészekből álló nemzetközi zsűri külföldi tagjai nem osztanák maradéktalanul a pozitív véleményt. Szerintük Budapest megérdemelt volna egy izgalmasabb, látványosabb kormánynegyedet, a győztes terv ugyan modern, de nem sokban különbözik más korszerű irodaházakétól.

Váradi Júlia: Mi okozza a legnagyobb gondot? Maga a vasúti pálya?

Janesch Péter: A legnagyobb gondot az okozza, hogy számtalan különböző érdek más-más irányba húz. Hiába rajzolódik ki egy olyan megoldássorozat, ahol minden résztvevő hosszú távú érdeke egybeesik. Ehhez társulnia kellene egy nagyon határozott érvényesítési szándéknak, és azután persze az kerülne szembe a bürokratikus sodródási erővel és a napi érdekekkel. A vasúti pálya sorsa, e szerint az elemzés szerint, kulcsfontosságú.

V.J.: A pályázat többlépcsős. Az első, amit az ön fiatal építészekből álló csoportja és a japán építészcsapat már meg is nyert, az maga a kormányzati épületegyüttes, amelyet Zöld Háznak neveztek el, részben mert energiatakarékossági szempontokat figyelembe véve, részben pedig zöld növényzettel befuttatva kívánják felépíteni. A következő a teljes kormányzati negyed, a házakat körülvevő jelentős méretű terület kialakítása. A pályázatnak ezt a részét a Finta-iroda nyerte. Nem hordja ez magában a konfliktus lehetőségét?

J.P.: Itt azért nincs konfliktus, mert mi nem vonjuk kétségbe a zsűri döntését. A pályázat másik nyertese - a Nyugati pályaudvar térségére vonatkozó városépítészeti javaslatával - a Finta Stúdió. Ennek a koncepciónak egy lényeges eleme, hogy - nyolc-tíz méterrel a sínek fölött - zöld folyosóval, vagy inkább parksorral köti össze a Városligetet a pályaudvarral, illetve, hogy a Ferdinánd hídnál lényegesen hangsúlyosabb keresztátkötést ad a Béke tér-Körönd-vonalban. Mi ehhez azt tesszük hozzá, hogy abban az esetben, ha ezt a parksort és a gyalogostengelyt terepszinten alakítanánk ki, úgy az sokkal jobban működne. És nemcsak az említett reprezentatív átkötés, hanem a parksor teljes hosszában az összes keresztkapcsolat. Azért itt el kell mondani, hogy az úgynevezett felülépítés, szóval a vasúti sínek ilyen-olyan lefedése nem tervezett elem volt a pályázatokban, hanem a kiírás adottsága. A vasút rekonstrukciós terve ugyanis előbb elkészült már. Ebben az szerepelt, hogy az Eiffel-csarnokból kihúzzák a négy vágányt a mostani 1-6. vágányok vonalába, ahol így 17 sínpárral és peronokkal alakítják ki az új fejpályaudvart. Ez a megoldás nem volt ugyan valami nagyvonalú, de nyilván a lehetőségek keretei között akart maradni. Azzal viszont biztosan nem számolt, hogy ide kormányzati épületegyüttes kerül, és akkor majd ennek az együttesnek szinte a teljes hosszában vonatok állnak. Úgy készült ez a felújítási terv is, ahogy minden terv ezen a területen: a saját logikája, lehetősége és érdekei szerint. Most viszont van egy másikfajta lehetőség, éppen egy ilyen beruházás ereje adhatja ezt. Hogy az urbanisztika elvei szerint, működő rendszerben gondolkodjunk.

V.J.: Hogyan döbbentek rá, hogy a vasút lesüllyesztése a megoldás? Amíg maguk is a felülépítés koncepciójára alapozva tervezték a negyedet, nem derült ki, hogy az addig adottságként kezelt megoldással probléma lenne?

J.P.: Többheti koncentrált tervezői munka után jöttünk rá, hogy hol az igazi probléma. Egy ilyenfajta feladat megoldása közben van az az állapot, amit a szakmabeliek jól ismernek, ahol az ember folyamatosan kérdéseket tesz fel magának, és a kérdésekre adható válaszok közül igyekszik mindig azt választani, amit a legegyértelműbbnek, leghelyénvalóbbnak érez. A vasút lefedése ügyében egyszerűen nem találtuk meg a helyes válaszokat. Sokáig szenvedtünk egy napkollektor-mezővel, ami egyrészt árnyékolta volna a peronokat, másrészt a háznak adott volna kiegészítő forrást. Önmagában szép volt a terv, de valami, klausztrofóbiához hasonló, szorongó érzés járt vele ezen a helyen. A harmadik emelet magasságában, a Nyugati-csarnok üvegfala, a WestEnd-parkoló és a minisztériumok épülete közé szorult, minden valódi városi kapcsolat nélküli, egy hatalmas, több tízezer négyzetméteres terület. Hogy aztán egészen más irányba indultunk, az elsősorban a japán irodának volt köszönhető. Õk azt mondták, hogy nem szabad leragadni a kiírás által szigorúan megszabott feltételeknél, hagyjuk a kompromisszumokat, szárnyaljon a gondolat, adjunk jövőképet. Én voltam az, aki próbáltam pragmatikus irányba terelni a munkát, hogy először nyerjük meg a pályázatot, azután majd esetleg lehetnek nagyszerű javaslataink. Szerencsére a tizenegy minisztérium működéséhez szükséges, pontosan kiadott programot a javasolt területen biztosítani tudtuk - ez volt a kiíró fő célja, városrendezési témában csak javaslatokat várt.

