Gauder Péter: Rózsaszín álmok

Avagy a Kulturális Főváros projekt rivaldafényében a király mégiscsak meztelen

A közelmúltban valamelyik nyomtatott lapban - a HVG-ben egy Dreher és egy álláshirdetés között, vagy a Magyar Hírlapban, esetleg a TVR-Hétben - láttam a hirdetést, hogy legyen Budapest az enyém is! No meg gondolom: legyen - per tangentem - Európa 2010-es Kulturális Fővárosa is.

Ez felszakított bennem egy nem túl régi emléket: a főváros Dísztermében megpróbáltam beleképzelni-beleélni magam a Bojár Iván András (BIA) által felvázolt, a Víz és Metropolis, a Fényfolyó, az Élhető Város, az Info Buborék, a Duna Közteresítése és megannyi ötletszilánk által képviselt városvízióba, az Én Városom-jövőképébe. Reménytelenül. Közben reménykedve, hogy mégis igaz, ami a konferencia során sokszor elhangzott, miszerint a felvázolt jövőprogram még kiérleletlen, alakul-érik, még gyűjtik a javaslatokat. Az újsághirdetés és a BIA nevével fémjelzett Szeretem Budapestet Mozgalom pályázat a ”Rózsaszín Álmokról” - e Kandírozott Mandarinzselé-színű ötlethurrikánról, mint egy lehetséges Valóság - felriasztott és hozzászólni kényszerít. Egyébként örömmel teszem, mert bár két éve készülök hozzászólni a város dolgaihoz, a városfejlesztés-tervezés kérdéseihez, visszafogtam magam, hátha csak megzavarom az ünnepet, ha kimondom: márpedig a király meztelen!

A Kulturális Főváros (KF) javaslat - éppúgy mint a Podmaniczky Program (PP) - reménytelenül beleesik az építész-designer szakma trendi ágának profi kommunikációs karmaiba (legfeljebb kikéri majd magának, különösen a PP okán), illetve a szociológus Tosics Iván fémjelezte deduktív taktikai várostervezés csapdájába. Ami a kettőben közös, az a várostervezés-fejlesztés idejétmúlt, dekonstruktivista, projektalapú megközelítése, amikor a divatból rég kiment, kétszáz éves tudományos ideológiát és korai huszadik századi - mára alkalmatlan - problémamegoldó-tervezési módszert alkalmaznak vegyítve.

Az eredmény ”day after” jellegű, nem más, mint a városkommunikációs avantgarde-ba csomagolt ötletszilánk-tűzijáték szemfényvesztő nihilizmusa.

Ami a legmeglepőbb, hogy mindez arra a Gründerzeit-re, egykor volt kreatív múltra hivatkozással történik, melyben Budapest modern városszövete kialakult, és amelynek mai megfelelőjét annyira hiányoljuk, sőt a főépítészen/városirányítókon egyre inkább számon kérjük, és amit sokak számára - egyébként tévesen - a Közmunkák Tanácsa fémjelez. Kacsintva arra a korra, amikor rövid idő alatt Európa, sőt a világ egyik csodálatos városa, Budapest kialakult, s létrejött az, amiért egyébként minden búnk-bajunk mellett szeretjük.

Mit is tartalmaz a Kulturális Főváros program, mit takarnak a tervek: Budapest dekonstruálását? Többnyire mindazok a javaslatok, amelyeket a program (www.budapest2010.hu) és a vele gondolati rokonságot mutató PP is tartalmaz - melyek sajnos nincsenek egymással szerves kapcsolatban -, a közelmúlt divatos építészeti-design mozgalmának méhéből származik, melyet a ”dekonstrukció” fogalmával jelölünk, és jobb megnevezés híján dekonstruktivizmusként ismerünk. A dekonstrukció lényege, hogy feldarabolja a formát, széttördeli kiegyensúlyozatlan fragmentumokra. A dekonstruktivisták kifejezett szándéka, ideológiai háttere, hogy olyan új formát, új építészeti kifejezést, ”gesztust” hozzon létre, ami feltűnő, erőteljes, meglepő és provokatív.

