Gondolatok a Kő kövön maradjon! című könyv kapcsán
2012 január 23-án mutatták be Lendván a Bánffy-központban a Muravidék épített örökségéről készült Kő kövön maradjon c. könyvet. A könyvről Sebestyén József Kós Károly-díjas építész írt ismertetőt.
A messziről fehérlő lendvai vár tornyából, a Szentháromságról vagy a szőlővel beültetett dombhátakról, amerre a szemünk ellát, előttünk a gyönyörű muravidéki táj, gondozott s megművelt természeti és igen gazdag épített környezetével. Rendezettség, nyugalom, s egyszerre oldottság jellemzi ezt az intenzív életörömöt sugárzó festői környéket, ahol még borongós időben is karnyújtásnyira tűnnek a városka tornyai, házai. A várdomb tövénél a Szent Katalin plébániatemplom, távolabb a szőlőtőkék sorai közül is jól látható evangélikus templom, s a magyar organikus építészet egyik alapító atyja, Makovecz Imre által tervezett, hangverseny- és színháztermet magába foglaló épület korjelző toronysisakjai emelkednek a háztetők fölé. Felismerhetők persze a települések mai összképében a „korszellem” bántó lenyomatai is a beavatkozásokban, az értelmetlen hiányokban, értékzavar közepette az értékőrzés és az új értékteremtés megbomlott egyensúlyában.
Készült egy könyv ezért emlékeztetőül, s úgy nem mellékesen figyelmeztetőül, ahogy a szerzők megfogalmazták: „Jézus Jeruzsálem veszedelméről jövendöl így: ’Nem marad itt kő kövön, mely el nem romlana!’ (Máté 24, 2) Mi viszont szeretnénk, hogy a Muravidéken kő kövön maradjon! Munkálkodásunk során folyamatosan észleljük, hogy örökségünkből a szemünk láttára szinte minden nap eltűnik, elporlik valami. Nem titkolt célunk, hogy felhívjuk a figyelmet arra, amit épített örökségünkből meg kell becsülnünk, (...) Ezen könyv tartalmi keretei sajnos nem tették lehetővé, hogy valamennyi értékes építészeti objektumunkat bemutassuk, így munkánk egy alkalmi válogatásnak tekinthető.”
Látlelet és egyúttal késztetés tehát a kötet. A leírások az értékeket veszik számba, de tükrözik az egyes objektumok jelenlegi állapotát is, köszönhetően a mellékelt pillanatképeknek. A kitűzött cél elősegíteni a megőrzést, de legalább dokumentálni s azonmód át is örökíteni az „örökséget” a mindennapok gesztusaival. A kiváló erdélyi néprajzos, Tánczos Vilmos írta: „A műveltséget a köznapok apró reflexei mentik meg – vallotta Márai, s én nem tudom elhinni, hogy hetven év Balkán kitörülhette volna génjeinkből a Nyugathoz való tartozás reflexeit. A kövek akkor is bennünk élnek, ha nem veszünk tudomást róluk. A kultúra átörökítésének, a titokzatos lényeg
Gondolatok a Kő kövön maradjon! című könyv kapcsán továbbadásának módozatai észrevétlenségükben, hétköznapiságukban is annyira sokrétűek, hogy nehéz számba venni őket.”
Itt van az ideje, tudjuk már régóta, a számbavételnek, s szerencsére a hajdan volt állapotokat is megidézve még mindig van mit. Mint ahogy el is készült évekkel ezelőtt a muravidéki székhely, Lendva teljes épített örökségi dokumentációja, leltára. Csak folytatni kellene a többi településen, hiszen a közelmúltig történetileg kialakult településhálózat, településformák, településszerkezet dokumentálása, kutatása nem pusztán elméleti, tudományos feladat, mert a ma égető gondok közepette élő közösségek számára alapvető, hasznos s jövőbemutatóan érvényes tervezési, igazgatási, szervezési és technikai támpontokat kínálnak a terület- és a településrendezésben.
