Felelősségünk tudata
Építészkongresszus az Európa Kongresszusi Központban: sztárépítészek, felelősség, kormányzati negyed. Terjedelmes tudósítás képekkel.
Az Alaprajz folyóirat által szervezett 2007-es Építészkongresszust az építészet és felelősség kapcsolatának jegyében hirdették meg, amit a felszólalók többsége aztán jól megkerült. Kár, hogy Shigeru Ban meghívását tavaly már eljátszották, mert az ő munkássága minden különösebb magyarázkodás nélkül lefedi az idei tematikát. Így idén kollégája, Kengo Kuma volt a legrokonszenvesebb és leghitelesebb nemzetközi híresség a programban.
Az előadások sorát Fegyverneky Sándor nyitotta, aki a szakmagyakorlás törvényi kereteinek változásairól, többek között a tervtanácsok szerepének erősítéséről beszélt.
Őt Dévényi Tamás követte, aki komolyan véve a felkérést, saját praxisából mutatott/említett a felelősség kérdéséhez valóban köthető esetet. Onnan indult, hogy a felsőoktatás nem képes ellensúlyozni a környezetkultúra általános alulfejlettségét. Ezt, ha jól értettük, összefüggésbe hozta az épített örökséggel való felelőtlen bánásmóddal, mint amilyen a Ganz üzemi épületeinek lebontása volt a Millenáris-park miatt, vagy a Móricz Zsigmond körtéri fordítóépület eltüntetésének szándéka, amit végül sikerült hatástalanítani.
Egy Borsod megyei műemléképület megmentése kapcsán arra szólította fel a szakma jelenlévő krémjét, hogy ki-ki vegyen a hóna alá egy megmenteni való épületet és akkor sokkal gazdagabbak leszünk.
Újabb munkáinak bemutatásán keresztül Turányi Gábor a földhözragadt, közhelyekben gázoló mérnöki etika mellett foglalt állást, anyagról és fizikai valóságról beszélt, mint a Ház valóságáról.
A meghívott sztárok közül először Jan Kaplicky (Future Systems) beszélt, személyes kötődését a magyar kultúrához Pick szalámiban, Egri Bikavérben és egy valamikori magyar barátnőben megjelölve. Ezután agitációba kezdett, felhívta a figyelmünket a növekvő ózonlyukra és Al Gore vitatott dokumentumfilmjére a klímaváltozásról, mondván, hogy csak ez számít, felejtsük el az építészetet. Miután elrettentő célzatú képeket mutatott kidobott hűtőszekrényekről és számítógépekről, idézte James Lovelock-ot, aki szerint a globális felmelegedést csak nukleáris energiával lehet megakadályozni. Nyilván nem hallott még atomtemetőről. Diktátorok képeihez az illetők gonoszságáról fűzött megjegyzéseket, azzal zárva, hogy egyre több a halott diktátor és egyre kevesebb az élő, tehát javul a helyzet.
A Cseh Nemzeti Könyvtár általa tervezett új épületében teljesen automatizált rendszer mozgatja a könyveket, a ház maga nagy rózsaszín műanyagdomb, egyszóval nem éppen egy ökológiai utópia. Természetesen előkerült Abu-Dhabi is, ahol állítólag a sejket jobban érdekli a „zöld” építészet, mint az európai vezetőket, ezért szigorúan a fenntarthatóság jegyében mesterséges tavat építtet, rajta dús növényzetű szigettel és felhőkarcolókkal. Beszélt a nevezetes birminghami Selfridges áruházról is, azzal zárva mondandóját, hogy legyünk szerények (mint Le Corbusier) és bátrak (mint Charles Simonyi az űrben), továbbá hogy az ember nem olyan, mint a Neufertben.
Dominique Perrault is végigkalauzolt legfrissebb munkáin, többek között a dél-koreai női egyetem új központján, amiben nincsenek oktatási célú helyiségek, csak városias funkciók. Azt mondta, hogy igyekszik nem épületeket, hanem nyilvános tereket létrehozni. A szentpétervári Marijinszkij Színház épületére kiírt pályázatot megnyerve, mint mondta, egy nagyon átlátható tervezési és megvalósítási folyamatban találta magát, egészen amíg azt nem mondták neki, hogy köszönik szépen, innentől egyedül is boldogulnak.