Mégis, többnyire függetlenül attól, hogy mit mondanak a dekonstruktivista tervezők/építészek és mit mond néhány építészeti-városépítészeti kritikus - a nagyközönség reakciója többnyire elutasító, értetlen. Lehet, hogy a ”nem építészek”, a ”nem város-tervezők” túl elutasítóak vagy egyszerűen túl bunkók lennének ahhoz, hogy felismerjék e megközelítés kifinomultságát?

Azokban a városokban, ahol elburjánzik a ”dekonstrukció” - a projektalapú meghökkentés - a városok közönsége csodálkozik azon, hogy az építészek miért terveznek folyton ilyen csúnya épületeket, elemi részekből összedobált városokat, amelyek következtében a városok elvesztik vonzó városképüket, korábbi egységes karakterüket. Az, hogy meghökkentőnek kell lennie, mindig ki kell tűnnie, még a kisebb probléma. Trendi építészek - város-designerek, városarculat-felvarrók - meghirdetett programjuk szerint egy mozgalmasabb, kreatívabb (?) várost kívánnának nekünk (nekem is, hisz a ”tiéd is!”) létrehozni, minket mintegy mellékesen frappírozni. Projekt-gegjeikkel perverz módon mindig szembe mennek ”a dolgokat össze kell illeszteni” szabállyal.

A strukturális koherencia szabálya év-tízezrek alatt beépült az emberállatba, beépült abba az adaptív folyamatba, amely alapvetően szükséges bolygónkon a túléléshez. Ha ezen a szabályon erőszakot teszünk, akkor aggódni kezdünk, felajzottak, stresszesek leszünk, agyunk megzavarodik, problémát észlel és megoldásokat kezd keresni, minden energiánk e durva erőszak ellen mobilizálódik. Mindezt a marketing kommunikációs és hirdetési szakemberek nagyon jól tudják, és használják is a figyelemfelkeltésre, meghökkentésre.

Egy pillantás építészeti iskoláinkra, és ugyanezzel a designeri ”ötlet”-minta követéssel találjuk szemben magunkat. A diákokat nem rendszerszemléletű gondolkodásra, lényeglátásra, kreativitásra, logikus strukturált ésszerűségre, azaz a mesterszintű gondolkodás elsajátítására tanítják, hanem sokkal inkább a legutolsó divatok, formák és technikai újdonságok követésére, a pontszerű kitűnésre. A divatok, ötletek és gegek előbbrevalók lesznek, mint a rendszerek, struktúrák, melyeket persze éppen összetettségük okán nehezebb is kigondolni és elfogadtatni, mint egy buborékot vagy fényfolyót, esetleg termálfürdőt a Citadellán.

Mindemellett ilyen gondolkozásmegvonó tréning után nem meglepő, ha a magukra valamit is adó építészek, városépítészek, designerek az utolsó design újdonságokat követik, hajszolják anélkül, hogy felismernék a rendszerből kitáncoló projektekben rejlő veszélyt. Tekintve, hogy a szakmai megbecsülés, az osztályzat, a tudományos fokozat attól függ, hogy milyen új ruhát képesek tervezni a királynak, mindig készek lesznek megragadni az elemi ötletekben, könnyen érthető populista projektekben, banális-látványos ötletekben rejlő sziréncsábításokat. Hisz oly kevesen vannak a balgák, akik figyelmeztetik a királyt, hogy meztelen!

Az előbb felvázolt dekonstrukciós, projektcentrikus és ötlet-iskolák követőinek - tudományos megalapozottság, elvi háttér nélkül - készített design-jai, meghökkentései, illetve más szempontból minden, a rendszerből kitáncoló, mégoly jó szándékú elemi projektjei is ”mérgezőek” a környezetre. Mellőzik a projekt-ötlet-design kontextusát, és hatalmas kárt képesek okozni a városi szövet fejlődésében s mindezzel a város életminőségében (mint egy várandós anyában vagy csecsemőjében is a lassan ható, felgyülemlő toxinok).

Többé-kevésbé ezek a struktúrák, gegek, jobbak vagy rosszabbak, fogják a következő generációk életét meghatározni. Ráadásul mindezt: ”az Önök pénzéből építjük, Önöknek!” Végül is a város (még ha kulturális és főváros is) nem egymástól független projektek halmaza, több ennél, mert nem összeadás, hanem szorzás a számtanpélda helyes megoldása.

