Felharmónia - pályamű a 14. Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjára

Bemutatjuk a SzuperMA instllációjának koncepcióját, melyet a következő Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjára kiírt pályázatra készítettek. 

FELHARMÓNIA – Gyógyító építészet

Homokzsák, szögesdrót, föld, tűz, erő… a háború kellékei. Víz, levegő, színek, lágy formák, játékosság… a béke elemei. Iráni-amerikai építési módszer – közép-európai adaptáció. Hagyomány és modern technológia. Ellentmondásos elemek, furcsa kombináció. Hogyan békíthetők mégis össze, és miként használhatók fel az építészetben? Erre keressük a válaszokat.
100 év telt el az első világháború kezdete óta, még sincs harmónia. Épített környezetünkben sem. Szem előtt tartva az ősi értékeket, az évezredes hagyományokat és a természet örök alapjait, hozzáadva a modern technológia lehetőségeit, közelebb kerülünk egy élhető és fenntartható világhoz. Hiszünk benne, hogy az építészet alkotásaival képes ép-íteni, az emberek testi és lelki gyógyulását, a harmónia megteremtését szolgálni. Megvan bennünk és a körülöttünk lüktető természetben az ehhez szükséges tudás: a föld, az életet adó víz, a tűz energiája, a szél lélegzete, és az ősi formák és törvényszerűségek összhangja.

Installációnk egy izgalmas, organikus építési technológia segítségével kézzelfogható és interaktív élményt nyújt ennek megtapasztalásához.

A SzuperMA – Felharmónia installáció koncepciója

Az installáció alapelemei, üzenete

• Háborúból békét: gyógyító / ép-ítő építészet
• Az „ép testben ép lélek” megnyilvánulása az építészetben
• Emberléptékű harmónia
• Régi új alapokon / új régi alapokon
• Tervezzünk a természettel – univerzális alapelemek
• Permakultúra és organikus, fenntartható építészet
• Kulturális örökségünk megóvása, a népi építészet feltámasztása, továbbgondolása

A 2014. évi Velencei Építészeti Biennálé az első világháború kirobbanásának 100. évfordulója apropóján azokat a kérdéseket teszi fel a kiállítóknak és a látogatóknak, hogy mi is történt az építészetben ez alatt a bő emberöltőnyi idő alatt. Merre fejlődött ez a szakma és művészet? Vajon jó irányban haladt-e, és elérte-e céljait?

Szerteágazó szakmai múlttal és tudással a tarsolyunkban három évvel ezelőtt az építészet/építés területére vezetett az utunk. Ezzel a kettős világnézettel és tapasztalattal, azaz eredendően, mint „laikus felhasználók”, majd, mint építők, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindkét nézőpontból látjuk az építészet helyzetét és kihívásait. Látjuk, hogy milyen szakmai szempontoknak kell megfelelni, ha építeni akarunk, de azt is, hogy mire van szüksége és hogyan gondolkodik, milyen környezetben szeretne élni az építészeti szaktudással nem rendelkező hétköznapi ember.

Interdiszciplináris nézőpontunkból elgondoltunk a fenti kérdéseken: Mit üzennénk mi innen kis hazánkból a világ építészetének, és az építészet iránt érdeklődőknek? Hogyan jutottunk egyáltalán arra, hogy az üzenetünk annyira fontos lehet, hogy szerény építészeti múltunkkal, és egy fiatal, hazánkban csak most debütáló technológiával megjelenjen egy ilyen neves nemzetközi rendezvényen?

1914-2014. Száz év nagy idő, mégis kevés volt ahhoz, hogy az emberiség megtanulja a leckét, és élhetővé tegye a saját világát. Az elmúlt évek során soha nem volt még ilyen mindenütt tapintható az igény az emberléptékű harmóniára, mint napjainkban. Hármas – környezeti, gazdasági és társadalmi – válságot élünk. Nemcsak az emberiség egésze, de az építészet is válaszút elé érkezett. Vagy társául szegődik az embereknek, és a maga szaktudásával kiszolgálja emberléptékű harmónia és a fenntartható környezet iránti szükségletet, vagy megy a tovább az elmúlt száz évben kitaposott ösvényen, és eltávolodik azoktól, akikért létezik: a gyógyulni, épülni, ép-íteni kívánó hétköznapi emberektől.

Az építészet számos kiváló alkotást hívott életre az elmúlt száz esztendő során is. Mégis, valami valahol félrecsúszott, valami hiányzik. Ez a kiüresedés, elidegenedés a hétköznapi ember nézőpontjából a legfeltűnőbb. Amíg csodálattal nézünk fel egy-egy látványos és különleges építészeti remekműre, valahol azt is érezzük: „Hol vagyok ebben én? Ki szolgálja ki az én alapvető emberi szükségleteimet, például azt, hogy emberhez méltó és egészséges lakókörnyezetben élhessek? Hogyan lehetséges az, hogy ilyen szellemi és anyagi gazdagság van a földön, mégis nő a szűkös és egészségtelen körülmények között élők, sőt a hajléktalanok száma? Hová lett a kulturális örökségünk, hová tűntek az ősi népi és szakrális építészet bevált struktúrái és anyagai? Biztos, hogy minden szempontból eljárt felettük az idő?!”