Kengo Kuma következett, aki kulcskérdésnek nevezte a Budapest Kelet és Nyugat közötti csomóponti helyzetéből adódó sajátosságok, nevezetesen a két mentalitás különbségeinek megértését és integrálását. Ebből ő a keletit próbálná egy kicsit közelebb hozni munkái bemutatásával, mondta.
Arról beszélt, hogy Japánban hivatalosan nincsen olyan foglalkozás, hogy építész, csak kertész. Hogy az építészek helytelenül minduntalan emlékműveket építenek, és hogy ő a maga részéről jobban kedveli az üres tereket, mint az objektumokat. Saját házairól azok a kedvenc képei, amiken nem látszik épület, de ezeket a magazinok nem akarják leközölni. Felhívta a figyelmet Bruno Taut könyvére a Katsura-villáról, és az ebben leírt japán téreszményre. Bemutatta, hogyan állította vissza egyik munkájában a nó-színpad és a nézőtér közötti üres, fedetlen teret, ami nyugati hatásra tűnt el. Egy falusi közösségi központ építéséhez impregnált rizspapírt használtak, amiből a második világháborúban a japánok önjáró interkontinentális bombázóléggömbjeiket készítették. Az impregnálás anyaga növényi lé, ez tette a papírt óceán fölötti átkelésre alkalmassá. Kőmúzeumának szerkezete nagyon-nagyon lassan épült, de Kuma úgy véli, önmagában a lassúság létrehoz valamilyen értéket. A Hiroshige-múzeum kapcsán azt a szándékát fejtegette, hogy természet és kultúra ne álljanak kontrasztban egymással, továbbá hogy a kiállítótér köztér legyen. A falu polgármestere aggódott, hogy a kölkek kilyukasztják ujjukkal a rizspapír falat, de az építész azt mondta, a japán gyerekek udvariasak, és igaza lett. A Kínában épület bambuszház kivitelezői tiltakoztak az anyagválasztás ellen, mert ők csak építési állványokat építenek bambuszból, tartószerkezetet nem. Végül sikerült meggyőzni őket, a csöveket betonnal töltötték meg, a hőszigetelés kacsatollból készült.
Egy kisvárosba Kuma vályogból és üvegből tervezett épületet egy XII. sz.-i fa Buddha-szobor számára. Kihasználva a vályog klimatizálóképességét, az épületben nincs gépészet. Elég nagy ugrás innen a tokiói Louis Vuitton-központ, de nem érezni disszonánsnak, mert Kuma, ellentétben mondjuk Kaplickyvel, nem övezi a szerényebb projektjeit felszínes és képmutató környezetvédői propagandával, csak teszi a dolgát. Befejezésül a helyi kultúra és hagyomány menti fejlődést nevezte a jelenkor kihívásának, és neki el is hisszük, előadása nagy szellemi mélységről, igazi alázatról, józanságról és természetes erkölcsi érzékről tett tanúbizonyságot (még ha mindebben továbbra is Shigeru Ban az etalon).
Wolf D. Prix, a Coop Himmelb(l)au társalapítója saját elmondása szerint azért lett építész, mert arra vágyott, hogy befejezze a Breughel által megfestett Bábel-tornyot. Az építész és az építészet felelősségét firtató összejövetelen a határtalan becsvágy és felfuvalkodottság szimbólumával indítani elég erős húzás. Prix nem finomkodik, bevallja, hogy szerelmes a felhőkarcolókba, kedvenc filmje a Kill Bill, továbbá hogy az űrutazás korában létjogosultságát vesztette az egyiránypontos perspektíva. Stúdiójuk neve nem a kék színre utal, hanem az általuk megcélzott építészet felhőszerű változékonyságára. Divat, fejlődés, növekedés, sűrűség, változatosság a hívószavak, amelyek mentén mondanivalóját előadja, és ez erős kontrasztban áll Kengo Kuma műmléképítéssel szembehelyezkedő alapállásával.
