Golda János: Ekler időszerűsége

"Közben azonban minden megváltozott: az építészet divattá, a ház tárggyá, a város szabályozási felületté, a forma áruvédjeggyé, a homlokzat csomagolássá vált. [...] a virtuális térben és közösségi médiákban otthonosan mozgó, bonyolult kapcsolati hálót építő fiatal építészeknek valószínűleg újra kell tanulniuk az érzékelés, a jelenlét művészetét. Meg kell érteni, hogy mi történik velünk és meg kell határozni az építészet valós, használható 21. századi paradigmáját." Golda János

(Golda János megnyitó beszéde Ekler Dezső kiállításának megnyitóján a Fugában, 2014. február 27-én.)

Körön kívül – körön belül

Az épületről, az építésről alkotott fogalmaink az aktuális korszellemhez igazodva gyorsuló ütemben változtak az elmúlt évtizedekben. A szecesszióban a homlokzat még falvédőszerű növényi ornamentika volt hagyományos épületeken, később Le Corbusiernél a ház először lakógép, aztán metaforikus szobor, Mies-nél viszont végig anyagtalan üvegdoboz, a strukturalistáknál végtelenített síkbeli akakzat, a brutalistáknál, metabolistáknál mesterséges földbázis, az Archigramnál lépegető űrállomás, a kilencvenes évek svájci dobozánál lecsupaszított tárgy, de Zumthornál rítussal, érzékeléssel újratöltve, a skandináv Snohettánál északi fény, a mai japánoknál a tiszta keleti gondolat makettja, stb, stb. És akkor nem beszéltünk még a mostani fiatalokról, a Dezeen, az ArchDaily generációjáról. Sok szöveg, sok forma, sok kép. Egy mai ház amúgy is elég bonyolult és soha nem épült még ennyi a világban. Erősödik az ösztönös vágy visszatalálni a közösségi építéshez és az érthetőséghez. Nyitottá válni térre és időre, mint a régiek.

A változások az egész huszadik századot végigkísérték. A hetvenes évekre – amikor egyetemre jártunk - világossá vált, hogy a klasszikus modern szociális forradalma, etikai tartalma végleg kiüresedett és a küldetéses társadalmi mérnökök tervei nem sikerülhetnek, az üzlet pedig mindent visz. A forma így nem követhette többé szolgaian a funkciót és a formalizmusba hanyatló hivatalos modern agóniája fölött új eklektikus tanok ültek halotti tort. Közös tapasztalatuk a tárgyi világ túlburjánzásával szemben az építészet értékvesztése és sivárrá válása - a horror vacui - volt. Az építészeket szellemileg felkészületlenül érte a kulturális leértékelődés. Az egyre nagyobb és összetettebb építési beruházások méreteivel fordított arányban váltak egyre kiszolgáltatottabbakká a bürokratikus politikai, gazdasági struktúrában, presztízsük, társadalmi megítélésük megállíthatatlanul csökkent. Kialakulóban volt egy gazdagabb, érzelmesebb, romantikusabb szemlélet, amellyel jobban ki lehetett fejezni a dolgokat az építészet és a várostervezés területén is. Emberibbnek tűnt, de elég hamar üres üzleti formákká hígult. Egy idő után csak az info-kommunikációs üzleti világ marketingesei által kitermelt brand-képző sztárépítészek jelentettek kivételt.

Itthon a szocialista kényszeriparosításhoz többek között egymillió gyorsan megépíthető városi lakást kellett produkálnia az 56-ot konszolidáló, de egyben gazdasági válság felé tartó hatalomnak. Az építészet túl volt már a hatvanas évek igazi drámai átalakulásán, hiszen kiöregedett és lassan eltűnt a színről a Kotsis Iván, Rimanóczy Gyula, Nyíri István, Lauber László, idősebb Janáky István, Weichinger Károly, Winkler Oszkár fémjelezte háború előtti építész generáció és velük a klasszikus modern, kézműves építőművészet is. A szocialista realizmus kínos évtizede után eljött a kényszeriparosítás ideje és az építészek végleg elvesztették még a szocreálban is többé-kevésbé megőrzött társadalmi-politikai presztizsüket. Az építőipar engedelmes kiszolgálójává, a központi tervutasítások végrehajtóivá váltak (tisztelet a kivételnek, az Iparterv műhelyének, a „dániásoknak”, a hatvanas években Angliát járt keveseknek). A Műegyetemen főleg rendszerelméletről, megastruktúrákról és gazdaságosságról volt szó és nem tanultunk szinte semmit az építészet lényegéről, a hely fontosságáról, a téralkotás törvényeiről, az arányokban rejlő tudásról, a mester-tanítvány viszonyról, a szakma kulturális, művészi, társadalmi és etikai vonatkozásairól, a szépről, a hasznosról, az igazról.

