FUTURA: átélni - kutatni - játszani
„Amikor Péter felhívott a cikk ügyében, sejtelmesen csak annyit mondott: négy szint magas, fa szerkezetű, tömegtartózkodásra szolgáló épületről van szó. Aki valamelyest is elmerült a tűzvédelmi szabványokban, tudja, a citált mondatban három olyan állítás is van, amit általános esetben végig sem tudnánk mondani a hatóság képviselője előtt, [...] ami mögött egy kellően elszánt harcos építész-magatartás és egy manapság nem is olyan magától értetődően „vállalkozó kedvű", segítőkész hatósági szakember áll." Lenzsér Péter és Gaul Cicelle vezető tervezők mosonmagyaróvári FUTURA Interaktív Természettudományi Élményközpontjáról az idén Ybl-díjjal elismert Szabó Tamás János írt recenziót.
Egyszerű építészként és nem kritikusként írok Péter és Cicelle épületéről. Ennek megfelelően az – egyébként önállóan is megálló – végeredmény vizsgálatán túl nagyon érdekelnek a miért-ek és a hogyan-ok. Hiszem, hogy az alkotás függetleníthetetlen a folyamattól, ami a létrehozásához vezetett. Keresem a szándékot, hogy értékelhessem az alkalmazott eszközt. Érdekelnek a buktatók és az elkerülésükhöz szükséges bravúrok, így lehet a helyén kezelni minden egyes mozdulatot, építészeti tettet, ami a papírról a cement-szagú valóságba átkerülhetett. Elemzésem váza parallel Péterék tervezési metódusával: néhány „egyszerű" hívómondatra komponált építészeti koncepció, és az abból kifejtett konkrét építészeti megoldás.
„A funkciójukat vesztett műemlékek túlélése új funkció megtalálásával biztosítható."
A Mosonmagyaróvári FUTURA magtár valamikor a XVIII. sz. közepéről datálható klasszicizáló későbarokk gazdasági épület. Egy letűnt kor emléke, amikor a Mosoni Duna a nyugatra tartó gabonaút fontos elemeként működött, és a Bécs felé érkező gabona átrakása részben ennek az épületnek a felhasználásával történt. Aztán a vízi út jelentőségét vesztette, de az épület még húsz évvel ezelőtt is eredeti funkciója szerint szolgált. Aztán a kallódás ideje érkezett el, földszintjén kereskedelmi egységek és raktárak kaptak helyet, emeletein a Hanság Múzeum tárolta régészeti anyagát. Állagmegóvó beavatkozások révén többé-kevésbé jó műszaki állapotban érkezett el az épület a következő fejlődési szakaszába.
Hosszas előkészületek után 2008-ban született döntés az épület újrahasznosításáról. Cél: olyan funkció beleköltöztetése - természettudományi interaktív bemutató központ -, mely hosszú távon biztosítja az épület fenntarthatóságát. 2009 augusztusában a pályázat támogatást nyert az NFÜ-nél és elindulhatott az építkezés. A nagyközönség számára idén, augusztus 17-20. között nyitja meg a kapuit. Az elkészült épület ismeretében az eredeti szándék helyesnek bizonyult. A műemléki épületet eredeti jellegét megtartva fogadja be az új funkciót. A tervezési koncepciónak köszönhetően sikerült elkerülni, hogy az épület - mégoly jól konzervált – külső „héjként" éljen tovább, hiszen a valódi értéket és érdekességet a szememben a belső szerkezet és térsor hordozza. A továbbiakat az élet dönti el, hogyan képes egymás mellett, egymást kiegészítve működni a fizikai orientáltságú, budapesti Csodák palotája, a győri, mozgásra koncentráló Mobilis, és a mosonmagyaróvári, földrajz-biológia irányultságú Futura.
„A magtár eredeti épületébe kizárólag olyan funkciók kerüljenek, melyek biztosítják az eredeti összefüggő térrendszer fenntartását."
Az építészeti koncepció születésekor még ismeretlenek voltak a majdani üzemeltetők. Sokunk számára ismerős vakrepülés ez, és egyensúlyozás: ne legyen túlhatározott a tér a bele kerülő majdani funkció szempontjából, másfelől legyen eléggé determinált, hogy az építészeti koncepciót ne írhassa felül például egy kiállítási elképzelés. A tervezők tőmondatban fogalmaztak: elsődleges az eredeti térstruktúra, így abba nem kerülhetnek lefalazások, nem darabolható a tér. Ebből következően minden egyéb funkciót ki kell telepíteni egy új épületrészbe.