Miközben sokszor idegenek, elvontak, vagy elérhetetlenül költségesek számunkra ezek a modern épületek, számos esetben megbetegítőek is. Allergiás tünetek, „sick building” szindróma, elektroszmog, zajterhelés, a rossz akusztika hatásai… ma már közismertek a betegségek összefüggései az egészségtelen lakókörnyezettel.

A 80-as évek elején Nader Khalili (1936-2008) iráni származású amerikai építész felismerte ezeket az ellentmondásokat, és növekvő szükségletet. Sikeres felhőkarcoló-specialista karrierjét hátrahagyva visszafordult a hétköznapi emberekhez. A tradicionális, évezredes technikákat a legújabb módszerekkel, anyagokkal ötvözve álmodta meg a szupervályog-, más néven földzsák-technológiát. Amikor „életútjának felén” hazatért a hazájába, azzal a kérdéssel szembesült, amivel mi is, amikor a háborúra emlékezünk: „Hogyan csináljunk a háborúból békét? Hogyan használjuk fel ezeket a mindenütt jelenlévő, egyszerű, (építő)anyagokat arra, hogy a mai igényeknek és előírásoknak megfelelő, szép és egészséges, de mégis megfizethető és fenntartható otthonokat hozzunk létre?” Fő üzenete az volt, hogy az alapokhoz, a természetben mindenütt jelen lévő, univerzális elemekhez kell visszanyúlnunk (föld, tűz, víz, levegő, ívek, boltozatok, kupolák).

A kiállítás bemutatása

Az elmúlt száz év tanulságait az építészet összes területén bemutathatnánk, de a fentiekből következően az otthonteremtésre fókuszálunk. A Nader Khalili által megmutatott úton elindulva installációnk segítségével egy lehetséges alternatívát mutatunk be az emberléptékű harmónia kialakítására az épített lakókörnyezetünk megformálásában.

Installációnkkal alapvetően nem elgondolkodtatni szeretnénk. Sem negatív példákkal elrettenteni. Fontosabbnak gondoljuk a pozitív érzelmeket, a vágykeltést. Azt szeretnénk elérni, hogy a Magyar Pavilonba betérő látogató egyszerűen beleszeressen abba, amit lát. Vonzódjon oda, üljön le, adja át magát ennek a hangulatnak „Igen, itt jól érzem magam. Ilyen környezetben szeretnék élni.” A kiállítás egésze tehát kisebb hangsúlyt fektet a háborús évfordulóra és annak üzenetére, illetve az azóta eltelt időben született élettér megoldásokra. A hangsúly egy egészséges jövőalternatíva bemutatásán van, egy konkrét, kézzelfogható élettér érzékeltetésével, és egy olyan technológia felvillantásával, amely lehetséges, de nem egyedüli eszközként szolgálhat a megvalósításhoz.

A látogatót egyfajta időbeli és térbeli utazáson visszük végig. Időben a világháborútól a jövőig. Az előcsarnokba belépve indul a történet a világháborút szimbolizáló barikáddal. A barikád kerítéssé alakul át, a homokzsákokból falazat lesz, a drót bekúszik a zsáksorok közé, mint „rugalmas malter”. Ez szimbolizálja installációnk alapüzenetét: „Háborúból békét”. A barikádtól indulnak a válaszutakat jelző, egyébként a szupervályog-építés fő alapanyagául szolgáló tömlők. Az egyik tömlő az Átriumban felépített belső kertbe vezet, az általunk felvázolt jövő alternatíva egyik terébe. A másik a Diszponábilis térben kiállított fotósorozathoz, amely egy-egy jellegzetes példát mutat be arról, hogy mivé is alakult a mai magyar lakáskultúra az elmúlt száz évben, azaz hol és hogyan élnek ma az emberek (panellakóteleptől a lakóparkig). Ez a tér szándékoltan diszharmonikus, ellentmondásos… „aláfestő zeneként” a XX. század élhetetlen zajaival.

A körforgalomból az út tovább vezet a kiállítócsarnok bal oldali „hajójába”. A kiállítás térbeli elrendezése (habár nem hangsúlyosan) a nyugat-kelet, a bal agyféltekés kognitív, illetve a jobb agyféltekés érzelmi funkciókat is leképezi. Sugallva, hogy az elmúlt korszakban túlzott hangsúlyt kapott az absztrakt gondolkodás, a nyugati racionalitás az építészetben is. A bal oldali csarnokrészben mutatjuk be a szupervályog-technológia eredetét, koncepcióját és alapvető tudnivalóit, illetve azt, hogy a magyar viszonyokra adaptált zsákvályog-technológia mennyiben módosítja, illetve egészíti ki az eredeti elgondolást. A baloldali teret úgy rendezzük be, mint egy oktatóműhelyt, ez tehát alapvetően az ismeretszerzés, a gondolkodás, a racionalitás helye. Mintha belépne a látogató egy virtuális, háromdimenziós tervezőasztalra. A földön járkálhat az alaprajzban, már-már a falon is belépne a vetületi rajz ajtónyílásán. Itt kerülnek bemutatásra a technológia speciális anyagai, eszközei is. A kihelyezett flipchartokon szemléltető ábrák, rajzok láthatók, mintha csak a mester hagyta volna ott a tanórán bemutatott anyagot. A sarokban viszont már egy valódi épületrészlet is háromdimenziós formát ölt, előlép a falból a gótikus kupola, a szupervályog-építés egyik jellegzetes példája. Ha a nagy anyag- és munkaigényű földépítkezési módszer végeredményét nem is tudjuk teljes egészében egy kiállítás limitált keretei között bemutatni, ebbe a kupolacikkelybe mégis be lehet menni, és egy kis ízelítőt kapni, milyen érzés egy ilyen formájú térben lenni.

