Fal a komáromi Monostori erődben

Az idei Mediawave Együttlét helyszínéül a komáromi Monostori erőd szolgált, ahol a fő látványosság az a Buchinger Péter, Kunovics Richárd, Gyovai Benjámin és Turuczkai Barbara által épített fal volt, amellyel a Berlini fal lebontására emlékeztek. Az építmény érdekessége, hogy az egyszerű, egymás mellé helyezett famodulokat bálamadzaggal szőtték be.

Csupán a véletlen műve, de ez a jeles évforduló egybeesik a Berlini fal lebontásának negyed százados évfordulójával. A közelmúlt történelmének egyik legemblematikusabb falbontása jó apropót szolgáltatott arra, hogy feltegyük a kérdést, miért is épültek a múltban és épülnek a mai napig is szomszédokat, népeket, kultúrákat elválasztó falak?

„Jól tudjuk, hogy e falak nem elsődlegesen fizikai építmények, hanem az emberi agyakban felépülő szellemi falak fizikális vetületei. És nem is mindig öltenek fizikai formát. Alattomosabb formái láthatatlan, de gyorsan érzékelhető akadályokat jelentenek az emberi érintkezésben. E sokféle fizikai és szellemi állapotú falakat keressük a filmművészet területén valamint – építjük és bontjuk – az építészet és más művészeti produkciók, közösségi akciók formájában a 2015-ös Mediawave Együttléten.” - mondta Hartyándi Jenő a fesztivál főszervezője.





A terv egyszerűen hangzott, a komáromi Monostori Erőd udvarát ketté kell választani egy fallal, Kelet és Nyugat Mediawave-re osztva a fesztivált és vele együtt az embereket. Országos hallgatói tervpályázatot írtak ki a Széchenyi István Egyetem Épülettervezési Tanszékével közösen, a leendő építészektől várva megoldást erre az izgalmas feladatra. 11 pályamű érkezett be, melyek értékelésekor a zsűri megosztott első díjat osztott ki, mivel egyik terv sem teljesítette maximálisan az elvárásokat. Két terv között azonban olyan rokonság alakult ki, melyeket összeolvasztva egy nagyon erős terv bontakozhatott ki.
Az egyik csapat Buchinger Péter és Kunovics Richárd a Széchenyi István Egyetemről, míg a másik csapat Gyovai Benjámin és Turuczkai Barbara a BME-ről. Adott volt két terv, amiből egy közöset kellett kovácsolni és két hét, amennyi idő erre rendelkezésünkre állt. Felváltva láttuk vendégül egymást, hol Budapesten a Bercsényi kollégiumban, hol Győrött a Műteremházban és sikerült mindkét terv erősségeit összegyúrva egy olyan tervet összehoznunk, ami elnyerte Hartyándi Jenő főszervező és a munkánkat felügyelő Czigány Tamás és Cseh András tetszését is.





A koncepciónk egyszerű volt, fából készült egyforma modulokat helyezünk egymás mellé, amik megadják a fal vázát. Ezt a vázat pedig bálamadzaggal szőjük be, bevonva a fesztivál közönségét, alkotócsoportokat és bárkit, aki szeretne csatlakozni. Mindezt a fesztivál kellős közepén, hogy ne egy kész fallal szembesüljenek, hanem napról napra legyen minél nehezebb átjutni egyik oldalról a másikra. Hogy legyen értelme az átjutásnak, a fal egyik oldalán az ételárus standok, a másik oldalán pedig az italárusok kaptak helyet, a falba kerülő modulok közül az egyiket pedig őrtoronnyá alakítottuk, hogy az átjutást szabályozni tudjuk, persze játékos keretek között.

A tervezés után jöhetett a megvalósítás, egy építőtábor keretében mi magunk építettük fel a falat, kiegészülve több hallgatótársunkkal és tanárokkal. Az első nap nagy lendülettel fogtunk bele a munkába, sorra készültek a modulok és a nap végére az udvar felét sikerült kettéválasztanunk. Már itt kialakult az első konfliktus, a hangtechnikusoknak útban volt a fal, nekünk meg tovább kellett építeni, szerencsére egy kompromisszumos megoldással sikerült dűlőre jutnunk és folytathattuk az építést. A második napra az egész udvar kettészakadt, a fal a színpad elejétől egészen az udvarra vezető kapuig tartott. Ekkor még csak csupasz keretek szelték át a bástyaudvart, de már ez is bonyodalmakat okozott az embereknek.





