Granasztói Pál születésének századik évfordulójára

...ami mindebből kiviláglik: a folyamatos önreflexió. Jól látható Granasztói kontemplatív, de sohasem köldöknéző, mindig célszerű szemléletmódja, mely a mérnöki ismereteket a bölcsészi hozzáállással párosítja.
Dr. Granasztói Pál várostervező, urbanisztikai szakíró éppen száz éve, 1908. augusztus 29-én született. Elméleti munkáinak sora monumentális terjedelmű: a várostervezés társadalmi, esztétikai, lélektani, műemlékvédelmi, történeti kérdéseivel, a segédtudományokhoz való viszonyával egyaránt foglalkozott.

„… valami olyasmit érzek, amit a legutóbb álmodtam, aligha véletlenül. Leejtettem az apámtól örökölt, dupla fedeles, arany zsebórámat; csavarjai, rugói, egyéb alkatrészei szétszóródtak a padlón, én vaksi szememmel keresgéltem, és mindenképpen összeszedni akartam őket. Összeszedni szeretném tehát azt, mi történik városainkkal, mit várhatunk jövőjüktől.” (1) Bár e gondolatokat Granasztói Pál abban a könyvében fogalmazta meg, melyet számadásnak nevezett, melyben több mint negyven év tapasztalatait összegezte, mégis mintha szakmai alapállásának egésze tükröződne benne.

Az az átfogó, komplex szemlélet, mely a lehető legszélesebb értelemben kezeli vizsgálódása tárgyát, a tényeket, alkotóelemeket, körülményeket a maguk egészében veszi figyelembe. Ugyanakkor ott van benne a tudat, hogy noha a megismerés soha nem lehet teljes, mindig azt kell célnak tekinteni, hogy a kutatás mind mélyebbre és mélyebbre hatoljon, minél több részlet feltárása révén közelebb jussunk a legáltalánosabb törvényszerűségekhez.

Ezt a sajátos belső világot példázza ugyanennek a könyvnek egy másik részlete. Granasztói elmeséli, hogy első nyomtatásban is megjelent tanulmánya (2) – melyet a Magyar Mérnök- és Építészegyletben elő is adott 1937-ben – élesen szembeszegült az akkor legfrissebb és legnagyobb hatású új várostervezési eszmével, a „Bauhaus és Le Corbusier újító, múltat elsöprő, a városokat egyetlen új épületként felépíteni kívánó” gondolkodásával. Kérdésekbe rejtett feltételezéseket, állításokat sorolt, miszerint a korszerűnek nevezett elvek nevében újjáépített városok, melyekben „mindennek és mindenkinek előre megszabott helye és szerepe van”, a lakók csak a „hidegértelem és számítás nyomát” fogják érezni. Mindaz, amit a város fogalma sűrít össze számukra, – „a múlt minden egyes rétegének ízét, az élet csodálatos és szeretlen következetlenségeit, meglepetéseit, lehetőségeit” – eltűnik.

Az új értékek teljes megvalósításában a megmerevedés veszélyét sejtette, s úgy vélte, hogy a városokat csakis mint élő organizmusokat lehet felfogni, mely egyfajta keretet ad a mindennapi élet új igényeinek. A városépítésnek tehát az a feladata, hogy e vázon belül elégítse ki a kor követelményeit, s egyúttal „újabb réteggel, újabb ízzel” járuljon hozzá a korábbiakhoz. Azért is figyelemre méltó, hogy Granasztói ezeket a – most már hosszú ideje tudjuk – komoly kockázatokat hangsúlyozta, mert a híres 1933-as Athéni Charta irányelveit, az ún. funkcionális város ideológiáját még a CIAM berkein belül is csak az ezekben az években kezdték el élesebben kritizálni.

Granasztói azonban arra is utal, hogy ami később történt szakmai pályáján, igazolni látszik fiatalkori gondolatait. Vallja, hogy várostervezőként – 1945–1948 között a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál irányította a Budapest és környéke rendezési terveinek készítését – nem is tudott, szinte megfeledkezett minderről. „Sőt, többedmagammal megterveztem az ostrom után a belső Erzsébetvárost, csaknem új lakótelepként Budapest belsejében, a legkorszerűbb elvekkel, formálással, e tervben még sokáig kedvemet is leltem. (…) Ha megvalósult volna, talán hamarabb igazolta volna vélekedésemet.” Persze a kép nem fekete-fehér: a szóban forgó korai tanulmányban megfogalmazott szakmai kívánalmakban rejlő „idillikus felfogását”, vélekedéseinek jókora hányadát Granasztói később elvetette.