A koncepcióra felelő építészeti kialakítás ismertetése előtt egy fontos mozdulatsort veséznék ki. A magtár fő értéke a téglafalas körítő falakon belül kialakított, négy szint magas, faszerkezetű térsor. Kéthajós rendszer, melynek középső oszlopsora kő lábazati elemekről indul és mestergerendázatot hord. A kőlábazat esetén talán nem csak nekem ugrottak be a Kacura-Rikjú-i japán császári palota oszlopai.
A mestergerendákra ülő fióktartók másik vége a téglafalra támaszkodik, illetve az alsóbb szinteken befalazásra is került. A legkomolyabb károsodások éppen ez utóbbiaknál jelentkezett, hiszen a földszint lebetonozása, az ablakok beüvegezése és a tető fóliázása után megnövekedett belső páratartalom segítette a farontó organizmusok „munkáját". A magtár térstruktúrájának és eredeti tartószerkezeti rendszerének megőrzése során a tervezők az alábbi problémákkal szembesültek.
A sérült faszerkezetek kérdése: koncepcionális döntés volt, hogy nem készítenek új faszerkezetet, hanem megőrzik a régit. Még arra is volt gond és ötlet, hogy az épületből kikerült faanyagból a kis hátsó park bútorait, járófelületeit alakítsák ki. Szerencsére a kertépítésnél a későbbiekben éppen az így kikerülő faanyag kis mennyisége okozott gondot, vagyis a feltételezettnél nagyobb arányban sikerült megmenteni az eredeti építőanyagot (tölgy oszlopok, fenyő gerendázat és deszkázat). Az elkorhadt gerendavégek javítására bevezették a „protézis" fogalmát, vagyis vállaltan és megmutatottan, más anyagból (acél) készítették el az elkorhadt elemek pótlását.
Faszerkezetek kérdése: amikor Péter felhívott a cikk ügyében, sejtelmesen csak annyit mondott: négy szint magas, fa szerkezetű, tömegtartózkodásra szolgáló épületről van szó. Aki valamelyest is elmerült a tűzvédelmi szabványokban, tudja, a citált mondatban három olyan állítás is van, amit általános esetben végig sem tudnánk mondani a hatóság képviselője előtt. Hogy fokozzam a feszültséget: a faanyag sincs lekenve hőre habosodó, garantáltan elviselhetetlen esztétikát biztosító tűzvédő bevonattal! Két egyszerű mondat, ami nélkül az épület nem az lenne, mint aminek most látjuk, hanem jó eséllyel acél-beton konstrukció. Két egyszerű mondat, ami mögött egy kellően elszánt harcos építész-magatartás és egy manapság nem is olyan magától értetődően „vállalkozó kedvű", segítőkész hatósági szakember áll. A megugrandó feladat: meggyőzni a Hatóságot arról, hogy fát alkalmazunk olyan szituációkban (födémek, járófelületek tartószerkezetei, vertikális tartószerkezetek), ahol az „írás" éghető összetevőt nem tartalmazó anyagot vár el. A megoldás elemei közül egyet emelnék ki, mert komoly építészeti vonzatokkal járt. Már a 9/2008 OTSZ lehetővé tette a mérnöki módszerek alkalmazását a tűzvédelemben. Ez röviden azt jelenti, hogy ahelyett, hogy az egyedi építészeti tettet az általános érvényű jogszabály keretei közé próbálnánk beerőszakolni, egyes területeken (füstelvezetés, menekítés stb.) lehetőség van számítógépes szimulációkkal megvizsgálni a konkrét szituációt. A magtár füstmodellezése során kialakított megoldás lényege, hogy a magtár két végén leválasztott, szintenként kialakított puffer térbe történik a füst elvezetése. Az építészeti ár tetemes, hiszen a végfalakig nem futhat ki a tér. A nyereség azonban nagyobb: részben ezen az áron maradhatott a faszerkezet, nincsenek óriási füstelvezető felületek vagy szobányi légaknák, testes légtechnikai csövek a térben. Mindenképpen vállalható kompromisszum ez.