Az emberek többsége ekkor még nem érezte akkora problémának a falat, de mindenkit foglalkoztatott, mi lesz a folytatás. Sokan már lehetőséget láttak benne, hogyan lesz jobb a keleti, mint a nyugati oldal, hogyan lehet majd átszökni, vagy kiket kell lefizetni az átjutás miatt.

A következő napokban a fal önálló életre kelt, volt aki csoportosan, volt aki egyedül szőtte, festette, nehezebbnél nehezebb akadályokat állítva mindenki elé, aki majd át akar rajta jutni. Időközben az első koncertek is elindultak, új helyzet elé állítva a zenészeket is, hiszen egy fallal kettéválasztott közönségnek kellett játszaniuk. Az első nehézségek után már belejöttek, hol az egyik, hol a másik oldalt hergelték, versenyt szítva a kettészakadt nézősereg között. Örömteli pillanatok voltak ezek, látni, ahogy a tervünk életre kel és az emberek elkezdik úgy használni, ahogyan megálmodtuk. Az őrtorony tartogatta magában a legtöbb lehetőséget, hol gyerekek használták játszótérként, hol zenészek játszottak a tetején, esténként pedig slammerek harsogták róla soraikat az éterbe.





Ekkor még volt néhány üres folt a falon, nehézkesen, de át lehetett jutni nyugatról keletre, de elérkezett a hétvége és vele együtt még több ember, a fesztivál csúcspontja. Iskolások cipős dobozokból készült fallal megtoldották a falat a bástya kapujánál, mi pedig az utolsó kis lyukakat is befoltoztuk, lezárult a fal. Az emberek megdöbbenve nézték, ahogy megszűnnek az eddigi átjárók, a hangtechnikus méregtől ráncosodó arca és szigorú tekintete jelezte, hogy ez az a pont, amikor vége a szabadságnak. Az este legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor a dobozokból emelt falszakasz megbillent és az emberek kapva-kaptak az alkalmon, hogy porig rombolják. A biztonsági őrök „Főnök, itt háború van! Közbeavatkozzunk?” mondatait a szervezők intették le és hátradőlve nézték, ahogy az emberek, szinte gyermeki örömmel az arcukon tépik szét a dobozokat.

Másnap volt a fesztivál záró napja, esküvővel, koncertekkel és rengeteg emberrel. A fal még állt, az emberek pedig bosszankodva szemlélték, de az élet zajlott tovább, este pedig bekövetkezett az, amire mindenki várt. Az utolsó koncerten a falat szétszereltük és a modulokat elforgatva utat nyitottunk az embereknek. Hihetetlen öröm és jókedv lett úrrá mindenkin, nem is bírta ki egyben minden faldarab, mindenki nekiesett, hogy minél előbb tűnjön el, ennél jobb lezárása nem is lehetett volna ennek a történetnek.





Óriási élmény volt ez a falépítés, és persze rengeteg tanulságot is hordozott magában. Döbbenetes volt megfigyelni, mennyire rosszul esik az embereknek a fal. Az elején még viccesnek tűnt, hogy körbe kell járni az egészet, vagy át lehet rajta mászni egyik oldalról a másikra, de amikor végleg bezárult minden kiskapu, már sokkal inkább tűnt problémának, mint viccnek. Ki lehet mondani, hogy utálták a falat, de nem magát az építményt sokkal inkább azt, amit okozott. A lebontásával azonban mindenki felszabadult a szó szoros értelmében és attól elvonatkoztatva is egyaránt, a történelem, ha kicsiben is, de megismételte önmagát.

Problémák és megoldandó feladatok sorát állítottuk az emberek elé ezzel az építménnyel és bizton állíthatjuk, hogy életre szóló élményekkel lettek gazdagabbak, ahogyan mi is, és egy életre megtanultuk, hogy falak márpedig nem kellenek.

Buchinger Péter, Gyovai Benjámin, Kunovics Richárd, Turuckzai Barbara