V.J.: Miféle szárnyalásra gondoltak a japánok?

J.P.: Õk igen messziről indultak, de voltaképpen ezzel sokat segítettek. A zöld kapcsolat volt az első tematizált gondolatuk. Ez konkrétan azt jelentette, hogy két Google-képen egy zöld vonulattal, amit green linknek neveztek, összekötötték a budai Vár területét a leendő kormányzati negyeddel. Ez egy eléggé narratív deklaráció volt, mintha azt mondta volna, hogy ha a volt és a leendő hatalmi központot összekapcsoljuk, akkor érzékeltetni tudjuk, hogy ”zöldek vagyunk”. Ezeken az első rajzokon a WestEnd-2 területétől a buszpályaudvarig mindenütt erdő volt.

V.J.: Mintha valaki egy varázspálcával mindent zölddé varázsolt volna?

J.P.: Egészen pontosan, hiszen varázspálca - Magic Wand -, ha valaki ismeri, a Photoshop nevű program egyik kijelölőeszköze. Ezzel készültek a képek. Csakhogy egy ilyen konceptuális fantáziálással nemigen tudtunk mit kezdeni az első pillanatban. Pár napra rá azután érkezett egy fotósorozat négy gyönyörű beépítési változatról, a megépített vázlatmodellekről. Lelógott minden mindenütt a telkekről, de ezek igazi és nagyon szép építészgondolatok voltak. A green linket megfordítottuk, abból lett a városligeti kapcsolat, a vasút kihagyásából pedig a süllyesztéses megoldás. Kengo Kuma irodája a pályázatban végül az Eiffel-csarnok újrahasznosítására, illetve a WestEnd-2 és a Podmaniczky út menti, a Ferdinánd hídtól északra eső, vasúttal szomszédos területekre adott beépítési javaslatot. (...)

V.J.: Ön eddig igen sok kisebb építészeti megbízásnak tett eleget, társasházakat, iskolákat, gyermekotthonokat, nyaralókat épített. Ilyen léptékű feladat, mint ez a mostani - értelemszerűen - eddig nem is igen adódhatott a pályáján. Feltételezem, hogy egy ilyen szerteágazó és központi figyelemre méltatott vállalkozás esetében a vezető tervezőre is másfajta feladatok hárulnak, mint amilyenekkel eddig találkozhatott. Ráadásul önt szelíd, visszafogott embernek ismerik, akitől idegenek a látványos összecsapások. Nem tart attól, hogy túl sok kompromisszumra kényszerül majd, és nem valósul meg, amit elképzelt?

J.P.: Az, hogy valaki hová lép és mikor az élete során, azt építészként sem csak maga dönti el. Húsz évvel ezelőtt Janáky István hívott meg, igazi zöldfülűként, egy közös munkára, a bécsi Messepalast-pályázatra. Tíz évvel ezelőtt kezdtünk nagy pályázatokon indulni Karácsony Tamással. Évente csináltunk két-három ilyen tervet, jó, nem ekkorát, mint a mostani, de ekkora nem is volt. Három éve dolgozom a Partraszállás fedőnevű nemzetközi mérnöki tervpályázat kiírásán, ami a Margit híd és Petőfi híd közötti, belvárosi budai és a pesti rakpartokról szólna. Az, hogy mikor mondják azt egy tervre, hogy akkor ezt kérjük, az teljesen kiszámíthatatlan. Mondhatták volna előbb is. Jó zsűri, jó megrendelő is kell, az biztos. Ami a rendkívüli szelídségemet illeti, hát, mondjuk ez így néz ki messziről. A valóság az, hogy inkább arra a Kohlhaas Mihály-féle vonalra kell majd figyeljek magamban, arra a kíméletlen makacsságra, hogy az ne akadályozzon meg abban, hogy ha kell, tudjak okos kompromisszumot kötni. Az lenne aztán az új karakterrészlet nálam, ha ez sikerül.

Az interjú teljes szövege az Élet és Irodalomban (2007. 38.szám) olvasható