A magtár térbeli struktúrája: a műemléki belső tér kialakításakor tehát elsődleges szempont az eredeti térsor szabad áramlásának megőrzése. A felvonultatott belsőépítészeti eszközök is ezt a célt szolgálják. A hosszanti térben a hossztengellyel párhuzamos egykarú lépcsők és több szintet összekötő légtér kivágások létesültek. A tervezők fejében egy szabadon bebarangolható térrendszer és kiállítás lebegett, ahol a sokadik látogatás után is rá lehet bukkanni addig még fel nem fedezett, izgalmas zugokra, átlátásokra. A jelenleg kialakulni látszó kiállítási koncepció ennek némileg ellentmondó módon kényszerpályás útvonalat sejtet, no de hát kiállítás tervezők jönnek-mennek.
Egy ponton viszont tudatosan eltérnek a tervezők az eredeti térkialakítástól-szerkezettől: oldandó a nyomott belmagasságokat (ipari épületről van szó!), időnként összenyitják a szinteket egymással, ami egyfelől izgalmas átlátásokat hoz létre, másfelől a kiállítás szervezői is örömmel „lakják be" ezeket a szituációkat. A Csodák Palotájából ismert, egykerekű, drótkötélen egyensúlyozó „unicikli" itt kétemeletnyi légtér fölött libeg át, valószínűleg fiam és lányaim nagy örömére. Van persze egy feltételezhető másik gondolat is ebben az összenyitásban: az építészek levetkőzhetetlen didaktikus hajlama, hogy a látogatók is rácsodálkozhassanak a számunkra annyira izgalmas szerkezeti rendszerekre. És éppen ezen a ponton kicsit elméláztam az összenyitások irányán, a logikai következetességen.
Értem, hogy az épület hosszanti lendületű, és ehhez igazodnak a lépcsők és az átkötések, de a szerkezet logikája viszont erre merőleges, így az átnyitások szélét visszavágott fióktartók szegélyezik: a konzolossá váló gerendavégek szerintem nehezen illeszthetők az eredeti szerkezeti koncepcióba. Keresztirányú vágásnál a szerkezet a maga teljes, metszeti-működési rendjében mutatkozna meg. Ebben az esetben feldarabolódna ugyan a tér, de ez a fajta aprózódás a légterek, lépcsők „csomósodása" miatt most is megtörténik. Kétségtelen veszteséget jelentene persze a „zugok", a felfedezendő terek elmaradása.
Az egykori belső tér másik látványos eleme – a tartószerkezettel egyenrangúan hangsúlyos megjelenéssel - a surrantók rendszere volt: faanyagú, négyszögletes csőrendszer a gabona épületen belüli utaztatásához - fantasztikusan szellemes rendszer. A tervezők ezeket sok helyütt meghagyták, de játékos, új funkciókkal egészítették ki: néhány tükör segítségével periszkóppá váltak, így immáron a látvány „surran" rajtuk, másutt a fény. Szeretni való, kedves megoldások ezek, csak remélni tudom, hogy a múzeum őreinek kifejezett feladata lesz megmutatni és elmagyarázni e rendszer működését kis látogatóiknak – talán még egy működő keresztmetszeti modell sem lenne ördögtől való.
„A kiegészítő és szerviz funkciók külön épületrészben, a magtár mögött kerüljenek elhelyezésre."
A közeli Duna-ág egyben kikötő hely is volt a gabonaszállító hajók számára (Gabonarakpart), innen szekérrel fuvarozták a gabonát a tárolóba. A szállítás logikáját követve tölcséresedő út vezetett le a partra, melynek egyik oldalát a magtár adta. A jelenlegi beépítés miatt az öblösödés immáron nem érzékelhető, de a hagyományos városi szerkezetre tekintettel az új épületrész a magtár mögé került. Ezt a döntést városszerkezeti szempontból ma már csak a hagyomány indokolná, de az, hogy a magtár a maga eredeti megjelenésében és léptékében maradhat meg, igazolja a tervezők koncepcióját. Az érkezés irányából új elem csak a bejárathoz felvezető rámpa-, lépcső-, előtető építmény, mely deklaráltan független a régi épülettől, annak nem része sem szerkezetileg, sem formálásában, sem anyaghasználatában. Illetve mégis: az egykori rakodó rámpák világa került itt megidézésre!