Díj Farkas (elnézést) azt mondja, egy barátja szerint vannak alap-, felépítmény- és tetőépítészek, aszerint, hogy melyik területen élik ki magukat, és közülük mindig az utóbbiak a legavantgárdabbak. Magát is ide sorolja, az új BMW-központ tetejét konzolosan akarta volna megépíteni, de a statikus állítólag elmagyarázta neki, hogy ahhoz Kínáig érő alapozásra lenne szükség.
A városi élet motorjának a sűrűséget tartja, ezért irodájuk tanulmányt készített arról, hogyan lehetne Bécsben a város szétverése nélkül felhőkarcolókat építeni, feloldva a tíz évvel ezelőtt még érvényes tilalmat. Sikerrel jártak, Perrault is ezért építheti meg a DC Towers együttest. A Gasometer-projekt kapcsán arról beszél, hogy feszültséget akartak teremteni, ami új építészet kialakulását ösztönzi. A busani moziközpont és a lyoni természettudományi múzeum számítógépes videóiban feltűnően erős az akusztikus elem, a hangok, háttérzajok jelenléte. A múzeum kapcsán Prix a világ legunintelligensebb társaságának nevezte az építőipart az újításokkal szemben tanúsított ellenállásuk miatt.
Wesselényi-Garay Andor röviden összefoglalta a tervezett kormányzati negyed ügyében rejlő csapdákat (kormányzati negyed helyett kormányzati gettó), ziccereket és kihívásokat (zsűri, pályázati kiírás), megadva a következő beszélgetés alaphangját, aminek moderátoraként szerepelt. A beszélgetés során László Tamás építész, országgyűlési képviselő zsigeri demagógiáról téve tanúbizonyságot, a kormányzat legitimitását kifogásolta, ezáltal vitatva a projekt létjogosultságát is. Ezzel aztán egyedül is maradt. Cselovszki Zoltán nem ért egyet a helyszínválasztással, de mint mondta, ez már adottság, tehát ebben kell gondolkozni. Görözdi György (Kincstári Vagyoni Igazgatóság) azt mondta, hogy a politikai rendszerváltást nem kísérte a közigazgatási infrastruktúra változása, az ebből fakadó problémákat orvosolnák a kormányzati negyed létrehozásával. A Kossuth tér kiemelt szerepe továbbra is megmaradna, ugyanakkor az új fejlesztés keretében létrehozott épületállománynak mindössze tizenhét százaléka szolgálna kormányzati funkciókat, a többi civil városi igények kielégítésére maradna.
Eltér István méltatta a Kincstári Vagyonügynökség pozitív hozzáállását, hogy szakmailag teljes mértékben a Kamarára hagyatkozott, elfogadta a zsűri öszetételére vonatkozó ajánlásaikat, illetve hogy partnernek bizonyult egy európai szintű díjazás és tervezői díj előteremtésében. Kálmán Ernő, aki a tervpályázat zsűrijében a MÉSZ-t képviseli, azt mondta, hogy gondoskodni kell a megfelelő lebonyolítási technikáról, ami a beruházás befejezését garantálja. Fegyverneky Sándor beszélt az idevágó kormányrendelet alvállalkozók kifizetését garantáló rendelkezéseiről, majd a vita véget ért, amikor László képviselő az Erzsébet téri Nemzeti Színház kapcsán a metró miatt az épületbe beépített rugók gyártójának hasznáról szólt néhány szót, de felhívták a figyelmét, hogy ilyen rugók a Lágymányosi hídnál megépült Nemzetiben is vannak.
A büfé egyébként gyatra volt és a multiplex-átokkal sújtott első három sorban ülők nyaki porckorongjaik feláldozása árán sem láthatták a vetítővásznat, a színpadkép pedig a környezetkultúra nyilvános meghurcolásával volt egyenértékű. De ezeket az előadókat itthon máshogy nem lehet meghallgatni, úgyhogy végül is rendben volt. A résztvevőknek járó prospektusok mellé csomagolt jutalomzokniból remélhetőleg az illusztris vendégeknek is jutott.
szöveg és fotók: Török Tamás
