Gondolatok egy rosszul sikerült csevegésről

“Budai vár és múzeumi negyed – nagy kulturális beruházások a nemzet fővárosában” címmel tartott rendezvényt az Örökség Kultúrpolitikai Intézet. Érdemi vita nem folyt, fogalmazta meg Pákozdi Imre véleményét az esemény kapcsán. 

Lévén ez a többedik, kudarcba fulladt alkalom a Városliget és a Budai Vár átalakításának megvitatására, lassan műfajjá érik, ami ilyenkor történni szokott. „Mellébeszéléssel súlyosbított folyamatos elbeszélés egymás mellett” – talán ez a helyes műfaji megnevezés, amit egy sajátos, kétoldalú kiegyensúlyozatlanság jellemez. Létszám-, hangerő és hatalmi fölény a kormányzati oldalon, illetve az igazság szinte zavarba ejtően egyértelmű, ám érvényesülni alig tudó fölénye a másikon.

A vita kronológikus ismertetése helyett mozzanatokra szorítkoznék, de korántsem az anekdotikus előadásmód kedvéért. A másfél órás kerekasztal-beszélgetés első 25 perce Baán László és L. Simon László duettjével telt. Rögtön utána kapott szót Schneller István, aki válaszához az előző 25 perc felét kérte a moderátortól (nem kapta meg). Közben a vitázók feje felett a Hauszmann-terv, tehát a Budai Királyi Vár átépítésének reklámfilmje pergett a képernyőn, a közönség tagjai pedig az Építész Közlöny tavaly májusi számát szorongatták, amely a korábbi Vár-konferencia anyagát közölte, erősen szűrve. Az akkori konferencia leginkább a témára koncentráló előadójának, Kádár Bálintnak az előadásából például alig közöltek valamit, a többiek – anekdotázó idős építészek, külföldi példák alkotói és a kormányzati tervek pártolói - azonban teljes terjedelemben olvashatók benne.

A beszélgetésre visszatérve, L. Simon államtitkár úr szóhasználatából visszaköszönt a vérbeli politikus. Érvelésében folyamatosan a fejlesztés, rendbehozatal, helyreállítás kifejezések röpködtek, mintha a kormányzat a fejlesztést, a rendbehozatalt és a helyreállítást ellenző sötét erőkkel lenne kénytelen küzdeni. Szó sem volt az ellenzők valódi érveiről, amelyekre az államtitkár úr valódi ellenérveket, cáfolatot, magyarázatot adott volna. Mondhatnánk, hogy az ellenzők érveinek felemlítését Schneller Istvánra hagyták – de jobbára neki sem válaszoltak. Kivételnek számított, amikor L. Simon szabályosan nekiesett Schneller professzornak, hogy ő is volt főépítész, sőt főpolgármester, hát akkor miért nem tett valamit, miért nem szervezett tömegdemonstrációt az akkori hibák, például a Kálvin Center épületének felépítése ellen? A moderátor – igen dicséretes módon – megpróbálta civilizálni, tehát a vita nyelvére fordítani az államtitkár úr kérdését, de sikertelenül. L. Simon hanghordozása „kétharmadosságából” ugyanis soha, egyetlen pillanatra sem engedett; végig, minden megszólalása során hangos és megszakíthatatlan maradt. Mérések szerint egyébként ő beszélt a leghosszabban a négy résztvevő közül.

Érdemi vita tehát nem folyt, amiképpen az máskor sem szokott. Schneller professzor kulturális bokrok kialakítását, a barnamezős területeknek a Budapest 2030 című, hosszútávú fejlesztési koncepcióban előírt fejlesztését és ezeknek a kulturális bokrokhoz társítását szorgalmazta, a Várat illetően pedig kiállt a Nemzeti Galéria helyben marasztalása és a Vár jelenlegi, miniszterelnökség- és minisztérium-mentes állapota mellett. Érdekes, szinte megrendítő volt hallgatni őt, amikor szóba hozta a jelenlegi, kulturális intézményekkel teli Vár és a tervezett átalakítások utáni, cifra hivatali negyed által hordozott identitások különbségét: mit mond a múlttal való leszámolásról és kiegyezésről a kulturális funkció és mit a minisztériumok királyi időket idézően pöffeszkedő sora? Csöndesen megemlítette, hogy a szocialista diktatúra vezetői minden bizonnyal az 56-os forradalom tanulságait levonva nem költöztek fel a volt Királyi Palotába. Emlékeztetett, hogy a Királyi Palota évszázadok szimbóluma, nem pedig a hauszmanni állapot műemléke.

