Nézőpontok/Kritika
Gyűjtemények szimfóniája Veszprémben
2006.12.11. 12:35
”Leírni nehéz. Nehéz egyrészt az összetettsége miatt – hiszen többrétegű mint minden gyűjtemény –, és nehéz leírni azért is, mert ezúttal szó sincs önmagáért való szemvonzásról és magakelletésről.”
Dubniczay-palota – Klobusovszki Péter, Karácsony Tamás, Kern Orsolya
Történelem, kortárs képzőművészet, építési iparemlékek együtt, és ami mindezt egybefűzi, építészet a javából. A veszprémi Vár kellős közepén, az egykori Dubniczay palotában augusztus huszadikán nyílt meg a László Károly Gyűjtemény és a Téglamúzeum, az ún. Tegularium. Klobusovszki Péter építész munkatársaival, Karácsony Tamással és Kern Orsolyával mesteri munkát végzett, amit leírni nehéz. Nehéz egyrészt az összetettsége miatt – hiszen többrétegű mint minden gyűjtemény –, és nehéz leírni azért is, mert ezúttal szó sincs önmagáért való szemvonzásról és magakelletésről. Tehát nem olyasmi, amiből oly túl nagyon sok van manapság, hanem a legapróbb részletekig megtervezett együttes, sokféleség pincétől a padlásig, ami egybehangzik, mint egy szimfónia – de ehhez látni, bejárni kell.
Kezdve a műemlék termek mai összképén, ahol a legutóbbi évtizedekből való műalkotások a legtermészetesebb módon kaptak helyet padlóra állított tartókon, és ahol a világítás is hasonlóképpen abszolút jelen van, de mégsem feltűnősködik. Ezért zavartalanul érvényesül a korban hozzánk közelálló művészet, háttérben a barokk örökséggel. Kvalitásos szobrok, képek mögött szépen feltárt freskók, vagy díszítőfestés maradványok borítják a falakat, és extra elemként ott vannak még a különböző formájú–méretű műemlék cserépkályhák. Az emeleten „minden szoba kifestése eltérő: van közöttük brokáttapéta utánzat; márványlábazatos faltükrökkel díszített; csíkos mintázatú; a középtengelyben lévő szoba falain pedig, a 18. század második felében igen divatos egzotikus madaras tájkép ábrázolás (pálmafák, sások, liliomok) található”.
De élmény az is, ahogy a high-tech liften, vagy ”mintha mindig ott állt volna” nyersbeton lépcsőn érünk az új kiállítóterekbe, ahol ugyan egészen más világ fogad, de a részletek itt is mesteriek, és a teljességérzet ugyanúgy megvan. Csak semmi feltűnés, de ha mégis jobban megnézzük, akkor észlelhető a tetőtéri mennyezet arányos raszterbe szabott térplasztikája, ami önmagában fölfogható absztrakt műként. Vagy a bővítmény új-teremben – ami ráépítés az U-alakú udvar északi szárnyában – szintén különleges a ferdesíkú mennyezet: fehérre festett téglamontázs. Derékszögben kapcsolódik hozzá a függőlegesből kimozdított, befelé dőlő ablaksor, jellegzetes mattüveg-szemeinek szórt fényével. A szobrok posztamensei a padlóval harmonizálnak; a világítás itt is diszkrét, de észrevétlenül is pont úgy járul hozzá a műtárgyak kiemeléséhez, ahogy annak történnie kell.
A földszinti többféleségre (érkezés/pénztár, mosdók, presszó/büfé, valamint az ideiglenes kiállítás termei) ugyanúgy a részleteiben megtervezett, gondosan kivitelezett térsor a jellemző, amihez adódik még a nyugati irányban szép kilátást adó udvar, és az érzékkel különszakított új szárny, a Tegularium, vagyis a Magyar Építőipari Múzeum „Historia Domus”-a, a magyarországi bélyeges téglák bemutatója. Az udvarban balra áll, tehát a déli oldalon, egy elbontott toldaléképület helyén: egyszerű nyeregtetős tömeg, melyből egyetlen nagy négyzetes ablak néz az udvarra, felette látszó-beton szemöldök. Az új nyerstégla épület követi a korábbi épületnagyságot, de keskeny köz választja el a palota-szárnytól. További csavar, vagyis téralakítási ötlet, hogy a téglamúzeum pincei térsora a régi épület alá nyúlik, az összekötő tagban sziklafallal fűszerezve. Az építészeti formálás itt szándékoltan kicsit erőteljesebb, játékos kontrasztot mutatnak például a hol kötésbe, hol rakás-mintába illesztett téglák. S mily meglepő, hogy a téglabemutató így is kiválóan működik, a rengeteg monogramos, feliratos, címeres tégla megtalálja helyét a nyerstéglából kiépített fülkékben vagy polcokon, melyek mint „bútorok” állnak a boltozatos pincében is. Külön élvezet végigböngészni a téglajegyeket, melyek között felbukkan: Baja, Tinye, Két, NSz, vagy éppen WS és E (=Esterházy).
Veszprém várában a régi ház különleges helyet foglal el, eredendően beleáll az utcaképbe, mielőtt a püspöki palota előtti térre érnénk. Az épület a veszprémi barokk jeles emléke, saját lakóházaként építtette Dubniczay István kanonok 1751-ben. A főépület 1905-ben leégett manzárd fedélszerkezetének formája rekonstruálható volt, ennek alapján készült a padlásteret is magába foglaló, barokk minta alapján szerkesztett tető – ami még hangsúlyosabbá teszi az „utunkba álló” házat. A város 1997-ben országos, titkos tervpályázatot írt ki a felújítási tanulmánytervre, Európa Ház, Várgaléria és a Magyar Építőipari Múzeum Téglagyűjteményének elhelyezésére. Az első díjas pályamű tervezői kaptak megbízást az engedélyezési terv elkészítésére, ám munkájuk akkor pénzügyi okokból nem valósulhatott meg.
Kivételes szerencse, hogy az eredeti tervek kicsiny átformálásával a hely ily remekül alkalmassá vált a László Károly Gyűjtemény bemutatására.
Vargha Mihály írása megjelent az ÉS 2006. december 8-i számában
Dubniczay-palota, Veszprém, Vár utca 29., rekonstrukció.
Építész: Klobusovszki Péter, Karácsony Tamás és Kern Orsolya, művészettörténész: G. Lászay Judit
A László Károly Gyűjtemény kiállításának kurátora és művészeti tanácsadója: Sz. Szilágyi Gábor
