Fekete város, fekete ház: Bauhaus Museum Dessau

Dessau, az egykori otthon újonnan átadott Bauhaus-múzeuma fekete üvegkoporsó egy halott város közepén. Pedig a Bauhaus szellemisége, ahogy arról számos jubileumi kiállítás és program tanúskodik, él és virul. De akkor honnét ez a gyászos félreértés? 

Az első találkozás egy éjszakai séta célja: a múzeum sötét épülettömbje preparált bálnatetemként tárul elő a környező házak mögül. Moccanatlan, érthetetlen, egyszerre oda nem illő és ijesztően önazonos. Egy 105 méter hosszú, 25 méter széles és 12 méter magas, fekete hasáb, megrökönyödött előemberként járom körbe. A másnap reggeli napfényben gyorsan egyértelművé válik a környezetet visszatükrözésével a Bauhaus-iskolaépület műhelyszárnyát parafrazeáló üveghomlokzat. A baj csak az, hogy itt nincs igazán mit visszatükrözni: körben semmitmondó, félvárosias környezet, jellegtelen házakkal.

Dessau természetesen örül az új múzeumnak – mint ahogy a korabeli városvezetés lelkesen fogadta a Bauhaus érkező pionírjait is. Az elsősorban az 1895-ben itt alapított és az I. világháború után repülőgépeiről híressé váló Junkersnek köszönhetően gyorsan fejlődő iparváros progresszív polgármestere, Fritz Hesse 1925 februárjában teázott egyet Vaszilij Kandinszkijjal, majd felajánlott egy telket a Weimarból nem sokkal korábban kiebrudalt Bauhaus számára.

Az 1925-1926-ban, Walter Gropius tervei alapján felhúzott iskolaépület azonban a kisváros szélesebb közönségéből már jelentős berzenkedést váltott ki. Néhány (köz)megbízást, így a törteni lakótelepet vagy a gyönyörű Kornhaus-éttermet, a Gropius irodájában dolgozó Carl Fieger munkáját leszámítva a város és az iskola nem igazán vett tudomást egymásról közös létük hét röpke esztendejében.

A II. világháború szőnyegbombázásaiban aztán a dessaui óváros nagyrésze elpusztult, és a 18-19. századi házacskák helyére drabális, a kiskereskedelem eltüntetésétől élettelen szocreál háztömbök és jellegzetesen keletnémet panelek kerültek. Az 1945 után tartományi fővárosi státuszát, majd iparát is elvesztő Dessau (hivatalos nevén 2007 óta Dessau-Roßlau) ma elszürkült kisváros, amely utolsó szalmaszálként kapaszkodik a nem várt világhírnévbe: a Bauhaus örökségébe.

Méltó alapként szolgál mindehhez a Stiftung Bauhaus Dessau hetvenes évek óta épülő, ma közel negyvenezer darabot számláló gyűjteménye. De hogy a 2019. szeptember 8-án megnyitott új épület közelebb hozná a mindennapokhoz az iskola szellemiségét, azt nem állíthatjuk.

A barcelonai Addenda Architects (akkor még Gonzales Hinz Zabala néven) 2015-ben nyerte meg a tervezésre kiírt pályázatot. A 831 indulót számláló mezőnyből kiemelt munka valóban imponálóan feszes gondolatra épít.

Alaprajzi elrendezése egyszerű és világos. A földalatti szinten kiszolgáló helyiségek, raktárak,  a földszinten hatalmas, egybefüggő tér, az „Open Stage” (nyitott színpad) – rendezvényekre, ideiglenes kiállításokra –  egyszersmind a kávézó, a jegypénztár és a múzeumi bolt tereként. Az emeleten „white cube” helyett „Black Box” – a legfontosabb kiállítási térsor feketére festett termei. A három szintet két függőleges közlekedőmag osztja három szekcióra. Ezek egyben szerkezeti tartóelemek is: a Black Box 99x18 méteres doboza a tetőszerkezetről függ alá, a múzeum függönyfalának látványosan könnyed szerkezete szintén nem játszik statikai szerepet.

A pályázatnyertes gondolat tehát tiszta, egyszerű, örökérvényű, pont. A megvalósult épületet nézve azonban egyértelművé válik, hogy a tervező nehezen tudott bármit kezdeni a városi kontextussal. „Az épület egyszerre határvonal és kapcsolat a közpark és a város között” – mondja a vezető tervező, Roberto Gonzales egy interjúban. A gondolati síkon érvényes kijelentés a valóságban illúzió. A múzeum magányos monolitként magasodik a park határán; az egyhangú homlokzaton nehéz megtalálni a jelentéktelen főbejáratot, az egyébként gyönyörű tipográfiájú névfelirat is nehezen kivehető a fő megközelítési irányokból nézve. Az egyébként dicséretes zöldtető a látogatók számára láthatatlan (és megközelíthetetlen).

Elgondolkodtató problémát okoz az eredeti látványterveken szereplő, átlátszó, a belsőt napközben is láthatóvá tevő üvegfelület és a megvalósított homlokzat közötti disszonancia. Nem véletlenül válogattak a múzeum munkatársai a megnyitóra kiadott sajtófényképek közé több korai látványtervet: a végleges üvegfelület ugyanis nappal nem látszik át. A nyilvánvaló műtárgyvédelmi okokból választott megoldás azonban az eredeti gondolat legszellemesebb értékét semmisíti meg. Mint a műanyag nyílászárók a Molnár Farkas-házon. Ennél több jóindulattal persze azt is mondhatnánk, hogy az épület éjszakai nézetre komponált. A probléma ezzel csupán, hogy a múzeum ötkor zár.

A kivitelezésre és a kiállító tér minőségére nem lehet panasz. A földszinti multifunkcionális tér belakása nehéz kihívás lesz abban az időszakban, amikorra elfogynak a jubileum lázában kígyózó sorok – de tény, hogy a benne rejlő lehetőségek mozgásban tarthatják az intézményt. A kávézó és a múzeumi bolt mérete reális elvárásokat tükröz; a lépcsőházak kényelmetlenek és meredekek, az alagsorba helyezett mosdók megközelítése kifejezetten ellenszenves.

A nyitókiállítás, a „Versuchsstätte Bauhaus. A gyűjtemény” természetesen mindenképp megér egy látogatást, és arra is jó esély van, hogy az eddig egynapos úticélként számon tartott Dessau az új múzeummal és a centenáriumot kísérő felújításokkal kétnapos turisztikai látványossággá növi ki magát. Az új múzeumépület azonban kihagy egy fontos ziccert. Walter Gropius iskolaépülete minden használhatatlansága, így a nyaranta felforrósodó műhelyek vagy az évtizedekig beázó lapostetők ellenére is (épülettől meglepően) forradalmi manifesztummá tudott válni. Az új múzeumépület technikailag perfekcionista – de ezen túl, ha akarna is, nem tud a kortárs építészetről újat és jót állítani.

Kovács Dániel