Felemésztett hagyaték
Bezárt a Szarvasi Vas-Fémipari Zrt. gyára. A csődről beszámoló hírekben kötelezően az “ikonikus” jelző kapcsolódott a vállalat saját kávéfőzőihez és lámpáihoz. Miért nem érhető el mégsem olyan online vagy offline archívum, amely legalább időrendbe állított fotókon bemutatná ezeket? Miért nem tudunk semmit ezeknek a tárgyaknak a formatervezőiről, és hogyan helyezhető fel ezek után designtörténetünk térképére a Szarvasi?
A bukáshoz – röviden összefoglalva – az vezetett, hogy a vállalat a közelmúltban szinte kizárólagosan az Ikea egyik lámpájának kivitelezésébe fektette energiáit. A svéd bútorvállalat azonban minőségi problémákra hivatkozva felbontotta a szerződést a Szarvasival, ezzel megpecsételve annak sorsát.
A 66 éves múltra tekintő cég felszámolása komoly veszteséget jelentett a helyi munkaerő és gazdaság számára, azonban tárgykultúránkat tekintve is sajnálatos a megszűnés, hiszen széles körben ismert termékek tűnhetnek el végleg a piacról. Talán nem túl merész állítás, hogy a Kotyogót mindenki ismeri nálunk – azonban az kevésbé biztos, hogy valóban mindannyian a Szarvasi termékére asszociálunk.
Hiába állta helyét évtizedekig a piacon, gyártója sosem védette le a nevet. Így itthon a “kotyogó” valamennyi tűzhelyen használatos kávéfőző kanna gyűjtőkifejezésévé vált, ami a köznyelvben épp úgy használható az eredeti olasz Bialetti-re, mint a számtalan névnélküli, olcsó utánzatra. Hogy a Szarvasi mégsem látta meg a lehetőséget egy saját fejlesztésű termék tudatosabb menedzsmentjében – még alkotójának neve sem maradt fenn – igen beszédes mozzanat a vállalat teljes történetét tekintve. A továbbiakban látni fogjuk, hogy a Szarvasi kudarca több ponton is a design-stratégia megfelelő kiaknázásának elmulasztásában keresendő.
A most bezárt Vas-Fémipari Zrt. elődje KTSZ-ként alakult meg 1952-ben Szarvason, méghozzá alig több, mint egy tucat lelkes helyi szakember együttműködéséből. Eleinte főként lokális szolgáltatásokat nyújtottak, építkezéseken asszisztáltak vagy üstöket javítottak kézi szerszámokkal. Két évvel később már saját vasöntödéjük volt, amely lehetővé tette a készárutermelés előkészítését. A későbbiekben nagy sikerrel kapcsolódtak be az állami ipartermelésbe, és a hetvenes években már Termelőszövetkezetként, nagyüzemi szalagrendszerben folytatták a munkát. A gyár ekkor több, mint 1700 embert foglalkoztatott, és habár továbbra is fennmaradtak karbantó-, autószervísz-, illetve építőipari részlegei, erre az időszakra tehető saját termékeik felfutása is. Ezek a darabok a korszak gazdasági lehetőségeihez mérten nagy hasznot termeltek export-értékesítésből, miközben az itthoni vásárlóközönséghez is eljutottak.
Az üzem az egyre növekvő igényeknek megfelelően lámpagyártásba is fogott, legismertebb és legnépszerűbb termékeik azonban egyértelműen a kávéfőzők voltak. A fentebb említett Kotyogó mellett további típusokat is fejlesztettek: a Seherezádé a Hollóházi Porcelángyárral és Bükki Béla porcelántervező művésszel való együttműködés során jött létre. A Kotyogót idéző formavilág a “dekoratív” kiöntővel kiegészülve, esztétikailag igen népszerű volt a késő-hatvanas években.
Az Espresso és az Unipress már korszerűként definiált és “lakberendezési igénnyel” alkotott elektromos kávéfőző gépek voltak. Előbbi Vojtek István és Lustyik Pál közös terve alapján készült, és sokáig töretlen sikernek örvendett a piacon (SZV 611 néven ma is megtalálható, és egy ideig még bizonyára elérhető is lesz). Úgy tűnt, a sikerek betetőztek az első 25 évet zárva - több termék elnyerte a Kiváló Áruk Fórumának minősítését is. Azonban a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a Szarvasi a maihoz kísértetiesen hasonló problémával találta szemben magát: az NSZK-s partner minőségi problémákra hivatkozva visszautasította az exportra készült termékeket.1
A jelentős romlást a vállalat azzal magyarázta, hogy Szarvason az alkatrészeket is maguk gyártották, ezek fejlesztése pedig hosszadalmas és keserves volt. Hogy a hőfokszabályozós vasalóik megbízhatatlanul működtek, a vezetés szerint elsősorban abból adódott, hogy tőkés importból nemigen tudtak megfelelő, de költséges tartozékokat beszerezni a műszer kialakításához, a KGST piacról pedig csupán a konkurencia leselejtezett berendezéseihez állt módjukban hozzájutni.