S ideje van egyúttal a párbeszédnek, majd azután a tetteknek is, mert el kellene végre hinni, hogy a megőrzés nem öncél, s azt is, hogy nem ellentétes az újabb értékek teremtésére való törekvésekkel. Legyen hát végre tényleg párbeszéd a helyi közösségek s vezetőik, a közélet, a művészetek és a tudomány emberei között annak felismerése s mindnyájunk számára való felismertetése érdekében, hogy a mostani nyomasztó gazdasági, az emberi kultúra értékeit veszélyeztető válságos helyzetben elengedhetetlenül fontos kultúránk s környezetünk adottságaira, értékeire mint erőforrásokra alapozni. Elfogadhatjuk Johan Huizinga megállapítását, hogy: „… ha meg akarjuk tartani a kultúrát, akkor kultúrát teremtve kell előrehaladnunk. (…) Kultúráról mint egy közösség irányított magatartásáról akkor beszélhetünk, ha a természet birtoklása anyagi, erkölcsi és szellemi téren olyan állapotot teremt meg, mely magasabb és jobb, mint az, melyet az adott természetes viszonyok nyújthatnak; ismertetőjele a szellemi és anyagi értékek egyensúlya (…).” Jól kiegészíti ezt Hamvas Béla alábbi gondolata: „Nehéz helyzet csak ott támad, ahol az ember kötelességét megtagadja. A nagy kultúrával feltétlenül együtt jár az a kötelezettség, hogy az ember tovább építse. Kultúrában születni nemcsak annyit jelent, hogy élvezni a kiváltságokat, amiket az ősök alkotása teremtett, hanem annyit is, hogy előkészíteni az utódok kultúráját.”
Széles a skálája a könyvben szereplő épületeknek, építményeknek, tárgyaknak. A régebbi korokban emelt vár, templomok, haranglábak, szakrális köztéri szobrok, emlékművek s a közelmúltban épült városi középületek, lakóépületek, falvak portáinak lakóházai, gazdasági épületei, szőlőhegyek borházai, pincéi egytől egyig a környék s a tágabb tájegység, az egykori Zala vármegye, a „pannon táj” építészeti, művészeti hagyományait és a népélet jellegzetességeit, jellemző sajátosságait őrző életrevaló s fenntartandó hajlékok.
A vidék kiemelkedő műemléke Alsólendván a Bánffyak egykori „fészke”, vára, később mint a környék legjelentősebb birtokosainak, az Esterházyak uradalmának központja. Nem ritka eset, hogy inventáriumok mellett felmérési rajzok, építési tervek is fennmaradnak, hogy tudósítsanak a későbbi korok használói számára egy-egy épületről, építésük, átalakításaik körülményeiről.
Ez a szerencsés eset áll fenn az alsólendvai vár esetében is. Ránk maradtak ugyanis 1769-ből a vár együttes átépítési tervei, mégpedig több verzióban is. E „dokumentációk” külön értékei a tervekhez készített felmérések, amelyek alapján hiteles kép alkotható a középkorban kiépített, s ha romosan is, de még a 17. század végéig fennálló középkori várról. A hercegi család levéltárában megtalálható hg. Esterházy Miklós levele 1767-ből, amelyben megbízta Eötvös Pál nevű intézőjét, hogy készíttessen terveket több, köztük az alsólendvai várának felújítására. Eötvös Pál megfontolt, jó „gazda” módjára az 1769. február 3-án kelt válaszlevelében az újjáépítés mikéntjének szempontjaira figyelemmel felsorolta az újjáépítésre vonatkozó indokait, s a Joseph Rieger építőmesterrel elkészíttetett felmérésekhez, tervekhez megjegyzéseket is fűzött. Megállapította, hogy csak a részleges helyreállítás indokolt, mivel a herceg a várat lakni nem fogja.
A birtokközponti funkció ellátására pedig elegendő az udvart közrezáró épületszárnyak közül kettőt átalakítva rendbe hozni, s a romos délkeleti és északkeleti szárnyat egyébként vissza lehet bontani. Különösen érdekes, s akár egy „műemlékvédő” gondolata is lehetne az általa felhozott indokok egyike, miszerint a vár a hegyen olyanformán helyezkedik el, hogy a felszámolandó két szárny sem a piac felől, sem az egész környékről, sem a postaútról, ugyanígy a többi sík vidékről sem látható, csak a másik kettő, aminél fogva a kastély nagyrészt továbbra is megtartaná addigi formáját. Arra azonban, hogy a 18. század végén már biztosan álló, L alakú épület mikor készült el valójában, eleddig nincs adat. Szerencsére az épület viszonylag jó állapotban van, de igényli a rendszeres odafigyelést és gondoskodást különösen most, hogy a közelmúltban a délnyugati, egykori kaputorony megmaradt falait a kellő szakmai előkészítés hiányában megkezdett „felújítás” során gyakorlatilag megsemmisítették. A vár főépülete idestova több mint harminc éve a muravidéki „művészetek fellegvára”, a szűkebb és a tágabb környezetében élő közösségek, s természetesen a város kulturális életének egyik fontos alakítója, gazdagítója, együtt a többi úgyszintén patinás, régi vagy egészen új épületekben működő intézményekkel.
