Gördeszka pálya épül az Erzsébet téren

Gőzerővel folyik a munka az Erzsébet téri közparkban. Szeptember 17-én műszaki átadás. Új gördeszka pálya épül a parknak abban a sávjában, amely eddig egy murvával felszórt „átmeneti zónát” jelentett a volt Erzsébet téri buszvégállomás, a hányattatott sorsú Dizájn Terminál felé. Bardóczi Sándor utánajárt, mi van a fejlesztés hátterében.

Nem a Terminál generálta
Kiderült, a közparkban most zajló munkálatokat nem a Dizájn Terminál esetleges megnyitásának előkészítése hívta életre, sőt még csak nem is a Gödör hihetetlen módon amortizált területének átfogó rendezéséről van szó. Mint ismeretes, a Dizájn Terminál több mint 7 éve nem tudja megkapni a használatbavételi engedélyt, mert egyes munkálatok elvégzését (beázás kijavítása, falfirkák eltűntetése, környezetrendezés, épületgépészeti rendszer befejezése) az erre kijelölt állami szerv nem képes megpályáztatni és kiviteleztetni. Ez nem jelenti azonban azt, hogy nem történtek volna változások: a pályaudvar érkezési oldalán nemrég megnyitott egy Rumpuncs nevű kávézó.

Viszont a gördeszka pálya kialakítását nem az állam, nem is főváros, hanem az V. kerület kezdeményezte. Egy alulról és egy felülről jövő óhaj találkozott itt, és lépett a tettek mezejére – szigorúan választásokat megelőző határidővel. Még belefért. Mind a kerületet, mind pedig a környék lakóit és használóit egyre jobban zavarta ugyanis, hogy a Hercegprímás utca tengelyébe épített fősétány mentén, a sétány és a Gödör zöldfelületei közötti „berendezési sávban” aktív gördeszkás szubkultúra kezdte egyre határozottabban bontogatni szárnyait.

„Nudge” hatás
A Chichagoi Egyetem két professzora, Cass R. Sunstein és Richard H. Thaler 2008-ban jelentette meg Nudge - Improving Decisions About Health, Wealth, and Happiness című könyvét, amellyel az alkalmazott dizájn világában hamar nagy sikert értek el. A „nudge koncepció” – lényege az, hogy képesek vagyunk használati tárgyaink megtervezésével emberek szokásait, cselekvéseit befolyásolni anélkül, hogy közben a szabad akaratot felülírnánk. Ilyen „nudge” például a piszoárok aljára helyezett szűrőn megjelenő miniatűr futball kapu (és benne a fertőtlenítő pasztilla-kapus), vagy az a köztéri szemetes, amelybe ha beledobunk valamit, akkor süvítő és földbe csapódó hangot hallat.

Ilyen „nudge”-nak bizonyult – a tervező csapat tudtán kívül – az a kőlapokkal burkolt beton pihenőrendszer is, amelyet a sétány mentén tervezett a Gödör építész csapata, a Firka Építész Stúdió. Tájépítész társtervező kollégáik ugyan figyelmeztették őket rá, hogy ha egy ilyen ülőalkalmatosságot csak a dizájn kedvéért ellátnak rámpákkal, és izgalmas kombinációit hozzák létre a tereptárgyaknak, akkor számolni kell vele, hogy arra bizony a görkorisok, gördeszkások, kerékpáros akrobaták, tehát az összes utcai sport rá fog mozdulni. De végül győzött és kivitelezésre került a padrendszer az előzetes fenntartások ellenére.

Murphy után szabadon mondhatnánk: ami gördeszkázható, azon gördeszkázni is fognak. Így is történt: erre a használatra viszont ez az objektumrendszer nem volt felkészítve. Hamar megjelentek az éltöredezések, kopások, túl azon hogy egyébként egy a várost igazán színesítő térhasználat, találkapont jött létre egy eddig teljesen lekezelt, kiebrudalt és ferde szemmel nézett (mondjuk ki: üldözött) szubkultúra számára – ráadásul a város szívcsakráján, a belváros kellős közepén.