Bár Schneller István – aki egyedül képviselte a négy résztvevő közül a be- és átépítések ellenzőit – összességében méltatlanul kevés időt kapott, megszólalásai során az értelmiségi érvelés levegője lengte be a termet. Nem csupán azért, mert Fülep Lajost idézte, aki már 1948-ban kikelt a Vár hivatalokkal való túlépítésének korabeli gyakorlata ellen, nem is csupán azért, mert identitás-formáló, gondolkodást és városlakói közérzetet befolyásoló tényezőkről beszélt, hanem mert egyedüli volt a beszélgetés résztvevői között, aki - nem egyszer és nem kétszer - igazat adott beszélgetőtársainak. Baán László és L. Simon László nem engedte meg magának sem az eszmékkel foglalkozás, sem a másik véleményére való pozitív reflektálás luxusát. Ők támadási ürügyet láttak az elhangzottakban, nem megválaszolni és pláne nem megfontolni valót. Igazi politikai bozótharcosként, sérelmi politizálást folytattak, miközben pedig minden hatalom és minden anyagi eszköz az ő birtokukban van.

Megalázó dolog volt ott ülni és hallgatni a két „kurzuslovag” egyre magabiztosabb torzításait (ld. L. Simon minapi nyilatkozatát a mandiner.hu-n: „Kurzust építünk, igen!”). Két valótlanságot mindenképpen ki kell igazítsak – sajnos csak itt, mert közönség nem lett megszólítva: a szervezők sem kérdésre, sem kommentárra nem adtak lehetőséget. Az egyik az a kijelentés, hogy a szakma fontos emberei a Liget Budapest és a Nemzeti Galéria kitelepítése mellett állnak. Itt legalább a moderátornak illett volna megszólalni, hogy nem, a mérvadó szakemberek közül is sokan vannak ellene: hiszen Budapest négy volt főépítésze, a Magyar Urbanisztikai Társaság, neves múzeumi szakemberek, sok vezető tájépítész ellenzi a Liget Budapestet, nem is beszélve a szinte szakember számba menő városvédőkről. Ferdítés volt az is, hogy a Kilián laktanyát “a civilek” akarják Néprajzi Múzeummá tenni. Nem, nem csak ők. Bugár Mészáros Károly építész, a Műemlékek Állami Gondnoksága, majd az Építészeti Múzeum volt igazgatója az elmúlt években alapos érveléssel, nyilvános előadásokon ismertette a Néprajzi Múzeum Kilián-laktanyába telepítésének koncepcióját - én legalább háromszor hallottam -, méghozzá a Néprajzi Múzeum raktárainak, teljes anyagának ismeretében és a Kilián Laktanya többszöri bejárása után.

Az első óra után a fáradtság jelei mutatkoztak a hallgatóságon. Világos volt, hogy ez a találkozó sem fog vitává nemesedni, hiszen a kormányzat képviselői nem az ellenzők érveinek megértésével és megválaszolásával foglalkoznak. Bennem ugyanakkor, vigaszként az elszúrt délutánért felötlött, hogy ez a hamisan vitának nevezett újabb összejövetel pont úgy pótlék, mint a többi. A Liget Budapest előkészítése során ugyanis egyszerűen az eljárás, a procedúra rossz. Először volt a Városligetet kisajátító törvény (a 2013. évi CCXLII.), utána jött az építészeti pályázat kiírása, majd következett a Városligeti Építési Szabályzat megalkotása. És csupán mindezt követte a hatástanulmányok elkészíttetése, amelyeknek a vitájára soha nem került sor. Pedig fordítva kellett volna, lett volna szakmailag helyes: először a szándékok – nem törvényerejű, tehát könnyen változtatható - körvonalazása, annak alapján a hatástanulmányok elkészíttetése, majd azok szakmai berkekben és a nagyközönséggel való megvitatása lett volna a helyes sorrend. Ezt követhette volna a tájépítészeti, majd – adott esetben - az építészeti pályázat. Mindezek tanulságai alapján, az operatív intézkedések első lépcsője a Városligeti Ingatlan esetleges állami kisajátítása, de nem az összes létező építési szabályzat valamint a hosszútávú budapesti fejlesztési terv globális érvénytelenítésével, hanem azokra tekintettel, a szükséges változásokat korrektül átvezetve. Az építés keretrendszerét meghatározó kormányhatározatok is csak a hatástanulmány lezárásaként lennének a helyükön.

A hiba tehát procedurális. Ehhez képest a január 20-i és a hasonló kerekasztalok tényleg csak csevegések. Kártételük az, hogy kiben – kiben a cselekvés, illetve annak ellenkezője, a bénaság egyaránt hamis érzetét keltik. Előnyük lehetne viszont a jobbító vélemények megfontolása – persze csak fontolása, hiszen ezek az alkalmak eddig rendre a kormánypropaganda fórumaivá silányodtak.

Pákozdi Imre