Föld és víz
Tardos Tibor gondolatai a Milánói Expo magyar pavilonja kapcsán kialakult vitához. Érdemes-e petíciókat aláírni, érdemes-e építészként tiltakozni?
(A petíciók és én)
Távol tartottam magam valamennyi, a 2015-ös EXPO magyar pavilonjával kapcsolatos aláírásgyűjtéstől, petíciótól, noha egyike-másika olyan közösségek véleményének ad hangot, amelyekhez magamat is odaszámítom. Ennek okát a facebook-on többször is megadtam: a pavilon sorsát nem a magyar építészet, a szakmai közösség, hanem a magyar kormány ügyének tartom, és abba még akkor sem óhajtanék beleszólni, ha meghallgatnának (amire nem látok esélyt). Ugyanezért abban sem foglalok állást, hogy vajon a szóban forgó „pályázat” mely helyezettjét látnám szívesebben Milánóban felépülni.
Ennek a rezignációnak a gyökere a néhai ifj. Janáky István Lepkeház pavilonjának annak idején az egész szakmánkat megrázó és megalázó sorsa. Akkor (1990-ben) egyszer s mindenkorra kiderült, hogy ún. centrális közhatalommal nem érdemes szakmai párbeszédbe keveredni, mert az effajta hatalom nem ért a szóból: eleve értelmetlen és reménytelen pótcselekvés bármiben a belátására számítani. Minthogy pedig a petíciók egyöntetűen a kiválasztott beruházás megváltoztatását szeretnék elérni, a csatlakozásommal naivabbnak tüntetném föl magam, mint szeretném.
Felmerül, hogy a petíciók netán a szakmai szolidaritás, összetartás kétségbeesett jajkiáltásai csupán, hogy - a kiválasztott terv tervezőinek kirekesztése árán - valamiféle véd- és dacszövetségben kellene általuk egyesülnünk. Ha így lenne, az aláírásommal egy kedvemre való kezdeményezéshez csatlakoznék, és a fenti ellenérvek elesnének. Nem látom azonban egy ilyen fellépésnek a leghalványabb jelét sem. Az hagyján, hogy a petíciók szövege nem erről szól, hiszen (ismét) az elhallgatások és beleértések korát éljük, és ki-ki szabadon értelmezheti (hajlíthatja) a szavak jelentését. Ám a szakmánkban dúló testvérháború, az egymás alá ígérgetés napi rutinja, a megbízók lehetetlen feltételeinek (fogcsikorgatva, de mégis) elfogadása olyan napi gyakorlat, amely bármi összefogásra felszólítást szemforgatássá fokoz le. Amíg nem vagyunk hajlandóak tisztába jönni a magunk gyarló hiányosságaival, összesített teljesítményünk alacsony színvonalával, egész szakmai életünk végletes provincializmusával, addig nincsen mihez csatlakoznom. Egzisztenciálisan amúgy is ennek a leharcolt, mélypontról mélypontra evickélő szakmának vagyok a része, fölösleges lenne ezt a nem-teljesítményemet még látszat-összefogásokkal is hangsúlyoznom.
Ennyit tehát a petíciókról.
(Az Alakorról és annak ürügyén)
Hadd próbálkozzam az Alakor pavilonterv megítélésével a fenti szempontok nélkül! Hiszen miért ne vállalkozhatnék arra, hogy egy akármilyen építményről, és annak kapcsán általában is az építészetről lelkiismeretes véleményt alkossak, és tegyek közzé? Ha sikerül, akkor a kimondatlan, csak megélt érzéseimnek nevet, arcot adhatok, és a csupán megérzett, mélyen fekvő összefüggéseket esetleg a felszínre segíthetem.
A - dogmatikus - kiindulópontomat nem kell meghatároznom, mert korábban megtették mások. Közülük kettőt idézek:
„Architecture is the subject of my architecture.” (Richard Meier1)
„Az építészet (...) nem akar és tud építészeten kívüli dolgokat ábrázolni” (Reimholz Péter2)
A két idézet közös állítása: az építész szándéka magára az építészetre irányul. És: az építészet formai, eszmei és okszerű forrásai mind az építészeten belül találhatóak. Új művek eszerint kizárólag a meglévő építészet elemeiből állhatnak össze. Az építészet tehát zárt csoport, amelyen csak a csoportból ki nem vezető művelet definiálható. (A csoport nem csupán, sőt: nem elsősorban formai, hanem a később érzékeltetendő módon lényegi, tartalmi elemek együttese3.)