A rendszerváltoztatás alapjaiban dúlta fel ezt az amúgy is megzakkant, a nyolcvanas évektől rohamosan erodálódó hivatalos építész-tervezői infrastruktúrát és – a környező országokhoz képest is - nagyon felkészületlenül lökte az építészeket a szabad vállalkozás hazai, és pláne nemzetközi vizeire. A kilencvenes évtized átalakítással, próbálkozással, tanulással telt és lassan felnőtt egy új, ütőképes, a nemzetközi porondon is eligazodó nemzedék. Közben azonban minden megváltozott: az építészet divattá, a ház tárggyá, a város szabályozási felületté, a forma áruvédjeggyé, a homlokzat csomagolássá vált. A mindent megváltoztató és átértelmező új info-kommunikációs világ, a nyomtatott és online sajtó egészen másképp néz az építészetre, mint az előző korok bármelyike. A digitális bevándorlóknak mindent újra kell tanulniuk, a virtuális térben és közösségi médiákban otthonosan mozgó, bonyolult kapcsolati hálót építő fiatal építészeknek viszont valószínűleg újra kell tanulniuk az érzékelés, a jelenlét művészetét. Meg kell érteni, hogy mi történik velünk és meg kell határozni az építészet valós, használható 21. századi paradigmáját.

Atmoszféra

(Idézet Ekler Dezsőtől, 1995. október 19, önképző jellegű összejövetel)

„Induljunk ki abból a lehetetlen kérdésből, amely gyakran felmerül az emberben, ha tervez: miért kell olyan házakat építeni, amelyek olyanok, mintha mindig ott álltak volna?... Persze olyan ház, amely mindig van, nincsen – már csak azért sem, mert előbb-utóbb minden ház elpusztul. Ráadásul az olyan ház, amely csak olyan, mintha mindig ott állt volna, még gyengébb ötlet, mert igazából csak hasonlítani akar valamire, ami egyébként nincsen. Szóval simlis az ötlet, még ha elsőre kimondva roppant tetszetős is. Amiért mégis érdemes foglalkozni vele: ha vonzó a feltevés, akkor valami kell, hogy legyen a mélyén, s ami ott van, talán használható lesz. Gondolat-kísérlettel próbálkoznék tehát. A három alapszöveg, amelyet prédául hoznék Borges-től, Huxley-től és Heideggertől, kísérteties módon egy ponton fut össze. Az írások mondandója hasonló. Mindhárman a teljes, a metafizikai valóság felsejlésének pillanatairól írnak. A közös pont egy sajátos élmény: a mindennapokból való kiemelkedés, az idő kizökkenésének pillanata. Még különösebbé teszi a dolgot, hogy a konkrét fizikai állapot, ahova ezek az urak eljutnak, sajátos térbeli helyzethez kapcsolódik: mindhárom esetben egy adott falhoz, és ennek a falnak sajátos fény általi megvilágítottságához. Határhelyzetekről van szó, ahol az időtlenségnek sajátos, illuminatív állapota áll elő, egy fallal és az arra vetülő fénnyel kapcsolatban. Érdemes hát belebújni a szövegekbe, mert a felvetett kérdést az önismeret irányába terelik. Mindhárom arra utal, hogy a fenti örökkévalóság-probléma nem kívül, hanem belül keresendő. Pontosabban: ha a „halhatatlanság” kérdését firtatjuk az építészettel kapcsolatban, a probléma gyökerét valahol az önmegváltás hívásában fogjuk meglelni.”

(Ugyanerről Varga Mátyás bencés szerzetes a Kint és bent című esszékötetében) 

„Az első keresztények gyakran menekültek a sivatagba az üldözések elől. Néhányan azonban ott is maradtak és a hosszú magányos várakozás során misztikus élményként tárult fel előttük hely és idő immanens lényege, a világ részletekben és az adott pillanatban feltáruló végtelen gazdagsága. A kitartóak végül megláthatták önmaguk igazi lényét, ami a korai egyházatyák szerint több, mint föltámasztani a halottat.”