A dekonstruvisták éppúgy, mint a taktikai-projektalapú tervezők, széles filozófiai, politikai és tudományos jogalapból eredeztethetik gondolati hátterüket: többek közt trendi ”poszt-strukturalista” francia filozófusoktól, mint Derrida vagy Foucault. Ők és követőik egy nagy igazsággal kezdik: a világ egy nagyon komplex, kusza és komplikált rendszer. Majd gondolatban továbbhaladva eljutnak a nyugati kultúra legmegtévesztőbb következtetéséhez, miszerint: a világ nem más, mint részeinek összege, gyűjteménye. Ebből következően a komplex egész szétszerelése avagy dekonstrukciója - az épületeké éppúgy, mint városoké, intézményeké vagy ideáké (akár politikai ideológiáké), eszméké, tradícióké - problémáink megoldásának alapvető módja, legalábbis a dekonstruktivisták, a strukturális-koherencia tagadóinak számára.

Ma már jobbára minden kicsit is tudós megmondhatja, hogy ez a legszélesebb körben elterjedt nonszensz. Ha az elmúlt száz évben a tudomány valamit, bármit is felfedezett, az éppen a világegyetem koherens karaktere. Ebben az általunk ismert világban az egész több mint a részek összege. Biológiai, kémiai, fizikai és gazdasági rendszereket nem lehet sem megérteni, sem befolyásolni csupán fragmentumok gyűjteményeként. A részek interaktív kölcsönhatásai legalább annyira meghatározók, mint az összetevők maguk.

Az életet - a város-élőlény életét is - csak szövetének szeletein, szekvenciáin keresztül lehet megismerni, azáltal, hogy egyre nagyobb és nagyobb léptékű, méretű koherens egységeket határozunk meg, veszünk górcső alá. A lakástervezéstől a szomszédsági tervezésen át így jutunk el a Metropolis szövet-absztrakciójáig. Feltéve, ha nem ragadunk le egy 19. századi Budapest-eszménynél. Ráadásul az élet a pillanatok történéseiből, a percek adaptív folyamataiból jön létre, és ami ebben oly szép, hogy mindegyik kumulatívan megfelel minden előző perc történtének-történésének, arra reagál. Így a Kulturális Főváros pillanata a város életében meghatározza a következő percét, befolyásolja azt, a jövő arra épül, ahogy maga a KF rendezvény is az elmúlt idők pillanatainak eredményeit - így az elmúlt 15 év ”öregedésének” eredményeit is - hasznosítja, arra épít. Ez az a folyamat, mely a komplex egészet generálja, kezdve az atomi léptéktől az egysejtűn át, az összetett élő szervezeteken túl az emberek közösségének szervezetein, a társadalom által kreált városszövetig és azon is túl.

Az előzőeket immár metaforák nélkül értelmezve a városi szervezetre, kiviláglik, hogy a városi/települési környezet nem absztrakt formák mechanikus gyűjteménye, nem kiállítótermi tárgyak együttese. Ezek - ha akarjuk, ha nem - egy élő, egymással kölcsönkapcsolatban lévő szövet részei, amelyek állandó változásban és interakcióban vannak. Jobban hasonlít egy élő szervezethez, mint egy interaktív múzeumhoz. Így képes a város öregedni (a PP-vel szembeni kritikám, hogy még bőrfelvarrásnak is kevés, nem megújításnak), képes megsebesülni vagy megújulni. A KF-ban e veszélyt látom: egy ”öreg hölgy” piercinggel vajon hogyan hegesedik?

Az alapvetően mai tudományos filozófiákon nyugvó, a strukturális koherencia alapvetésből sarjadó és a strukturális-kontextuális gondolkodást követő világszemlélet távol áll a dekonstruktív filozófiától, az ötletsziporka pillanatok világától. Feltehetően azért, mert a ma a városban tetten érhető projektbázisú dekonstrukciós filozófia sokkal közelebb van az 1900-as évek világszemléletéhez, mint a huszonegyedik századi Metropolizálódó tér irányításához, ahhoz a filozófiához, amely egy modern, versenyképes nagyváros megteremtéséhez használható.

A strukturális gondolkodás - mely az egyre komplexebbé váló tér Metropolis-szövet időtlen struktúráinak megvalósítában érdekelt - sokkal inkább eszköznek tekinti az ilyen KF ”pillanatokat”. Nem cél kell tehát legyen a sziporkakiállítás, hanem eszköz! Persze a kérdés az, hogy mihez? Itt érünk el a PP problémájához, hogy vajon ad-e a kezünkbe egy célt, aminek irányába elmozdulhatnánk, megragadva a mai pillanat adta lehetőségeket? Aligha.