Kerületi lépés
A Gödör általános fizikai leromlásával egy helyi önkormányzat (az állami és fővárosi kompetenciák, a használatbavételi engedély ma is hiányzó volta, illetve egy normális tulajdonosként, térmenedzserként tevékenykedő szervezet nem léte miatt) nem tud sokat kezdeni. A Gödör, a Dizájn Terminál „szépen rohad”, ahogy ezt már oly sokan megénekelték mindenféle hatás nélkül. Egyet azonban a kerület is tudott tenni: leült a gördeszkásokkal, (közöttük a Budapesti Gördeszkások Egyesületével), a tervezőkkel, a fővárosi ügyosztályokkal, a kezelőkkel és a műemlékvédelemmel, és megoldást szorgalmazott. Olyat, amit a legtöbb szereplő el tud fogadni. Így esett a választás a sétánytól távolabb, az Erzsébet park nem zöldfelülettel borított területsávjára, amelyet a szereplők mind el tudtak fogadni. A gördeszkások képviselői pedig ígéretet tettek arra: ha az igényeiket kielégítő pályarendszer épül meg: akkor átteszik székhelyüket a sétányról erre a területre.

S a tér
A Gödör felszínrendezési terveit és az Erzsébet tér rekonstrukciót egyaránt jegyző S-tér Kft kézenfekvő és etikailag is tiszta választásnak tűnt a kiviteli tervek elkészítésére. Sándor Tamás tájépítész csapata meg is tervezte – egy kifejezetten erre szakosodott gyártó termékeiből – a gördeszka pályát, egyeztetve a deszkások képviselőivel. A műemlékvédelem is szívesen fogadta, hogy a nem várt funkció egy kicsit messzebb kerül a Nyíri István tervezete MÁVAUT pályaudvar szomszédságától, amely jelenleg az egyetlen ilyen védelmet élvező modernista épületünk. A többtonnás, látszóbeton elemekből álló, speciális élvédelemmel ellátott eszközök telepítése, és egy a használatnak megfelelő térburkolat lerakása jelenleg is zajlik a kijelölt sávban. A kivitelezés a véghajrájában van.

„Gödrészeti” utóirat
A történet egy valamire biztosan ráirányítja a figyelmet: a használók igényeinek feltérképezése nélkül, rohamtempóban, állami vagy önkormányzati parancsszóra létesített köztereknél és parkoknál, ahol elmarad a jövőkép megfogalmazása: gyorsan jönnek a használói problémák és a konfliktusok. Feltételezem, hogy a tervezők anno 2001-ben szívesen vettek volna bármiféle instrukciót és adatot egy széles felhasználó kör funkcionális igényeiről. Arról, hogy tulajdonképpen milyen is legyen ez a Gödör. Ehelyett egy valamit kaptak: a „gödröket” márpedig „be kell temetni”, mert a Nemzeti Színház, no az nem itt lesz.

Csak a tervezőket dicséri, hogy a kivitelezést követő (politikai töltetű) kezdeti elutasító berzenkedés után egy működőképes (agyonhasznált) és többféle igényt is kielégítő tér-rendszert sikerült létrehozni. Amely most pusztán azért készül szétesni, mert azt az évi 60-80 milliót, amibe egy ilyen közpark-kulturális tér komplexum fenntartása kerül – a tulajdonosok nem hajlandók megfinanszírozni, közterületi gazdálkodást pedig csíráiban sem folytatnak. Sőt még azt sem akarják nagyon tudomásul venni, hogy ők a tulajdonosok. Így pedig marad az általános „rothadás”, amelybe esetenként bele-bele kell piszkálni, hogy lassan-szépen korrigálva legyenek a kezdeti kapkodásból, és az információk hiányából származó hibák.

Bardóczi Sándor