A középkori szerzetesek – kolostoraikban - az egyéni, spirituális alapélményt, a megszelídített és lakhatóvá tett teret és időt közvetítették az építészet révén az újkor modern embere számára, máig mintát adva az ellenséges külvilággal és hatalommal szembeni belső elvonulás radikális gyakorlatához. Szent Ágostontól Heideggeren át Zumthorig és Makoveczig Európa legjobbjai foglalkoztak azóta is tér és idő titkával.

Minden ezzel kapcsolatos tapasztalatunk az egyéni tudat és kollektív tudatalatti mélyének kincse a barlangtól az őskunyhóig, a görög templomtól az antik római fürdőkig, a veleméri templomtól a Ronchamp-i kápolnáig. A feladat nem változott: az építészet és a téri érzékelés eszközeivel sajátunkká kell tenni, meg kell őrizni és tovább kell adni a csak nekünk adott teret és időt.

(az 1995-ös Ekler-idézet folytatása)

„A belső élményrendnek megfelelő, azt nem sértő, nem sürgető, talán csak késztető módon kellene tudnunk ezért építeni. Ahogy Borges és Heidegger írja, az egyszerűségnek, a csendnek, az emberi lélek-rezdülések csendjének és egyszerűségének, mondhatni lágyságának megfelelően. Hogy a belső vetülhessen ki, és hogy a kinti (és a még kintebbi) a belsőt építse és kondícionálja. Talán megfogható minőségbeli kérdés ez – bár ugyancsak sikamlós, mert olyasmiket kapcsolunk itt össze, amit nem szabadna, mert normatíve, követelményként tilos megfogalmazni. Mégis, van itt valami…

Hogy miért nem szabad összekapcsolni? Például mert azzal a veszéllyel járnak, amit a mai szofisztikált építészeti elképzelések is felvetnek, lényegében hasonló, ám hidegen, intellektuálisan kiagyalt irányultsággal. Azért hibáznak, mert azon az elképzelésen alapulnak, hogy az időtlen geometriailag és stilárisan kipárolható a történeti építészetből – most nagyon leegyszerűsítve a dolgot. Ez a „cool” építészet. A világnak csak a felét veszik, a fizikait, a geometriával és ízléssel kirostálható tartós anyagot, mondván: olyan szép, olyan állandó, hogy örökkévaló.

A fenti gondolatkör viszont, ha merjük rávetíteni az építészetre, a belső emberi dramaturgiához kapcsolódik. Semmi köze tehát stílushoz, műtörténethez, semmi köze esztétikához. Roppant vékony szálon függ, és talán nem is igaz. Egy pillanat, egy fal, amelyre a fény sajátos módon érkezik, az árnyék bizonyos módon rávetül, s ez metaforikusan idézi énünk határoltságát, és felkelti vágyunkat, hogy önmagunkon túlra emelkedjünk. Semmi többről nincs szó.”

Epilógus

Tulajdonképpen észrevétlen volt az átmenet a normalitásból a kacatok és gyűjtők világába. Mindenki gyűjt valamit: gömbölyű vagy lapos folyami kavicsot, préselt virágszirmot, reneszánsz domborművek gipsz másolatait, szovjet űrhajósok aláírását, címeres bontott nagyméretű téglát, befektetési részvényt, kincstárjegyet, ingatlant, régi folyóiratot, szarvasagancsot, potenciális biztosítási ügyfelet, gyarmatbirodalmat. Mintha minden készen lenne már és csak össze kellene gyűjteni a dolgokat. A kész tárgyak és eldobott lomok végtelen labirintusában már nem nagyon lehet eligazodni. Elengedhetetlenül szükségünk van olyan egyéni és közösségi menedékekre, ahol gyakorolni tudjuk régi hivatásunkat, az értelmes összerakás művészetét. Kíváncsiak vagyunk a személyes példákra: ki hogyan tud úrrá lenni a kacatok káoszán, hogyan hozza létre – legalább magának és szűkebb környezetének - a tárgyak, a formák új jelentését, a használat autonómiáját, az otthon különös, megismételhetetlen varázsát és jelentőségét.

A Fuga nagy kiállítótermében, Ekler Dezső színes építészeti kiállításán barlangrajzokként egyben látva az egész életművet, az atmoszférateremtés ritka autonómiájával találkozhatunk.

Golda János

Szentendre, 2014. 02. 25.