Gerő László
Száz éve született Gerő László, a magyar műemlékvédelem egyik legjelentősebb alakja.
Rendkívüli gazdag munkásságát Haba Péter méltatja.
Szeretek időnként felmenni a budai várba, hogy megnézzem azt a néhány szerény maradványt, amely a középkori királyi palotából fennmaradt. Azt hiszem nem maguk az épülettöredékek ragadnak meg, sokkal inkább az a fantasztikus műgonddal és felelősségtudattal elvégzett rekonstrukció, amely a faragványtöredékekből, tagozatokból, boltozatbordákból, kváderekből mint mozaikszemekből összeálló bonyolult építéstörténet személyes „megírására” ösztönöz. Noha a Gerő László (1909–1995) tervei szerint még az 1960-as években elvégzett helyreállítás nagyon szigorúan követi az akkori műemléki elveket, s ragaszkodik ahhoz, hogy az emlékek a tudományos kutatások számára továbbra is vizsgálhatóak, "dokumentumok" maradjanak, az egész mégis átélhető, élményszerű. Ezt annak ellenére is így érzem, hogy a belsőépítészeti megoldások egy része a Magyar Nemzeti Galéria és a Budapesti Történeti Múzeum tereinek a Kádár-kor reprezentációját szolgáló (sokakból ezért negatív ítéletet előhívó, ám időközben történetivé, azaz elvben védendővé vált) kialakítását követik
A Gerő által elvégzett finom kiegészítések, a romok és a fölöttük emelkedő barokk-neobarokk épület között feszülő építészeti kontrasztok révén mintha egy-egy pillanatra, egy-egy falsarok, mérműves ablak, vagy zárterkély erejéig visszatérne a hely régi levegője. Mindez úgy, hogy nincs egyetlen részlet sem, amely díszletszerű lenne, amelyet pusztán a középkorba merülő fantázia szült volna. Az új részletek, kiegészítések csakis az eredeti elemekből indulnak ki, rekonstrukcióra csak akkor került sor, ha a teljes tér kiszerkeszthető volt a maradványok alapján. Bár a az ú. Buzogány-torony történeti hitelességét sokan megkérdőjelezik: ezt a "látványelemet" Gerő László bizonyos adatokra támaszkodva, de teljes egészében maga tervezte. Mégsem érezni a tudomány „hűvös lehelletét”, merevségét. Ezt a benyomást azok az épületrészletek erősítik, melyek szerencsés módon még éppen tökéletesen rekonstruálható mértékben maradtak fenn (a Zsigmond kori ún. Gótikus terem, a királyi házikápolna altemploma). Ám Gerő ezek esetében is érzékelteti, hogy amit látunk, az „régi-új”. A falak között látható kiállítás időközben elavult, de Gerő műve ma is szilárdan áll a lábán.
Amikor ezt a helyreállítást elvégezte, már több évtizedes műemlékvédelmi tapasztalatot tudhatott magáénak. A Műegyetemen végzett tanulmányai után 1935-ben a Római Magyar Akadémia Ösztöndíjasaként egyebek mellett a Santo Stefano Rotondo vizsgálatával és Róma városépítés-történetével foglalkozott – megalapozva későbbi kiterjedt elméleti munkásságát. A Főváros Magasépítési Hivatalának mérnökeként 1941-ben fejezte be első jelentős munkáját, az óbudai amfiteátrum helyreállítását, majd a háború után ő készítette el a budai várnegyed rendezési tervét. Az akkoriban többször is nevet változtató, átalakuló műemlékvédelmi hivatal osztályvezető főmérnöke volt 1949-től, majd 1957-től az Építészeti Osztályt vezette egészen 1976-ig – Gerő ebbéli pozíciója révén a háború utáni modern magyar műemlékvédelem egyik megszervezője lett. 1967-ben megindítója és haláláig főszerkesztője volt a Műemlékvédelem című folyóiratnak. Ma is példaértékű helyreállításai munkái mellett volt energiája időközben alapművekké vált tanulmányokon, vaskos könyveken is dolgozni.
Részt vett többek között a budapesti Városháza, a pesti belvárosi plébániatemplom, a siklósi várkápolna, a diósgyőri és visegrádi vár, a sárospataki Vörös-torony, a szigligeti vár, a révfülöpi templomrom, a nagyvázsonyi vár, a sopronbánfalvi Mária-Magdolna templom, a badacsonyi Szegedy Róza, a pesti Vigadó, a budai Várpalota épületegyüttese (az Oroszlános- és a Hunyadi-udvar) helyreállításában. Az 1970-es években a római Palazzo Falconieri restaurálása során mint tudományos munkatárs közreműködött. Gerő László a magyar történeti települések értékeinek együttesükben való megőrzése terén is sokat dolgozott: az 1960-as években elvégezte az első Műemléki Jelentőségű Területek és Műemléki Környezetek kijelölését, és küzdött azok védetté nyilvánításáért. Kedvenc témája a magyarországi várépítészet volt. Tanári feladatokat vállalt a műegyetemen – természetesen a műemlékvédelem, a műemléki tervezés tárgykörében.
Haba Péter
Gerő László munkásságáról
Díjai: Ybl Miklós-díj (1958), Magyar Műemlékvédelemért Díj (1972), Állami díj (1973), Herder-díj (1974).
Fontosabb publikációi: A budai vár helyreállítása (Bp., 1951); Magyarországi várépítészet (Bp., 1955); Építészeti műemlékek feltárása, helyreállítása és védelme (Bp., 1958); Pápa (Bp., 1959); Magyar várak. Szerk. (Bp., 1968); Városépítészetünk (Bp., 1973); Történelmi városmagok (Bp., 1978); A budai középkori királyi vár és várpalota helyreállítása, 1948- 1966 (Bp., 1979); A helyreállított budai vár (Bp., 1980); Magyar várak (Bp., 1981); Műemlékvédelemről mindenkinek (Bp., 1987); Mátyás király palotája (Bp., 1994); Építészeti stílusok (Bp. 1994)