Fentiek szerint tehát az építészet egy részműveltségen, még inkább: egy részkultúrán végrehajtott cselekvés, amely e kultúra tartalmának ismeretén, valamint szabályainak felismerésén, megértésén, elfogadásán és alkalmazásán alapul.
(Lényeg - forma nélkül)
Képzeljük el, hogy egy széles körben elismerten remekmívű festményről eltávolítunk mindent, ami ikonográfiailag meghatározott, és minden egyebet, amit néven tudunk nevezni! Marad-e valami fontos, lényegi a képből?
A válasz: igen. Ami marad, immár megragadhatatlan, de nélkülözhetetlen: a gyöngéden érzéki ábrázolásmód; a hol csak szivárgó, hol bőven ömlő fény; a kezek játékának megannyi jelentése; négy különösség sokféle összetartozása, mondhatni: variációja; egy feszes, sokirányú geometria; felejthetetlen és megfejthetetlen mosolyok; a korábbi művek beható ismeretének visszatükröződése. Mindez a festmény lényegéhez tartozik, noha az ikonográfiai tartalomtól független: máshonnan ered, és más célokat követ. Ezt a maradékot nem nevezhetném képnek; festészetnek nevezném. Kizárt, hogy egy másik festő esetleges Sziklás Madonnája akár csak hasonlíthatna is erre.
Ugyanígy: ha kettőnket ugyanazzal az építészi feladattal bíznak meg, bizonyára jelentősen eltérő terveket készítünk, még ha mindkettőnk művében ugyanaz a funkcionális, de akár geometriai rend érvényesülne is. A különbség éppen a lényegi, tapinthatatlan elemben lenne.
Noha az építészeti mű körül- és bejárható, az építészet tartalma mégsem térbeli, hanem - a fentebb értelmezett módon - kulturális. Természetesen ennek a lényegi kulturális tartalomnak igenis vannak térbeli vonatkozásai: viszonyok, illeszkedések, metsződések; mindaz, ami egy sokelemű rendszerben szükségszerűen fölmerül. Ám bármely konkrét megvalósítás mögött ott van a többi, itt meg nem valósult lehetőség, és a valóságos fordulat csakis ezekhez képest, ezekkel együtt értékelhető. Ez teszi nélkülözhetetlenné a szakműveltséget mind az alkotás, mind a részarányos befogadás során.
(Az Alakor pavilon)
Eddig az építészetről mint egy bizonyos (nehezen megragadható, nehezen kimeríthető) részkultúráról esett szó. Ebben az értelemben igazat kell adnom a pavilon építész szaktervezőjének: művük az építészeten kívüli alkotás. A rendelkezésre álló információ azt a megnyugtató képet rajzolja föl, hogy itt az építészeti hagyomány (kultúra) nem jutott szóhoz; hogy a megformálás egyetlen gesztusa sem szolgál tanulsággal későbbi épületek számára; hogy mindaz, amit funkcionálisan építészettel szoktunk kielégíteni (pl. emberek mozgatása, ellátása) itt alárendelődik egy meseszerű, kizárólag elmondható, akarható, ám építészetileg nem létező, meg nem formálható dramaturgiának. Nincsen ennek a tervnek egyetlen felismerhető építészeti eleme sem.
Kevésbé értek egyet a szaktervező indokaival, de ezeket nem tartom vitaalapnak. Ki-ki olyan Apokalipszist képzel el (alap és felelősség nélkül), amilyent az ízlése diktál, és a szeméremérzete megenged. Én visszafogottabb, a közösségre inkább ráutalt ember vagyok, és a szaktervező víziói éppolyan idegenek tőlem, mint művük a (szerintem-) építészettől.
(Következtetés)
Ha a fentiekben nem tévedtem, akkor ezzel a pavilonnal építésznek nem érdemes vitába szállnia. Számomra nem több, mint egy hamburgert formázó hamburgeres bódé: kuriózum, szárazföldre vetett hal. Nem kell bántanunk: elegendő óvatosan kikerülnünk. Éljük csak tovább a magunk szárazföldi életét - hacsak holnapután nem köteleznek arra, hogy mi is költözzünk a víz alá...
Tardos Tibor
1: Papadakis és Steele: Architecture of Today, Paris, Terrail, 1991
2: Kronologikus inplantációk és didaktikus protézisek, Magyar Építőművészet 1986. 5.
3: Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy Reimholz az idézett cikkben elsősorban a formakincsről, és annak adekvát alkalmazásáról írt.