Számos, az utóbbi években felújított és hasznosított épület leírását is megtalálhatja a buzgó olvasó a könyvben. Ilyen a Városházaként működő egykori Korona szálló épülete vagy a Fő utcán álló Marton-féle lakóház. Az épületben egykor nyomda és takarékpénztár is működött. S ma az utcáról nyíló földszinti helyiségek a város és a vidék polgári életét bemutató kiállításnak adnak otthont. A kiállítás többek között a helyiek emlékezetében élénken élő egykori lendvai Hungária Hazai Ernyőgyár működésének, történetének fontos dokumentumait, momentumait is bemutatja. Csak fájlalni lehet, hogy a jobb sorsra érdemes ernyőgyár 20. század eleji, magyar szecessziós homlokzatú épületét előbb a II. világháború alatt feldúlták, majd az azt követő évtizedekben kívül-belül kiábrándítóan lecsupaszították, átalakították.
Örvendetes, hogy a vidék jól ismert középkori templomai mellett szó esik a könyvben a szakrális kis emlékekről, fogadalmi keresztekről, a helyiek kedvelt szentjeinek szobrairól, temetőkről és síremlékekről, valamint a környékre jellemző paraszti építkezések még álló vagy már csak visszaidézhető emlékeiről, lakóházakról, gazdasági épületekről, pincékről. A 18–19. századi szobrok közül nem egyet restauráltattak. Felújítva állnak a még meglévő haranglábak. Több kő síremléket is restauráltak, konzerváltak. De vajon mi lesz a falvak s a szőlőhegyek portáinak pusztuló, boronafalas házaival, marad-e hírmondónak belőlük? – teszik fel a kérdést a szerzők.
Még ha nem is értünk minden tekintetben egyet Myskovszky Viktor 1898-ban az úgynevezett Kassai Memorandumban leírt abbéli véleményével(?!), hogy: „De nyilván mi mindenha inkább tudtunk alkotni, mintsem fentartani, s most ugy látszik, mintha a végzetek utólértek volna, hogy a fentartásért mit sem tudunk tenni.”, de a végkövetkeztetése valóban igaz lenne ma is? A temérdek, néha megoldhatatlannak tűnő gond ellenében mégse nyújtanának esélyt a megújulásra az Európai Unió átjárható belső határai? A gazdaságilag, történetileg összetartozó vidéket hosszú évtizedekre szétválasztó, az itt élők lelkébe beégetett határok sorompói lebontásával megszüntethető lesz végre a zsákutcás peremlét!? A most még csak az egyéni érdekek mentén óhajtott kedvező változásba vetett hit segít-e felismerni a „hely” kiváló adottságait? Megannyi súlyos kérdés, amikre válaszul a helyi közösségek dönthetnek úgy is, hogy a jövőbeni boldogulás reményében élnek az együttműködés esélyével. Összevarrják az elvágott „ereket”, újraépítik, s azután éltetik a kapcsolatokat. Szándékuknak megfelelően lesz végre elég akarat és erő a Lendváig és Rédicsig meglévő vasútvonal összekötésére. E könyvet lapozgatván pedig felkerekednek, hogy megismerjék részleteiben és egészében a térség épített örökségét.
Megismerjék, értékeljék, szeressék, s természetes igényükké váljon szűkebb és tágabb pátriájuk értékeinek megőrzése, átörökítése. S akkor a mai Muravidék, Lendvával elfoglalhatja az őt megillető méltó helyét a térség kulturális, gazdasági életében. Példát mutatva és a reményt erősítve a még mindig elzárt határvidékeken élőkben. Hogy a költő Balassinak legyen igaza úgy, amint azt „az Lucrétia nótájára” írott versében megfogalmazta: „… mert ez napot Isten örvendetességre serkengeté fel nékünk.”
Sebestyén József
Kós Károly-díjas építész
2011. 11. 29.