Ugyanennek kapcsán számoltak be arról is, hogy az akkori gazdasági berendezés azt sem tette lehetővé, hogy kövessék például a gyorsan változó külföldi lámpa-divatot: az üvegből készült elemek kivitelezését ugyanis a Salgótarjáni Üveggyár végezte, ahol csakis nagyszériás rendeléseket teljesítettek. Ez önmagában nem lett volna probléma, ha tudatos tervezéssel kialakult volna valamiféle időtálló formavilág, ami akár a Szarvasi lámpák “védjegyévé” is válhatott volna: azonban lámpaverzióik gyors váltakoztatásával mégis megpróbálták azt az illúziót kelteni, hogy széles termékskálát tudnak kínálni.
A vállalat története során sem a vezetés, sem a menedzsment szintjén nem foglalkoztatott formatervező művészt vagy terméktervező mérnököt: formatervezőkkel megbízásos alapon, egy-egy terv erejéig dolgoztak együtt, és valamennyi ezzel kapcsolatos döntéshozatal a műszaki igazgatóság hatáskörébe tartozott.2 A termékfejlesztés többnyire egybeesett a gyártási infrastruktúra költséghatékony gyarapításával. A nyolcvanas években például az Espresso kávégép új változataként dobták piacra a Mini Espresso típust, mely elsősorban külföldről vásárolt új szerszámok és egy műanyag házforma gyártási jogának átvételével hozható összefüggésbe.
Megjelenésének időpontjában a szakma sem nyilatkozott egyöntetűen pozitívan a készülékről : neve ellenére épp az a kritika érte, hogy “többet ígérő ruhába lett öltöztetve”3, a “funkció nem tölti ki a formát […] üres, funkció nélküli tereket is burkol,4 ” azaz a tárgy túlságosan nagy a benne foglalt konstrukcióhoz képest. Hozzá kell tennünk, hogy a tömegesen elérhető termékek meggondolatlan kialakítása a Kádár-korban egyáltalán nem volt ritka, sőt: a progresszív formatervezők munkái a legritkább esetben jutottak tovább a kisszériás tervezésnél, így talán nem meglepő, hogy ezen a téren Szarvason sem történt csoda a korszakban.
Ismerve az egykori szocialista nagyvállalatok rendszerváltást követő kudarcát, első ránézésre az egykori Vasipari mégis kivételesnek tűnhet, hiszen a Szarvasi, mint brand, továbbá a korábban forgalmazott termékek egy része is fennmaradt. Minden bizonnyal szerencsés fordulatot hozott, hogy a kilencvenes évek elején olcsó háztartási kisgépek gyártásához szükséges fröccsöntő berendezést sikerült az országba hozni – így a gyár lényegében új tömegtermékek egész sorával töltötte be azt az átmeneti rést, ami a nyugati kínálat berobbanásáig jelentkezett még épp formálódó kapitalista piacunkon.
Következő mentőövként pedig ott volt az Ikea: Szarvason 1997-től vállalták a bútorvállalat egyes termékeinek olcsó kivitelezését, ekkor már Rt.-ként. Arról azonban még szó sem volt, hogy a későbbiekben valamelyik Ikea-termék kizárólagos forgalmazása kerüljön fókuszba – sőt. A kilencvenes és kétezres évek fordulóján a Vas-Fémipari még egy saját termékfejlesztéssel állt elő. Zalavári Józsefet kérték fel – aki egyébként lámpákat is tervezett a vállalat számára – a 20 évig változatlan formában piacon lévő kávéfőző formatervezésére. Az Unipress nevet a fentebb már említett, hetvenes években gyártott népszerű kávéfőző emlékére tartották meg a tervező kérésére.
Az új Unipress-szel tehát a Szarvasi egy nagyrészt már meglévő alkatrészek újrafelhasználására épülő, de korszerűsített formakarakterű kávéfőzővel jelentkezett – ma már tudjuk, hogy valószínűleg utoljára. A vállalat könnyűszerrel kovácsolhatott volna valódi sikert abból, hogy szerencsésen átvészelte a privatizációt. Ehhez viszont a globális piacra lépve nem az összeszerelő műhelyek sorába kellett volna csatlakozni, hanem a fentebb említett úton tovább haladva ötvözhette volna a vállalati örökséget a magasszintű formatervezéssel és innovációval. Az elmúlt idők tulajdonosváltásai épp az ellenkező irányba fordították a Vas-Fémiparit. Habár hallani arról, hogy a saját termékek gyártása egyszer még újrakezdődhet, valódi fejlesztésre vagy felvirágoztatásra igen korai lenne számítani.
Kőrösi Boglárka
1
Lónyai László: Pofon a Világpiactól. Békés Megyei Napilap, 1979.
2
Zalavári József: Mokka Pot. DLA értekezés. Budapest, 2006.
3
Idézet Nagy Tibor formatervezőtől, Vanicsek Péter: Egy termék, három vélemény. Ipari Forma, 1988. (20-21.o.)
4
Idézet Nagy Tibor formatervezőtől, Vanicsek Péter: Egy termék, három vélemény. Ipari Forma, 1988. (20-21.o.)