A dekonstrukciós megközelítéssel az a baj, hogy nem öleli fel, érti meg a teljes folyamatot, hanem csak a folyamatnak egy nem jellemző, megfagyott, így torz képét. Azonban még ennél is rosszabb, hogy a lényeges folyamatot nem segítve, azzal szinte szembe megy. Élhető városról, vízről és Metropolisról beszél, ugyanakkor a mai kor kihívását jelentő részekből szervezhető komplexitás, a policentrikussá átalakulás elősegítése helyett masszívan a monocentrikusságot erősíti. Ez nemcsak abszurd, hanem egyben destruktív is Budapest városszövetére nézve, káros a megújulás-fejlődés szempontjából, ellene dolgozik az amúgy is nagyon magára hagyott folyamatoknak. Jelzésértékű, üzenetet hordozó, szimbolikus. Hiszen nemcsak a város számára hirdeti a központ kitüntetett szerepét, a centralizálás erejét, hanem az egész nemzet számára hirdeti a monstre totemek, az eszement divatok, gegek elsőbbrendűségét a funkcionális mindennapokkal szemben. A cirkusz erejét a kenyérrel szemben - és ez elementáris erejű üzenet, visszarendező erő. Ellene dolgozik annak az eredeti urbanizáló energiának, ami egyébként oly naggyá tette annak idején a várost (ezért a visszatekintés, nosztalgiázás a Közmunkák tanácsával kapcsolatban csak az öregedés jele).

A kár, amit egy ilyen filozófia alapján készülő beavatkozás okozhat a városszövetben, igen nagy, ahelyett, hogy a város szövetének lassú adaptálódását segítené. Mert nem támogatja, hogy a kívánatos, élhető városstruktúra létrejöjjön. A dekonstruktívok egészen másfajta modernista-építészeti (nem városépítészeti) fundamentalizmust képviselnek, amely mint egy-egy új ötletkonfekció, követőkre találhat (hiszen tényleg nagy lesz a spektákulum, látványos csinnadratta és a ´vakulj magyar´, vagyis vonzó lesz, követni kívánatos, mint a kigyúrt kopasz csinibabája és a fekete BMW). Valamint legitimáló is, hiszen ez a trendi, ezt csinálta a város is.

És itt az én gondolati terepem szélére értem, innentől másoknak kellene tovább gondolniuk. Ehhez csak egy kis gondolatlökettel szeretnék hozzájárulni, irányt adni: Minden vélemény, szempont, gondolat éppoly érvényes és helyes, mint a másik. Mégis csupán az ”elit” privilegizált, kitüntetett véleménye érvényesülhet, tud hatni.

Ha nem tudnám, hogy nincs politikai ideológia ebben (hiszen épp az a policy hiányzik mindezen pellengérre tűzött gondolati káosz, döntés mögül), akkor azt kellene hinnem, hogy ez a ”nem stratégiai gondolkodás” a városvezetés mai politikája. De azt hiszem, hogy a késői budapesti dekonstruktívok erejét csupán egy, az irányító elit által támogatott, önigazoló hit adja, ami nevezetesen az a ”szabadság”, amellyel ezekben a munkákban (is) rendelkeznek. A kiválasztottság a 15 éve folyó permanens tervezés - mint Che permanens forradalma - egyben védett helyzetbe is hozza az elitet. Nem kell világképüket alávetniük a tudomány kritériumainak, vagy akár egy város-jövő stratégiájának.

Általában hosszútávon azonban ez kiegyenesedik, mert a valódi elitet a tudomány időtálló ”felfedezései”, a Leonardók, Newtonok és Einsteinek - hogy Foucaultról, Marxról ne is beszéljek - ki nem dobott, el nem avuló gondolatai, gondolati struktúrái jelentik. Ezért tulajdonképpen nyugodt vagyok, mert végül mindig a tudomány az, amely győzedelmeskedik, legfeljebb hatszáz évet kell várni, míg Giordano Brunonak igazat adnak. Ez pedig az univerzumban csupán egy pillanat...