A kiállítócsarnok jobboldali „hajója” már a megvalósulásnak, egy valódi lakótér modellezésének ad helyet. Itt testet ölt, végső ruhát kap a zsákvályog tömlő. Átengedhetjük magunkat a benyomásoknak, érzékszervi és érzelmi hatásoknak. Ebben a lakótérben bemutatjuk azt a sok változatos organikus építészeti elemet, amelyeket szupervályogból, zsákvályogból, illetve egyéb, elsősorban természetes, vagy legalább újrahasznosítható anyagokból létrehozhatunk.

Az átrium mögött húzódó folyosó és az apszis félköríves tere egyfajta átmeneti tér. Az apszis afféle pihenő- és olvasóhely, ahol az íves formák és természetes anyagok között leülhet a látogató, kezébe veheti a kiállítás katalógusát, belenézhet a vetített bemutató filmekbe. Az apszis és a „lakótér” berendezési tárgyai között visszaköszönnek azok az ősi, mindenütt jelenlévő alapelemek és természetből vett formák és motívumok, illetve törvényszerűségek (aranymetszés, a fibonacci-sorozat), amelyeket a permakultúra és az organikus építészet is előszeretettel alkalmaz. A „nappali” falára odacsempésszük az egyik fontos üzenetünket, a kulturális örökségünk megóvását: Egy-egy családi kép: nagymama a kerekól előtt, régi parasztház. Mindez nem is akárhogyan, Kunkovács László etnofotográfus, Balogh Rudolf-díjas fotóművész műveivel illusztrálva.

A látogató a kiállítócsarnokon szerzett racionális és érzelmi benyomásait a csarnok jobb szegletében kialakított kreatív alkotóműhelyben, „vályoggyurmázással”, rajzolással, modellkészítéssel stb. összegezheti. „Kedves játékos kedvű látogató! Ez itt a Te Tered. Engedd el a fantáziádat! Rajzold le, formáld meg, hol élnél, milyennek építenéd meg a lakóhelyedet, házadat, kertedet, faludat…” Ez itt a homo ludens helye, amely örökérvényűen bennünk él, és alkotótérre vágyik. A kreatív műhelyben mindenfajta anyagot és eszközt megtalál a látogató, amivel rajzolhat, építhet, modellezhet.

A jobb oldali kiállítótérből az átrium üvegajtaja a télikerten keresztül kivezet a kertbe. A gigászi biennálé információözöne után itt a látogató kicsit megpihenhet, a fűre leheveredhet, vagy a homokzsák briósfotelekbe belesüppedhet. Reményeink szerint azzal az érzéssel, hogy a Magyar Pavilonban végre kapott egy csipetnyi emberléptékű harmóniát, egyszerű emberi melegséget.

A kijárat felé újra keresztülvezet az út a mai lakótereket bemutató körcsarnokon. A látogatóra bízzuk, hogy mit kezd a kontraszttal: visszatér-e a földre, a megszokott valóságba, vagy megvalósítja az álmait az imént kapott ízelítő által inspirálva?

Bár a kiállítás elsősorban a vizuális érzékekre alapoz, ezt kiegészítve szeretnénk az összes érzékszervre hatni: hangokkal, szagokkal (zajok, majd halk zene, madárcsicsergés, vízcsobogás, virágillat és a természetes anyagok saját illata stb.), sőt tapintással is, hiszen a kiállításon nemcsak képeket vagy maketteket lát az érdeklődő, hanem belehelyezkedhet a kiállítási tárgyakba, megtapogathatja az anyagokat.

A zsákvályog-technológia jellegéből, szellemiségéből adódóan installációnkban is jelentős teret kap a kézi munka, az egyedi formák és felületkialakítások. Minden egyes zsákvályog otthon szinte egy műalkotás. A gyógyító építészet egyik fontos eleme, hogy az otthonunk nemcsak a felhasznált egészséges anyagok és térkialakítások miatt legyen jótékony hatással az életminőségünkre, hanem azáltal is, hogy a majdan ott lakó szeretettel, játékossággal építette a saját otthonát, és ez az elégedettség és öröm mindennap „visszasugárzik” rá a falakból, bútorokból.