Annál mozgalmasabb a hátsó kert. Az épület tengelyében, gabona silókat idéző tömegekbe kerültek a kiszolgáló, leválasztást igénylő funkciók. A keleti henger alsó szintjein játékos, amfiteátrum-szerű bemutató-előadó terem létesült: szinte vártam Öveges professzor és Heki kutya előbukkanását. Fölé időszaki kiállításokra szolgáló különterem került, mely fontos része a múzeumi koncepciónak: az állandó kiállítások mellett szükség van rövid időközökben megújuló, közönségcsalogató produkciókra. A másik tömegbe a kör négyszögesítésének jegyében a vizes blokkok és az igazgatási funkciók kerültek. Itt már hangsúlyosan leválik a külső burok a belső kubusról, így biztosítva a homogén megjelenést, függetlenül a mögöttes tér ablak-igényétől. A két henger és a műemlék épület „Bermuda háromszögében" közlekedő-elosztó tér létesült, formailag és funkcionálisan is összekötve a tömegeket.
Véleményem szerint a szándék helyén való, és a választott építészeti megoldás illeszkedik a felvetett koncepcióba. A magtár bővítménye akár gabonasilót is formázhat, az elnyúló keskeny tömeg hatását ellenpontozó két zömök, pontszerű tömeg azonban hivatkozásoktól függetlenül is telitalálat. Hogy mennyire szándékos „jutalomjáték", nem tudom, de a szomszédos társasházi beépítés nyitott udvarát lezáró és így intimebbé tevő új térfal szintén szerencsés mozdulatnak bizonyult. Kevésbé szerethető viszont a magtár végein kialakuló két lépcsőépítmény dimenziója. Itt sajnos elvérzett az építész a jogszabályokon, a tömegtartózkodás miatt előírt 1,65 m-es lépcsőkar bizony túlméretezett, az eredeti elképzelések szerint 1,20 m-es lépcsőkar sokkal karcsúbb, kedvezőbb megjelenést biztosított volna. Ugyanakkor a sziták világát idéző perforált lemezburkolat sokat javít a megjelenésen, és átvezet az anyaghasználatra vonatkozó koncepcióhoz.
„Az anyaghasználatot, a belső és külső térben a gabonaraktár funkcióból, mint „szellemi" alapállásból próbáltuk eredeztetni."
A homlokzati és a belső téri anyagok választásakor Péter és Cicelle nem felülírni, hanem hangsúlyozni kívánta az eredeti indusztriális jelleget. A magtár külső homlokzata az eredeti állapotban került felújításra. Szó sem lehetett a homlokzat hőszigeteléséről, hiszen általa az épület karaktere, eredetisége veszett volna el, ami persze felhívja a figyelmet egy gyakorlati problémára: az energiatudatosság lázában égve sincs jelenleg hiteles válaszunk a történeti építmények – mondjuk a teljes eklektikus pesti belváros – épületanyagának hőtechnikai felújítására.
Ilyen esetekben az épületek eredeti karakterének megőrzését én is előbbre valónak tartom. Az ipari jelleget hangsúlyozza a bejárati előtető-, lépcső építmény horganyzott acél szerkezete, faburkolata és a kifeszített „zsákvászonra" felírt épületlogó. A magtár belsejében a faszerkezetek mellet az új építészeti részletek élénkvörös színezést kaptak, a padlóra sárgás linóleum került. A korlátmezőkbe és a liftakna körítő falára ismét a szitákat idéző terpesztett lemez került. Az oldalfalakon végigfutó, felfújt zsákvásznakhoz hasonló gépészeti vezetékek – a légtechnikai tömlők a kedvenceim, a látványnak fontos része minden gyűrődés, esetlegesség. Érezni, ahogy a gépész tervezőt, Kéry Tamást is „elkapta a gépszíj": nem csak tisztességgel megugrani próbálta a feladatot, hanem megértve az építészeti koncepciót, részese akart lenni a játéknak. Külön kihangsúlyoznám a belső terek vezeték-mentességét (pontosabban: annak érzetét), ez a szakágak értő és gondos együttműködése alapján képzelhető csak el, vagy, ahogy Péter megfogalmazta: „Van három centiméteretek a padlószerkezetben, tessék elférni benne. Ha nem, úgy minden meg lesz mutatva és az utolsó csavarig meg kell tervezni.".