A lényeg itt természetesen nem az, hogy mi bizonyult a fiatal szakember elveiből helytállónak és mi nem, hanem az, ami mindebből kiviláglik: a folyamatos önreflexió. Jól látható Granasztói kontemplatív, de sohasem köldöknéző, mindig célszerű szemléletmódja, mely a mérnöki ismereteket a bölcsészi hozzáállással párosítja. Megállapításai sohasem csak az urbanisztika „számításaira”, törvényszerűségeire, illetve a kortárs igények elemzésére alapozódnak, hanem a szakma múltjában felhalmozódott ismeretek egyfajta történészi vizsgálatából származó következtetéseken is. Ez a komplex gondolkodásmód segítette őt abban, hogy az újabb és újabb urbanisztikai elvrendszerekre kritikusan tudjon tekinteni, s mindig az adott hely specifikumára, illetve az azokban megnyilvánuló örökérvényű elemekre koncentrálhasson. Tudományos munkáiba - ahol azt a kontextus megengedte és a szakmai hitelességet nem csorbította - mindig becsempészett a személyes hangvételű bekezdéseket is, ezzel is arra irányítva a figyelmet, hogy az objektív vizsgálódás mögött is mindig személyiségek állnak, akiknek érzelmeik, emlékeik vannak.

Napi munkája természetesen szorosan összekapcsolódott elméleti tevékenységével: miután 1933-ban elvégezte a műegyetemet, 1934-től 1945-ig Budapest Főváros Városrendezési Ügyosztályán dolgozott, majd a Közmunkák Tanácsa után az Építésügyi Minisztériumban vezető munkatársa lett 1953-ig, majd 1957 és 1958 között. 1953-tól rövid kihagyással egészen a hatvanas évek végéig a VÁTI-ban (Várostervező Intézet) dolgozott mint tudományos kutató. Elméleti munkáinak sora monumentális terjedelmű: a várostervezés társadalmi, esztétikai, lélektani, műemlékvédelmi, történeti kérdéseivel, a segédtudományokhoz való viszonyával egyaránt foglalkozott. A hatvanas évek közepén az MTA Műszaki Tudományok Osztálya Építéstörténeti és Elméleti Bizottságának titkára volt, 1967-ben a műszaki tudományok doktora lett, két évvel később Ybl Miklós-díjjal ismerték el munkáját.

Szépirodalmi alkotásai elsősorban önéletrajzi jellegűek, visszaemlékezések, de szorosan kapcsolódnak Granasztóinak a művészettel és a várossal kapcsolatos gondolataihoz is. A kor olyan jelentős írói voltak barátai, mint Szerb Antal, Ignotus Pál, Kassák Lajos, Fülep Lajos, Tandori Dezső.

„Mégis úgy hiszem, valójában azért könnyebbültem meg, mert megszabadultam valamitől, ami így vagy úgy mindig lecövekelt, földhöz húzott, bútorokhoz, házakhoz, tájakhoz kötött. Ami énem egyik részeként mindig óvatossá tett, elriasztott a kalandoktól, a merész elhatározásoktól, a hirtelen változásoktól. Ami miatt vonzódtam a régi házakhoz, és idegenkedtem az újaktól, holott ezekért írásaimban síkraszálltam – ami miatt nem lettem valóságos építész. Ami miatt nem tudtam elmenni az országból. Ez a valami úgy működött mindig bennem, mint a kettős órasúlyok: az egyik leszáll, és felhúzza a másikat, de a másik nem hagyja lent, mert az száll le és húzza fel emezt. Így szálltam-süllyedtem én is mindig jövő és múlt, új és régi házak, idegen és meghitt otthonok között – valójában talán az építészet és az irodalom között is –, és sohasem rugaszkodhattam el egészen.” – írja Vallomás és búcsú című könyvében (3).

Granasztói Pál 1985. július 3-án hunyt el Budapesten.

Haba Péter

 

Könyvei:

Városok a múltban és jövőben (Bp., 1942)

Európai építészet (Bp., 1947)

Közintézmények és középületek mint városalakító elemek (Bp., 1954)

Város és építészet (Bp., 1960)

Vallomás és búcsú (önéletrajz, Bp., 1961)

Liane (korrajzok,Bp., 1962)

Az építészet igézetében (Bp., 1966)

Múló világom (Napló, Bp., 1970); Budapest egy építész szemével (Bp., 1971)

Itthon éltem (Visszaemlékezések, Bp., 1971)

Ember és látvány városépítészetünkben (Bp., 1972)

Építészet és urbanisztika (Bp., 1973)

Ablakok, álmok (emlékezések, Bp., 1974)

Ifjúkor a Belvárosban (emlékezések, Bp., 1974)

Városaink sorsa (Bp., 1976)

Szép magyar városok egy építész szemével (Bp., 1978)

Hitek és tanok (esszék, Bp., 1979)

Budapest arculatai (tan., Bp., 1980)

Építészet, városépítészet, társadalom (Bp., 1982)

 

(1) Granasztói Pál: Városaink sorsa. Az urbanisztika jelene és jövője, Budapest 1976. 9. A következő idézetek mind ebből a kötetből származnak.

(2) A városok sorsa a huszadik században címmel jelent meg (a szerző emeli ki Városaink sorsa. Az urbanisztika jelene és jövője című könyvében).

(3) Kiemeli: A magyar irodalom története 1945-1975, Szerk: Béládi Miklós, Rónai László, Akadémiai Kiadó, 1990, 355-356.