S lőn: bár takaratlanul futnak a vízköd, a fűtés-hűtés, szellőzés és sűrített levegő vezetékei, a gondos tervezésnek köszönhetően még a kifejezetten erre „vadászó" építész-látogató is alig érzékel valamit a csővezetékekből. Az épület funkciójához illően kezdetektől az alternatív energia felhasználásra törekedtek a tervezők és a megrendelők, bár a mai energia dotációs rendszerben ez aligha jelent valós pénzügyi megtakarítást, inkább elvi kérdés. Az eredeti koncepció szerint talajszondás hőszivattyúk létesültek volna, de a fúrások tapasztalata alapján ez meghiúsult, így helyette fúrt kutak vize került felhasználásra. Nem látványos, de annál fontosabb elvi döntés ez. Vannak szándékok arra is, hogy ezt az energetikai rendszert valahogy láthatóvá, megélhetővé tegyék: izgalmas, de koránt sem egyszerű feladat lesz.
Az új épületrész homlokzati és belsőépítészeti anyaghasználata azonos koncepciót követ a magtáréval. Alapvető eltérés, hogy a vakolt műemléki homlokzat mellé a silók lécezett, hőkezelt fenyő burkolata került, az átkötő közlekedő mag üvegfalas kialakítású. A lécezett faburkolat játékos, kukorica-górékat idézően szakadozik fel ott ahol a mögöttes térnek szüksége van bevilágításra. A homlokzattól helyenként visszalépő belső homlokzati sík árnyjátéka csak erősíti a külső tömegszerű megjelenését, belülről izgalmas fény-árnyék játékot hozva létre. A belső tér szürke greslap burkolata a beton ipari padlók színvilágát idézi, kellemesen kontrasztos a silók külsőből belsőbe átforduló faburkolatával. Összességében a nagyon racionális (ki merem mondani: pénzügyileg is racionális), az ipari jelleget felvállaló anyaghasználat elegáns, időtálló megjelenést eredményezett.
„TENSEGRITY: a magtár klasszikus rúdszerkezetének ellenpontjaként rafinált statikájú, szoborszerű statikai találós kérdést hoztunk létre."
A megrendelő ragaszkodott ahhoz, hogy az épületet valamilyen emblematikus elemmel is megjelöljék a tervezők. Véleményem szerint egy kisvárosi környezetben megjelenő, hetven(!) méter hosszú és négy emelet magas épület nem egy olyan objektum, ami mellett gyanútlanul elsétál a szemlélődő, de üsse kő. A válasz egy „tensegrity" szobor lett, információim szerint a maga 12,50 méterével jelenleg a legmagasabb ilyen létesítmény Európában. A statikai erőjáték lényege, hogy nem találkoznak egymással a nyomott elemek. Mikor érdeklődtem a statikai tervek felől, meghökkentő választ kaptam: a majd’ háromemeletnyi acélszerkezetnek nem volt klasszikus statikus tervezője, az építészek számos modellen kísérletezték ki, melyik huzal maradhat, melyik vehető ki a szerkezetből. A modellezést a lakatos vállalkozó folytatta, aki 1:5-ös léptékarányú modell segítségével véglegesítette a csomópontokat, a szerkezeti méreteket.
Ez a fajta kísérletezés bizony fehér holló a mai világban, ahol mindenki jogszabályokkal próbálja körülbástyázni magát (merthogy ezen múlhat cégének fennmaradása) és jellemzően csak olyan műszaki megoldásra vállalkozik, aminek jogszabályi háttere, „papírja" van. Arról nem is beszélve, hogy a végletesen lenyomott kiviteli árakba jó, ha a végeredmény belefér, nem hogy modellépítésre vállalkozna a kivitelező. Üröm az örömben az építészek számára, hogy míg a modell játékosan ingott-ringott, a kész mű áll, mint a cövek. Jó lenne tudni, hogy a mai természettudományos oktatás mellett vajon hány látogatóban mozdul meg valami, hányan éreznek rá, hogy itt valami rendkívüli történik, hányan állnak majd ott hozzám hasonlóan percekig, töprengve a látványon? Gondoltam, be is csempészem ezen a ponton Gaudí egyik munkamodelljének képét.
Összefoglalásul hadd idézzem ismét a létesítmény, a FUTURA Interaktív Természettudományi Élményközpont jelszavát: átélni - kutatni - játszani. Ennél jobban magam sem tudtam volna összefoglalni Lenzsér Péter, Gaul Cicelle és munkatársaik építészeti magatartását. Csak bátorítani tudok mindenkit egy augusztus végi, mosonmagyaróvári kirándulásra.
Szabó Tamás János DLA
Többek között a FUTURA Interaktív Természettudományi Élményközpont is megtalálható az Építészfórum kortárs építészeti térképén, melyet itt lehet böngészni további munkákért és cikkekért.
